Kérem, nem tartom kizártnak, hogy nemsokára Mark Zuckerberg és Orbán Viktor együtt fognak piknikezni, esetleg Márkus mester megtanul kolbászt tölteni, pálinkát főzni, Orbán meg netán leküzdi zsigeri ellenszenvét, és életében először megtekinti tulajdon profilját a közösségi oldalon – mert nagyon egy követ kezdenek fújni.

A különbség a kettő között az, hogy míg Orbán erről nem is tud, Márkus sem tud ugyan, ám a Zuckerberg srác legalább tiltakozna, ha rájönne, kinek a malmára hajtja a vizet. Vagy az is lehet, hogy nem tiltakozna, elvégre nem vagyok arról meggyőződve, felméri-e, milyen jelentőségű döntéseket hoz. Játszik, próbálkozik, amibe a világsajtó most már csak bele fog nyomorodni, de a szerepét nem veszi át a Facebook, sőt: a vége az lesz, hogy pár kismacska és néhány kajafotó kedvéért megszűnik a média a planétán.

De ha az megszűnik, megszűnik a demokrácia is.

Nem, nem a magyardemokráciára gondolok, az olyan, mint a magyarfoci, egy közismert játék szabályrendszerével történő magas fokú visszaélésnek nevezném – a hétköznapi, igazi demokráciára gondolok. De lássuk, miről is beszélek, a 444 nyomán. (https://444.hu/2018/06/06/amit-a-fideszes-propagandagepezet-probal-elerni-magyarorszagon-azt-most-a-facebook-az-egesz-vilagon-bevezetne)

„Május végén a Vox nevű amerikai újság egy rádiós műsorát akarta fizetett hirdetésben reklámozni a Facebookon. A műsor az amerikai Legfelsőbb Bíróság egy döntéséről szól, és hogy annak milyen munkajogi következményei lehetnek amerikaiak milliói számára. Nem sokkal azután, hogy beállították a hirdetést, hogy összesen hány napig szeretnék futtatni, mennyi pénzt költenének rá, stb., üzenetet kaptak a Facebook automata rendszeréből. Ebben az szerepelt, hogy a rádióműsoruk reklámja politikai hirdetésnek minősül, ezért az újságnak először politikai szereplőként kell regisztrálnia magát a Facebook rendszerében, és a jövőben a hirdetéseik minden adata automatikusan nyilvános lesz, az összes többi párt és politikai szervezetével együtt.”

Hát, ezt imádná Orbán Viktor: tehát ha valami politikai vagy közéleti témával foglalkozik, akkor csakis politikai hír lehet, és ha valami politikai hír, akkor az politikai hirdetés is, mivel civil embert nem érdekelhet sem a politika, sem a közélet, aki ilyesmivel fogllakozik, az biztos, hogy profi politikus, és a nézeteit hirdeti.

Aztán, ha sajtóról van szó, akkor bizonyítottnak is tekintendő az állítás: független sajtó ugyanis eszerint a logika szerint nincs.

Sőt, maga a demokrácia sem létezik, egyszerűen párt- és csoportérdekek érvényesítéséről van szó, mely hol sikeres, hol nem, attól függően, mely csoporthoz tartozunk.

Ezzel le is írtam a magyar politika csődjét, és a Facebook közeljövőben várható összeomlásának okát. Mert lássuk csak, hová vezet mindez? Rossz kérdésekhez és rossz válaszokhoz.

A Facebook, ugye, minden sajtótermékről feltételezi, hogy politikailag elfogult ilyen vagy amolyan irányba, és nyilván ezért anyagi támogatásban is részesül. Ami azt is jelentené, hogy a politika nem folyamat, hanem statikus állapot, ennyi és ilyen párt lesz az idők végezetéig, fejlődés nem várható, maximum annyit dönthet el a választó, hova áll. Ezzel az állítással vastapsot kapna a magyar Parlamentben akárki: ugyanis a ma élő és praktizáló politikusoknak pont ez lenne a legfőbb, vitális érdeke. Nem a választók képviselete: az egy zavaró melléktevékenység, szerencsére utóbbi időben nem is kell vele sokat foglalkozni. A politika és a média kapcsolata tehát – ily módon Zuckerberg által is megerősítve – az úr és a szolga kapcsolata volna, éspedig a déli rabszolgatartás szabályai szerint, vagyis nem elképzelhető szolga (fekete ember) tulajdonos nélkül és nem elképzelhető sikeres vagy sikertelen lap gazdapárt nélkül.

A magyar közönség meg, mely hihetetlenül dörzsöltnek érzi magát, most nagyokat bólogat: igen, egy vircsaft ez mind. „A gombócot is megzabálta, a bort is megitta, ki se végzik, dohányt is kap, egy brancs maguk, ne is tagadja!” Az fel sem merül, hogy úgy a sajtó független része, mint a választópolgárok döntő többsége párt nélkül maradt: ugyanis a mai alakulatok kizárólag a saját érdekeiket képviselik, minden más le van szarva.

