Hályogkovácsolásban verhetetlenek vagyunk, az már biztos. Ha akad egy megoldásra váró probléma, mi vagyunk azok, akik kikeressük azt, aki egészen biztosan nem ért hozzá, csak elméletben, szépeket képes róla mondani, nálunk a kocsikereket matematikus készíti, mert kör alakú, tehát értenie kell hozzá, az integrálszámításokat meg bognárok végzik.

Ilyen hályogkovács Péterfalvi Attila, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (NAIH) elnöke, mármint a közösségi oldalakra vonatkozó törvény megalkotását illetően. A joghoz ért, nagyon is, azzal nincs baj, legalább annyira ért hozzá, mint matematikus a kör kerületéhez, hanem a szekérhez, a közösségi oldalakhoz már kevésbé: döcögni fog az a kerék, ami most készül, küllője sincs, csak kötelező lesz majd mégis azzal járni-kelni, mert különben megbüntetik az embert.

Péterfalvi doktor tegnap interjút adott a 444-nek, méghozzá olyant, ami sajtószakma szempontjából mérföldkőnek tekinthető: Sarkadi Zsolt kolléga mintaszerűen készítette, példa legyen minden kezdő számára, ugyanis nem értelmezte, nem magyarázta mindazt, amit az alany elmondott, ő csak kérdezett. Az értékítélet meghozatala az olvasó dolga: és ez a verdikt lesújtó lett, legalábbis nálam. Bizony, ilyen a jó interjú: hagyni kell a megszólalót, hogy bebizonyítsa ő maga saját magáról, miféle ember. Hát Péterfalvi doktor efféle. Mazsoláznék kicsit a beszélgetésből, hátha nem mindenkinek lett nyilvánvaló első olvasatra, miszerint Péterfalviéknál gombhoz készül a kabát, Facebookhoz a törvény, úgy működik a jogalkotás, mint az elmúlt tíz évben mindig. Törvény lesz ebből, csak olyan, amilyen és már előre meg van határozva, mire legyen jó.

Előre veszem a legkirívóbb gondolatot.

- Az is szerepel a javaslatában, hogy magyar állampolgárok adatait csak Magyarországon lehessen tárolni?

- Ez itt most nem hangzott el, de az állásfoglalásaimban szerepel, igen, elmondtam több interjúban is. Magyar állampolgár politikai véleményének kizárólag Magyarországon van helye, sehol máshol.

Na, akkor vegyük csak le azt a pörge, árvalányhajas kiskalapot és gondolkodjunk. Egyfelől: tanult doktorom, adatokról van szó, melyeknek csak egy része a politikai vélemény. Épp az a része, ami eléggé kis mértékben érdekli a közösségi oldalak üzemeltetőit, őket sokkal jobban érdekli még az is, jár-e horgászni a felhasználó. Mert ha jár, lehet neki küldeni horgászbot-reklámot, ha nem jár, felesleges.

A politikai hirdetésekkel az a helyzet, hogy az utóbbi évek sorozatos botrányai miatt ezektől már sikítva menekül minden közösségi oldal és reklámszolgáltató, szóval, nem, senkit sem érdekel igazából Micike néni, Lajos bácsi pártállása. Illetve érdekli a politikusokat, meg a Századvéghez hasonló intézeteket, csak azok meg nem férhetnek hozzá, sőt, külön szoftvert kéne írni ennek az elemzésére. Vagy megvenni, édes úr, a Cambridge Analyticától, esetleg az FSZB-től, CIA-tól, nekik van.

De jogról beszélünk, tehát vizsgáljuk a kérdést általában is. Ha magyar állampolgár politikai véleményének csak Magyarországon van helye, akkor azonnal hívjuk vissza az összes képviselőnket az Európai Parlamentből és minden egyéb uniós intézményből, mert csak így lenne jogszerű. De lépjünk ki az ENSZ-ből is, a NATO-ból is, a Visegrádi Négyek közül is – vagy fosszuk meg politikusainkat magyar állampolgárságuktól, átmenetileg, esetleg örökre is, Magyarország politikai értelemben zárkózzék be, extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita. Ami törvény, az törvény.

