Ha már mindenki a Lázár János-interjúval foglalkozik, én is ejtenék róla pár keresetlen szót – rögtön az első az, hogy szakmailag kiváló, én magam sem tudtam volna jobban megírni. Én legfeljebb nem írtam volna meg egyáltalán, az elképzelhető: de jobbat nem tudtam volna az asztalra letenni. Ennek egészen pontosan ezer és egy oka van. Lássunk párat.

Magyarországon a politikus-interjú nem az, ami más, nyugatibb országokban, sőt, egyetlen interjú sem az. Ha nálam társadalmilag kevésbé hatásos, kevésbé elismert emberrel készíteném, az elvárja, hogy adjak valamit a megszólalásáért, hiszen bizonyára milliókat keresek az írással (nem, rendszerint még ezreket sem), ha nálam befolyásosabb, elismertebb az alany, az kihasználni akar, megafonnak, üzenőfüzetnek használni, akkor is, ha ezt a befolyását ő csak képzeli. Őszinte beszélgetés csak egyenrangú, vagy egymást annak tekintő felek között létezhet, és ez ritka, bár a múlt héten volt részem ilyenben is, és nagyon élveztem. De minden egyéb interjú, ami alá-fölérendeltségi viszonyban készül, akkor is, ha ez a viszony csak elképzelt, alapvetően „félrehúz”.

Olyan igények is vannak, hogy az ember mutassa be előre a kérdéseket, ami csak nagyjából lehetséges, mert mi van, ha felmerül interjú közben valami fontos és érdekes? Az alany megáll, ha rákérdezünk és azt mondja: erről nem volt szó? Igen, sőt, ha magát akkora potentátnak képzeli, fel is áll, ki is megy. Az ugyanis a helyzet, hogy Magyarországon minden tévhit dacára a sajtómunkás két dologra nem kényszerítheti az interjúalanyt. Az egyik az, hogy egyáltalán nyilatkozzon, a másik, hogy igazat mondjon. És itt jön az, amit a közönség hiányolni szokott, miszerint hol vannak azok a „jó kis belemenős kérdések, a tökös riporterek”. Ez csak élő adásban lenne megoldható, akkor is csak, ha nem dobja be az alany a Zrínyi-megoldást és nem rohan ki a válaszadás elől. Írott anyagban sajnos el kell fogadnunk, hogy ha én azt mondom egy válaszra: „Uram, maga most nem mondott igazat” vagy „Ez tévedés, nem így volt”, akkor nem veszik ugyan a fejemet, csak épp nincs következő kérdés, mert már válasz sincs, vége az interjúnak. Azt megtehetem, hogy azt mondom: „Ha nem válaszol, azt írom meg, hogy nem válaszolt”, de ez már zsarolás, revolverezés, nem valódi újságírás.

Mindez azért van, mert a magyar politikusok, képzelt politikusok, potentátok és viceházmesterek a sajtót kizárólag propagandaeszköznek tekintik, és nem is tartják fontosnak, hogy legyen benne némi igazság.

A másik bajom a politikai intimpistulás. Száz éve a színházi lapok „Maga csak tudja, Intim Pista” című rovatban közölték a pletykákat, Intim Pista természetesen fiktív személy volt, a színházi tudósítók, kritikusok hallottak ezt-azt és mínuszos, de meg nem erősített hír formájában közölték. A színház akkoriban – televízió híján – fontosabb és zártabb világ volt, mint most, ez töltötte a lapfelületet, és akkoriban már nem kellett párbajozni, ha valamiben tévedtek, csak pereskedni. De erre a rovatra senki sem esküdhetett volna meg bíróság előtt, annyira nem volt feltétlenül színigaz a tartalma. Az volt benne érdekes, mit terjesztenek egymásról a színházi élet nagyjai.

Ez létezik politikai formában is – nem mai találmány, már Suetonius úgy írja meg a Caesarok életét nyolc könyvben, Caius Juliustól Domitianusig, hogy az olvasónak az a benyomása: kétszáz éven keresztül Róma és a birodalom sorsát lényegében véve körülbelül nyolc-tíz család magánügyei döntötték el, és kicsapongásaik határozták meg a politikai-katonai-gazdasági folyamatokat. Amiben nagyon kevés az igazság, hiszen a Caesarok erkölcseinek volt ugyan befolyása a dolgokra, hogyne, azonban mondjuk a teutoburgi vereségnek vagy annak, hogy a keleti kereskedelem parthus ellenérzés alá kezdett kerülni, sokkal nagyobb befolyása volt. Ez a politikai intimpistulás. És nem a krónikás bűne: a krónikás azt tenné rosszul, ha nem írná le, amit tud. Az olvasó vonja le a téves következtetéseket.

