Azért kezd az ember eljutni arra a pontra, hogy ott egye meg a fene, ami szobor a világon van, de mindegyiket. Sőt, még azokat is, amik nincsenek a világon. Így nem lehet következetesen gondolkodni: vagyis inkább azt mondanám, a formális logika mond csődöt, az ész áll meg és helyben toporog, esetleg forog is kicsit a saját tengelye körül, majd eldurran.

Ugyebár, olvasom még tegnap, miszerint megrongálták a Koppenhága tengerpartján álló Kis Hableány-szobrot, sőt, valami géniusz azt is ráírta, hogy „rasszista hal”. Hát, rendszertanilag elég bonyolult volna behatárolni, mert hiszen ha a víz alatt tud lélegezni, akkor hal, és kopoltyúja kell legyen, ámde ez esetben minek vannak emlői? Rendben van, azért, mert eredetileg a tengerészek találták ki szegénykémet, nagy magányukban, szerintem messze Homérosz előtt, csak aztán elterjedt – ugye már Odüsszeusznak meggyűlt volt a baja a szirénekkel, csak azok még ráadásul énekeltek is étkezési célokból, mivel tengerészt ettek általában ozsonnára. Hogy tüdő nélkül miképpen énekeltek, az igen jó kérdés, de mivel most nem Homérosz szirénjeiről van szó, hanem Andersen vízi tündérkéjéről, legalább ezt ne hányjuk a szemére, van neki most baja elég.

Azt sem értem, hogyan lehet egy hal rasszista, és ezt ki mondhatja meg, bár ha és amennyiben a delfinek rongálták meg a szobrot, akkor van némi logika a dologban, hiszen a delfinek emlősök – ámde hogyan ír rá bármire egy delfin bármit? Melyik végtagjával? Szóval, csak nincs értelme ennek sehogyan sem.

A rajzfilm sosem volt a kedvencem, sőt, bár Andersent nagyon szeretem, a mesét sem sorolnám a főművei közé: akkor már inkább a Fülemülét, azonban momentán fülemüle-szobrot nem rongáltak. De akkor is, kinek ártott az a szegény kislány? Hogy még cifrább legyen a történet, az esetről szóló MTI-hír szerint „A rongálás lehet, hogy azzal van összefüggésben, hogy az új készülő élőszereplős Disney-filmben a kis hableányt egy fekete bőrű színésznő fogja játszani.” Egészen komolyan mondom, hogy mostanáig eszembe sem jutott, hogy a hableányoknak lehet színük is. Bár miért ne lehetne?

Csak ennek az egésznek akkor sincs semmi veleje.

Olyan két héten belül bizonyos okok miatt és munkaügyben amúgy is Koppenhágába visz az utam, akkor majd megkérdem Arielt, hogy történt ez az egész, már persze, ha odaengednek hozzá, vagy ha nem lesz túl messze a szállásom a szobortól, mert pusztán ezért nem megyek ki a tengerhez, lesz fontosabb dolgom is. Különben az eredeti mesében nem is Arielnek hívják, sőt, nem hívják sehogy, nincs neve: a Disney úgy átírta a kesernyés történetet, hogy maga Andersen sem ismerne rá.

Az ember már napirendre térne az eset fölött egy legyintéssel, miszerint „nagy az Isten állatkertje” vagyis emberkertje, meg „ilyenek ezek a szoborrongálók”, de nem teheti, mert reggelre kelve itt a másik hír, Budapestről, miszerint egy ismeretlen vörös festékkel öntötte le Horthy Miklós mellszobrát a Szabadság téren.

Hát erről meg elsőre az jut az eszembe, hogy ha leöntötte, akkor le van öntve, de így ellentmondok a korábbi legyintésemnek. Na, lássuk a környülállásokat. Érdemes a Magyar Nemzetből olvasni, mert ott sokkal szebben szörnyednek el, mint mondjuk az Indexen, ahol kissé száraz és tárgyilagos a hír.