Az uniós és egyetemes jogoknak – köztük a véleménynyilvánításhoz valónak is – épp az az értelme, hogy bárki, légyen bármilyen állampolgárságú, büntetlenül vállalhassa véleményét bárhol, tehát nem csak otthon, amennyiben az megalapozott. Csak mindennek legyen meg a jogkövetkezménye: ha ugyanis valakinek az a véleménye, hogy lapos a Föld, annak ne lehessen jogkövetkezménye. Az egy vélemény. Még ha terjeszti is ezt a nézetét, akkor sem büntetendő, amennyiben törvényes keretek között teszi. Azonban, ha rákényszeríti valakire, anyagi vagy fizikai eszközökkel hat bárkire, hogy csatlakozzon hozzá nyilvánosan, vagy ha elkezd erőszakos cselekményeket elkövetni az ügy érdekében, legyen ő büntetendő Zágontól Budapesten át Calais-ig mindenhol. Szintúgy, ha véleményének terjesztése érdekében hazugságokhoz folyamodik.

Szóval, ez a koncepció is már a gombhoz készült kabát része. Az elmúlt tíz évben megtanulhattuk, hogy nincs a világnak az a külföldi hatalma, ami Magyarország ellen fenekedne, főleg olyan nincs, ami állampolgári vélemények alapján tenné – ugyanis ha lenne ilyen, már rég tett is volna valamit. De nincs és ezért nem is tesz.

Ugorgyunk, mondaná Pósalaky úr.

- Ön miért a Magyar Nemzetre gondolt, hogy ott jelenti be ezt a javaslatot?

- Azért, mert a Magyar Nemzet egyik újságírója hívott föl, pont azért, mert törölték a profilját, és azt kérték a visszaállításhoz, hogy fotózza le a személyijét, és küldje el. Ezért hívott, hogy ez a gyakorlat megfelel-e az adatvédelmi szabályoknak. Erre mondtam, hogy nem, ez ellentétes a magyar gyakorlattal és a GDPR-ral is, de ez pont a GDPR alapján ír hatáskör, nem tudunk mit csinálni, maximum tiltakozni az ír határozat ellen, ha sérelmezzük. Adatvédelmi ügyben kérte ki a véleményemet az újságíró, és mellesleg megkérdezte a véleményemet a profilok felfüggesztéséről, és erre mondtam én, amit mondtam.

Gombhoz kabát, mondom én. De részletezem is. Nem csak Magyarország baja manapság a közéleti paranoia, baja minden állam polgárainak szerte a világon, mindenki remeg attól, hogy valahol egy arctalan Nagy Testvér „adatokat gyűjt” róla. Gyűjt is, csak nem arctalan, hanem Google a neve, és nem azért gyűjti, hogy alkalomadtán megzsarolja az embert: ha nem tesz így vagy amúgy, megmutatja a barátnőjének a Pornhub-keresőlistáját.

Hanem, mint már említettem, azért, hogy reklámokat küldhessen, személyre szabva. Ez sem ártatlan dolog, csak nem is politika. A magyar kormány- és jobboldali médiának viszont rögeszméje, hogy a közösségi oldalak őket és csakis őket üldözik, kergetik, árkon-bokron-réztrombitán keresztül, másnak soha nem esik baja. Belefáradtam már abba, hogy elsoroljam, hány tiltást, büntetést, korlátozást kaptam magam is, jószerivel ahogy vége az egyiknek, kezdődik is a másik, pedig, mint mindennapos munkásságomból kiderül, sok minden vagyok én, csak kormánypárti nem. Engem is csíp a szúnyog, urak, nem csak titeket. Csak én nem kapok tőle hisztériás rohamokat, tudomásul veszem, hogy már megint hülye a rendszer. Az azért érdekes volt, amikor a tokától bokáig felöltözött Rózsa Sándort találták „szexuális tartalomnak”, de kérem, lehet, ilyen az ízlésük, kinek a pap, kinek a papné, kinek a paplan.

Azt mondja az úr, hogy a személyi lefotózása, ellentétes a magyar gyakorlattal és a GDPR-ral is. Az úr igazat mond, csak éppen nem érvényes ez az igazság, még jogi szempontból sem a Facebookon. Tőlem is kérték, nem csak ott, máshol is ezeket az iratokat alkalomadtán: jogosan kérhetik. Ugyanis a Facebook Kaliforniában van bejegyezve, rá az ottani törvények az irányadóak és a rajta zajló tevékenységre is. (Ezért különben a női mellbimbó ábrázolásának nevetséges tilalma is). Mármost az Egyesült Államokban nincs személyi igazolvány. Nincs és kész, ha valakit igazoltatnak – erre csak nyilvánvaló szabály- vagy törvénysértés esetében kerül sor – mindenki a jogosítványát mutatja be, vagy ha nincs neki, ami arrafelé ritkaság, valami más fényképes iratot. Azt én készséggel elhiszem, hogy a magyar személyi tartalmaz kényes adatokat, de a jogosítványát például bárki beküldheti, ha iratfényképet kérnek tőle, mert az meg nem, ilyenkor a közösségi oldal ugyanis nem arra kíváncsi, ki fia-borja a felhasználó, hanem arra, hogy létező fizikai személy-e, nem szivárgott be embernek álcázva valami cég, aki így akarná reklámozni magát, a nagymogulok elkerülésével. Szóval: nem, jogsérelemről nincs szó, adatgyűjtésről sem, tessék más fényképes iratot küldeni, az is ugyanolyan jó lesz.