Nyilván az Egyesült Államokban ez másképp működik, ráadásul az élet sem olyan végletesen átpolitizált, mint nálunk, de azért még ott sem igaz ez a vérlázító állítás, miszerint független sajtó nincs.

Ez különben azt is jelentené, hogy független olvasó sincs: ülnek a szekértáborok a saját információs buborékjukban, és olvassák a saját igazságukat, semmi egyebet, aztán majd egymásnak roppannak azon, hogy a homouzión vagy homoiuzión elve a helyes. Ja, közben éhen vesznek, de szent dolgokhoz nincs köze a prózai zabálásnak.

Márpedig független sajtó még Amerikában is van, nálunk is akad, míg le nem permetezik napalmmal, bár igen szívós: egyszerűen azért van, mert maguk a hírek – többnyire – szintén függetlenek. Nincs baloldali vagy jobboldali, republikánus vagy demokrata földrengés, még a politikai híreket is lehet függetlenül tekinteni (úgy is kéne). Amint a választásokon sem azt kérdik igazából az embertől, hogy „A te érdekeidet melyik párt, melyik jelölt szolgálná jobban?”, hanem azt, hogy „Az ország érdekeit melyik párt, melyik jelölt szolgálná?”

Csakhogy például a magyar választó kizárólag azt nézi, mi tűnik – pillanatnyilag - kedvezőnek az ő számára. Ilyenkor jön a rossz kérdések feltétele. Rossz kérdés az, amire csak egyféle, éspedig rossz válasz létezik. Hiába, hogy a múlt héten is csak egy ember próbált beszökni az országba a déli határon, ha azt kérdik: „Akarod-e, hogy a lányodat negyvenezer migráns megerőszakolja?” arra mindenki válaszol, éspedig nemlegesen, holott a kérdésnek annyi értelme van, mintha azt kérdeznék, akarjuk-e, hogy Zuglóban hétfejű sárkányok lakjanak. Se negyvenezer kanos migráns, se hétfejű sárkány a láthatáron. Ugyanennek az ellenzéki változata: „Egyetértesz a kormánnyal mindenben? Ha nem, velem értesz egyet!”

Ami nem feltétlenül igaz - mindkét rossz kérdésnek az a célja, hogy egyetértő választ provokáljon ki, melynek következtében a másodlagosnak tűnő, voltaképpen elsődleges politikai célokat is elfogadja a szavazó ezzel az árukapcsolásal. Tehát betagozódik a táborba. Feladja a függetlenségét, onnantól már pártkatona, itt vagy ott, feladja a véleményét, kap helyette szabványosat.

Ez sajtóra vonatkoztatva azt jelentené, hogy minden hírnek van „gazdája”, „szponzora”, mindenért fizet valaki – gyakorlatilag ez a Soros-mítosz a kormánymédiákból, amikor a jégesőbe is belelátják Soros Györgyöt (ellenzéki oldalon meg Habonyt).

Hát kérem, vegyünk egy példát.

Én például tegnap a szökésben lévő barnamedvéről írtam. (http://huppa.hu/szele-tamas-medve-barna-meseje/)

Ez a barnamedve a dolgok természetéből fakadóan sem nem kormánypárti, sem nem ellenzéki, sem nem alanya vagy tárgya a politikának: Zuckerberg és Orbán logikája szerint tehát ez az írás nem is létezik, amint a barnamedve sem. Mert semmi sem létezik, ami nem politika.

Márkus testvér logikáját persze értem: ha minden hír politika és mindent politikának tekintünk, valamint megállapíthatatlan, mi az objektív igazság a politikum univerzumában, akkor egyszerűen agyon kell adóztatni a híreket, míg ki nem halnak, a sajtóval együtt, és az emberek majd tényleg csak a macskákról és a kajákról cserélnek véleményt.

Hát annyira jóléti társadalom még az Egyesült Államok sincs, hogy ebbe bele ne rokkanna.

Ez a csodás magánéleti koncentráció, ez a befelé fordulás pontosan az összes fennálló rendszernek kedvez, azokat teszi örök életűvé és változtathatatlanná – legyenek azok élhetőek vagy élhetetlenek.

Nálunk speciel nem túlzottan élhető a rendszer, de mintegy melléktermékként, ezt is támogatja a Facebook reformja. De támogatja közvetve Erdogan Törökországát is, Putyin Oroszországát is, már, amikor épp szabad ott facebookozni.

Túl lehetne élni, ha a magyar olvasó nem ragaszkodna ahhoz, hogy 1. nem ad pénzt betűért, 2. neki joga és kötelessége a pártos állásfoglalás, 3. a saját, önálló vélemény a kocsmaajtón kívül kárhozatos.

És ha a magyar- valamint a világsajtó nem lenne már most online bázisú.

Csak abban reménykedhetünk, volt már rá példa, hogy Zuckerberg a fejéhez kap, lemondja a reformot és elnézést kér.

Abban már úgyis komoly gyakorlata van.

Szele Tamás