„Vörös festékkel öntötték le Horthy Miklós mellszobrát. A szoborrongálás egybevághat azzal, hogy két hete Winston Churchill városligeti szobrát firkálták össze „BLM” és „Nazi” feliratokkal. Ezzel a támadással Magyarországot is elérhette a tengerentúlon tomboló szoborgyalázás.”

Elért minket az már Churchillel is, de mindegy.

„Az eddigieknél gyalázatosabb rongálást követett el egy kerékpározó nő a Szabadság téren található Hazatérés temploma ráccsal elzárt területen lévő Horthy Miklós-mellszobra ellen. Az ismeretlen elkövető több mozdulattal, rengeteg festéket szétlocsolva öntötte le az egykori kormányzót ábrázoló szobrot – tájékoztatta lapunkat Hegedűs Lóránt lelkipásztor, aki a Magyar Nemzetnek elmondta: korábban is többször megrongálták az alkotást, amit ezért öt évig védőburok alatt tartottak, s ugyan mindezek után is előfordult egy lakkfestékes támadás, de messze nem ekkora károkozással, mint a mostani.”

Emlékszem még a Szabadság téri tüntetés-sorozatra, végigtudósítottam, sőt, maga az egész történet is úgy indult volt el, hogy nem mentem szilveszterezni, és unalmamban a Magyar Közlönyt nézegettem, abban vettem észre, hogy emlékművet akarnak állítani a német megszállásnak, aztán egyik dolog következett a másikból – na jó, de az egy másik szobor. A Horthy-féle csak annyiban volt akkor érdekes, hogy az is ott áll, kicsit odébb, a templom lépcsőjén, hogy a híveknek kelljen kerülgetni istentisztelet előtt és után. Meg azt még meg kell említeni, hogy akkortájt napi rendszerességgel jelezte a Hatvannégy Vármegye, miszerint Horthyt kiképzett embereik őrzik, és jaj mindenkinek, ha baja esik. Ezekből a mamelukokból ugyan sosem láttam egyet sem, pedig épp eleget mászkáltam a környéken, de biztos rejtve őrizték, elég feleslegesen, mert ugyan nem vagyok elragadtatva a vitéz nagybányaitól, de akkor és ott éppen másik szobor nem tetszett a népnek.

Különben annak sem esett baja.

Ezek szerint rosszul őrizték. Sőt, ha korábban is voltak támadások, akkor sem silbakoltak a legjobban, viszont ha előzőleg is megrongálták már, akkor mi köze ehhez a BLM-nek? Nyilván semmi. A rongálóról készült felvételt be is mutatja a Magyar Nemzet, és annak alapján kétséget kizáróan meg kell állapítanom: nem Dániel Péter tette. Abszurd ugyan, hogy van a világon olyasmi, amiért nem ő felel, de mégis így van, ugyanis térben és időben megoldhatatlan feladatot jelentett volna számára ez a rongálás, ráadásul emlékeim szerint ő hímnemű, míg az elkövető láthatóan ellenkezőleg. No, de akárhogyan is van, az egész történetből a legérdekesebb a BRFK logikája, Csécsi Soma alezredes ugyanis azt mondta, miszerint

„Az esetnek köze lehet a mai koppenhágai szoborrongáláshoz, azt másolhatta a Szabadság téri elkövető.”

Hogy is van ez? Áll Horthy Miklós a fjord partján, mereng, épp a királyfira gondol, egyszer csak jön egy hölgy, és ráírja vörös festékkel, hogy „rasszista hal”? Vagy ül Ariel a templom lépcsőjén, búslakodik, bánatában aláír néhány zsidótörvényt és egyszer csak orvul lelakkozzák? Mi ez az egész?

Ha én annak megmondhatója volnék, igen bölcs lennék. Én csak azt tudom, mi nem. Meg még azt, hogy mi fog történni miatta: abban van praxisom, de egyébként én is értetlenül nézek.