Az viszont beszédes, hogy ha Micike néni elgaloppírozza magát a közösségi oldalon és letiltják kicsit, abból nem lesz „ügy”, de ha a Magyar Nemzet munkatársától kérnek egy iratot, rögtön összeül a Digitális Szabadság Munkacsoport és eljárja az esőtáncot, kiássa a csatabárdot. Apropó: mi is ez?

- Ennek a Digitális Szabadság Munkacsoportnak mi volt a feladata? Miért állította fel a kormány márciusban?

- Nem tudom, hogy miért, ezt a kormány tudná megmondani. Bizonyára felmerültek bizonyos jogalkalmazási tapasztalatok, amelyek a véleménynyilvánítás szabadságával és az adatvédelemmel összefüggésben az egyes résztvevők kompetenciájába tartoznak. Éppen ezért az adatvédelmi hatóságon kívül más tagjai is vannak a munkacsoportnak.

Persze, hogy nem tudja, mert nem köteles tudni, ő, kérem, csak fűti ezt a hajót, azt, hogy hova megy, tessék a kapitánytól kérdezni. No, ha ő nem tudja, megmondom én.

Itt két jogi és politikai szemlélet ütközik, a régi és az új. A régi szerint, amit nem lehet eltörölni, mert bizony nagyon is van helye, csak nem mindenben, a különböző cselekmények jogi szabályozása nemzetállami hatáskörbe tartozik, a jogalanyok állampolgársága szerint. Ez azonban a közösségi oldalak esetében önmagának is ellentmond, mert az egyik jogalany törvényszerűen amerikai, a másik, harmadik pedig bármilyen lehet, épp ezért volna szükséges az esetleg felmerülő jogi kérdések harmonizációja, a különböző jogrendszerek összehangolása, kompromisszumok segítségével. Ez lenne az új szemlélet. Az ám, de ebbe pont a nemzetállamok nem mennek bele, hiszen így veszíthetnének a jogi hatáskörükből: az nem érdekli őket, hogy így esetleg működne a jogi szabályozás, őket az érdekli, hogy a saját szemétdombjukon az tehessenek, amit akarnak.

Ennek ékes példája a nemrég született török közösségimédia-törvény, amihez nagyon hasonlót javasolt a fent nevezett munkacsoport: abban arra kötelezik a külföldről működtetett közösségi oldalakat, hogy nevezzenek ki törökországi képviselőt, akivel panasz esetén a hatóságok fel tudják venni a kapcsolatot. Így az általuk kifogásolt tartalmak eltávolításával kapcsolatban is őket fogják megkeresni. Milyen érdekes: a magyar javaslat is pont ezt tartalmazza, egyszemélyi felelőst követelnek, akit lehessen büntetni – bármiért. Nem lennék a bőrében, annyit mondhatok.

A Digitális Szabadság Munkacsoportnak jelenleg egészen pontosan az a feladata, ami Péterfalvi doktornak és a rábízott hatóságnak: vagyis a magyar közösségimédia-törvény előkészítése, mely törvény aztán vagy gúzsba köti az online nyilvánosságot, vagy egészen a kormány kezébe adja, de az sincs kizárva, hogy elüldözi a nagy közösségi oldalakat az országból. Nem vagyunk akkora piac, hogy érdemes lenne értünk harcolni. Ez a kormány részéről régi taktika: ami nem lehet az övék, azt elpusztítják, hogy senki se lehessen.

Hát, vannak kétségeim. Ha megszerzik a közösségi médiát, annál rosszabb lesz nekik, az nem angolkisasszonyok teadélutánja, még egy kutyaközönséges online napilapot is egész napos munka moderálni (de a törvény előírja), nem, hogy sokmillió magyar Facebook-felhasználót, nem lesz nekik erre kapacitásuk, emberük. Ha meg elüldözik, elpusztítják őket, az lesz az utolsó tévedésük: épp a saját, közösségi oldalaktól függőségben tartott híveik fognak először fellázadni.

Urak, nagy falat lesz ez nektek, mindenképpen megakad a gigátokon.

Ez láthatóan nem érdekel senkit, varrják már a kabátot a gombhoz, kovácsolják a hályogot.

Integrálnak a bognárok, sejehaj.

Szele Tamás