Ilyesmire volt példa az, amikor 1988-ban Magyarország mértékadó körei – vállalati párttitkároktól vidéki körorvosig – azt találgatták, hogy ki lesz Grósz Károly utódja, Szűrös Mátyás vagy Pozsgay Imre, ki fekszik jobban Moszkvában, ki népszerűbb a pártban, más megoldás akkor fel sem merült, a rendszerváltás gondolatán egyenesen nevettek a sokat tapasztalt emberek. „Alternatív szervezetek”? Ugyan már! És komoly elemzések jelentek meg, maximum egy enyhébb, megengedőbb államot tudott elképzelni a többség.

A többség tévedett, Szűrös és Pozsgay párharcát azóta el is felejtettük, pedig akkoriban sokan lesték a híreket, melyek folyamatosan szivárogtak is a pártközpontból. Szivárogtak, mert szivárogtatták őket. Egyik ezt mondta, másik azt, egyiket a határsávban látták, másikat Pakson, titánok harca folyik! Aztán valahogy a történelem állva hagyta a titánokat azzal, hogy „ti tán tudtok velük kezdeni valamit”, de azóta sem sikerült rájönni, mire jók igazából, leginkább semmire. Tényezőnek és politikai celebnek voltak jók, bár elég szánalmas, ha egy országnak ilyenek a politikai celebritásai.

És nem tudok szabadulni a Lázár-interjú olvasása közben attól az érzéstől, hogy időtörésbe kerültem, megint ’88 van, csak a nevek mások, de megint a Központi Bizottság tagjairól olvasok félpikáns információkat és ők üzengetnek egymásnak a kiszolgáltatott helyzetben lévő sajtón keresztül, amely, mint már jeleztem, nem mondhatja semmire sem, hogy „ezt ne mondja, mert nem hiszem, nem így volt” – akkor vége lenne az interjúnak és letiltanák a közlését is.

Azonban a Lázár-interjú mégis jó és fontos, ha annak tekintjük, aminek Suetoniust is: korrajznak. Annak kiváló, és ezért bizony meg is kellett írni, ez nem lehet vitás.

Viszont ne tessék szó szerint venni az alany minden szavát, főleg ne vonjon le belőle senki következtetéseket a jövőre nézvést, pláne ne hozzon döntéseket annak alapján, amit olvasott: olyasmi lenne ez, mintha ’88-ban valaki minden vagyonát feltette volna Szűrösre vagy Pozsgayra fogadás útján. Aztán se az egyik ló nem futott be, se a másik.

Igen, léteznek a Fideszen belül is bizonyos ellentétek, törésvonalak, csak ezek nem meghatározóak. Nem lehet azt mondani, hogy „Lázár át akarta venni a hatalmat párton belül, de Orbán résen volt”, mert Orbán nélkül nem vett volna át ő semmit, párt se lenne nélküle. Ahogy nem is lesz, ha valamiért kiesik a játékból, a Fideszben – római császárok mintájára – minden potenciális utódot kikapcsolt, kényszerpályára állított, száműzött a Pontus Euxinushoz, tehát abban igazat mond Lázár, mikor ez szóba kerül, hogy:

– Hagyjuk ki ebből Orbán Viktort.

– Nehéz.

– Jó. Ő a Fidesz ereje, ő az, akinek van karizmája, vannak elképzelései és azokat képes is megvalósítani. A gond csupán az, hogy másod- és harmadvonal egyszerűen nem létezik a pártban. A negyedik vonalban vannak egymáshoz hasonló kvalitású szereplők, akik időnként egymással is versenyeznek.

– Ön is negyedik vonal?

– Igen.

Nem is mondhat mást. De az ő esetében – hogy menjünk valamennyire bele ebbe a kis budapesti kremlinológiába – nem is folyhatott a harc az első helyért, csak a másodikért. Ezt Stumpf András, mint riporter pedzegeti is, mikor azt veti fel, hogy „Magyarra fordítva: Rogán Antal nyerte a csatájukat”, de Lázár részéről nem is lehetett volna szó puccskísérletről. Maximum azért ment a bruszt, ki legyen a második ember, Rogán vagy ő, és ebben a harcban a kevésbé markáns egyéniség győzött, hiszen – pont jelentéktelen alkata miatt – kevésbé tűnt veszélyesnek. A fideszes belső körök harcai kapcsán felmerül Spéder és Simicska neve is: Lázár egyiküket sem tagadja meg, de itt is szerepjátszást, üzengetést érzek.