Szóval, ugye, a formális logika, mely sokkal fontosabb tudomány a Kárpát-medencében, mint a valódi, azt mondaná – és ezt fogja majd harsogni a kormánymédia is – miszerint mindenki valljon színt és mondja meg, szerinte helyes dolog-é a szoborrongálás. Mert ha helyesli az ember, akkor abból egy dolog következik, ellenben ha helyteleníti, abból más, és akkor tessék azonnal és nyilvánosan elítélni a festékes hölgyet is, különben irgum és burgum lesz.

Az látszólag tényleg nem volna logikus, hogy azt mondjam, amit elsőre gondolok, miszerint szobrot rongálni általában véve barbár ostobaság, de azért tekintsük a szobor művészi értékét is, meg azt is, kit ábrázol – mert hát nekem lehet rossz véleményem a valamikori kormányzóról, de mi van, ha valakinek meg az atlétikáról van rossz véleménye, ezen belül is a diszkoszvetésről, és megrongálja Mürón Diszkoboloszának másolatát?

Azonban mégis van különbség Mürón remeke és a Szabadság téri mellszobor között. Hiszen ha egy kalap alá vesszük őket, olyan, mintha azt mondanánk: mindegy, mit iszik az ember, óbort vagy rántott levest, mindkettő folyadék. Persze elképzelhető olyan élethelyzet, amikor jobb a rántott leves a nemes óbornál – elképzelhető, csak ritka. Mindenképpen, míg általánosítunk, eredményre nem juthatunk, itt nem működik a kategorikus „igen vagy nem” módszere – rossz a kérdés, nincs jó válasz rá.

Amondó lennék, hogy míg eltérő vélemények vannak, és ez mindig így lesz, csak teljesen apolitikus személyeknek kéne szobrot állítani – illetve hát, amondó lennék, de tévednék, Arielnél apolitikusabbat nehezen tudnék mondani, és mégis, lám, mi történt.

Igazából tehát ostobaság minden ilyen rongálás, törvény útján kéne kifogást emelni, ha egy szobor sokakat zavar, csak hát mifelénk történelmileg úgy alakult, hogy ha beadna valaki egy keresetet bármiféle köztéri szobor ügyében, mire egyáltalán összeülne a bírói testület, rég átadják a műtárgyat, ha nem volt rá építési engedély, kap fennmaradásit, sőt, még a rozsda is előbb eszi meg, minthogy eldőljön a sorsa jogi úton.

A fene tudja, mi volna a helyes, talán az, hogy tartózkodjunk a radikális véleménynyilvánításoktól, és ebbe nem csak azt értem bele, hogy ne rongáljunk szobrokat, de azt is, hogy ne állítsunk olyan embernek emlékművet, akikre sokan csak a legnagyobb keserűséggel tudnak visszaemlékezni.

Ez viszont a kis hableányon nem segít. Hiszen tegnapig azt hittük, hogy nincs ember, aki rosszat gondolna róla.

Aztán mégis van.

Csak hát a két eset akkor sem ugyanaz, hogyha hasonlít – meg akkor sem, ha a BRFK alezredese mondja.

Egy ötletem volna csak: cseréljük ki a két szobrot egymás között, Horthy menjen Koppenhágába, Ariel jöjjön Pestre, ugyanis ha az egyiket itt nem szeretik, a másikat meg ott, akkor ez talán segíthetne.

Dehogy segíthetne. Nem segít ezen semmi logika, ott egye meg a fene, ami szobor a világon van.

Csak hát eszi is.

Maradjunk annyiban, hogy ha el tudjuk fogadni az emberek különbözőségét, fogadjuk el a szobrokét is – és ez nem változtat azon, hogy amint embert bántani tilos, úgy szobrot rongálni se szép dolog.

Én azért akkor is jobban szeretem azt a kislányt, mint a lovastengerészt.

Szele Tamás