„A párton belüli versenytársak kiváló kamarillapolitikájának eredménye ez a pletyka. Meghatározó fideszes politikusok is elhitték, hogy én Simicskával és Spéderrel szövetkezve a párt átvételére készülök. Reggeltől estig ezt duruzsolták Orbán Viktor fülébe.”

Nem kétlem, hogy így történt, azt kétlem, hogy Orbán, aki nagy játékos, ezt elhitte volna. Azt viszont készséggel elhiszem, hogy úgy tett, mintha elhinné, esetleg ő maga találta ki ezt a pletykát, amit aztán elterjesztetett (de annyira, hogy olyan kormánykörökből, akik szeretnek szivárogtatni a „túloldalra”, annak idején hozzám is eljutott a mendemonda, csak oly mértékben nem hittem a rebellis Lázár betyáros meséjét, hogy egy sort sem írtam róla), hiszen így egyszerre több, kényelmetlenül gazdagodó és terjeszkedő párton belüli embertől és gazdasági, valamint érdekcentrumtól szabadult meg, méghozzá római módon: a távozók Lázár kivételével, akivel kíméletes volt, mielőtt kardjukba dőltek, Caesarra hagyták a vagyonukat is. Ilyenformán Lázár azzal, hogy nem tagadja meg őket, nem veszít semmit: ők már nem léteznek politikai szempontból, még ha fizikailag élnek is. Ez üzenet: azt üzeni a közönségnek, hogy Lázár bátor és hűséges. Persze, hogy az, mikor nincs nagy tétje a dolognak.

„Nem titok, hogy sosem voltam Borkai híve. Számomra egyértelmű volt, hogy semmi keresnivalója a közösségünkben. A győri telekbizniszek megakadályozására tettem is lépéseket. Vele kapcsolatban tehát tiszta a lelkiismeretem. Egyébként meg sosem rejtettem véka alá a véleményemet: a Fidesz nagy versenyelőnye, hogy valódi néppárt, sokféle gondolat és habitus megfér benne. A Borkai-féléknek viszont nincs helye a pártban.”

Ennek kimondásához sem kellett római hősnek lenni, a korai köztársaság idejéből. Borkai már szintén partvonalon, stadionon, sőt, csapaton kívül van, ő vissza nem üthet, legfeljebb az a veszély fenyeget, hogy nem kapott így, a távollétében elég nagy pofont a róla mintázott szalmabáb.

Az egész interjú azt sugallja, hogy előttünk áll egy őszinte, egyenes, bátor és hűséges Lázár János, aki hősiesen, minden viharral dacolva megvallja, akkor is, ha leszakad az ég és meghasad a föld ettől, hogy feltétlen híve Orbán Viktornak, minden egyéb félreértés volt. A természeti katasztrófák nem fenyegetnek ettől a vallomástól, nem is feltétlenül meglepő, ahogy azt sem, hogy pártbéli konkurenseinek pedig nem feltétlen híve.

Hölgyeim és uraim, mit látunk?

Udvaroncok harcát látjuk a császár kegyéért, egy kis hatalomért, galliai kormányzóságért, nem Róma sorsát akarják ők átalakítani.

Ezek a palota belső ügyei, harcai, mindenképpen meg kellett írni, hogy ismerjük a kort, a hátteret, de barátaim, rómaiak, földijeim: senki sem temeti Caesart.

Mindenki dicséri.

Nincsenek itt Brutusok.

A valódi folyamatoknak semmi közük ahhoz, ki próbálja kezelni őket, Lázár vagy Rogán, a valódi folyamatok tojnak erre.

Ez csak kis magyar kremlinológia, politikai intimpistulás.

Ugyanakkor, mint már mondtam: az interjú kiváló.

De egy beteg rendszert nem fog megjavítani semmiféle vezetőváltás, semmilyen szinten.

Nem is várható.

Szóval, ne következtessünk, ne jósolgassunk, ez az interjú csak Lázár sajátos hűségnyilatkozata politikai visszatérése érdekében.

De rakjuk el jól, legyen meg: a történészek számára kincset fog érni.

Egyébként nem történt semmi különös.

Harcolnak az udvaroncok.

Caesar meg jókat röhög rajtuk.

Szele Tamás