Ha már kremlinológia, legyen igazi kremlinológia. Foglalkozzunk tényleg a Kreml ügyeivel, mert most épp van mivel. Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin tegnap évértékelőt tartott, a néptömegek pedig ezzel egy időben tüntetést tartottak Navalnij kiszabadítása érdekében. Mindkét rendezvény a várható eredménnyel járt: Putyin elmondta a magáét bent, kint meg letartóztattak pontosan 1004 tüntetőt.

Azt Putyin értékelőjéből tudjuk, hogy idén meghosszabbítják a Moszkva-Kazany gyorsvasutat, éspedig nem Bicskéig, nem is Lovasberényig, hanem Jekatyerinburgig, tehát a most őrizetbe vettek még nem, de utódaik már sokkal gyorsabban és kényelmesebben juthatnak el kijelölt tartózkodási helyükre, a megfelelő táborokba, a távlati tervekben ez a gyorsvasút Omszkig és végül talán még Novoszibirszkig is eljut – tagadhatatlan az Oorsz Föderáció fejlődése közlekedés terén.

De azért nem csak erről beszélt Putyin, sőt, ez nem több egy kiragadott gondolatnál a szónoklat végéről. Ha össze akarnám foglalni, miről beszélt valójában, bajban volnék, mert mindenről és semmiről, amúgy orosz állami vezető módjára. Ennek értelmezésére találták ki a „kremlinológia” szakkifejezést még a huszadik század közepén, ugyanis Moszkvából, de pláne a Kremlből szinte semmi hír nem szivárgott ki. A külföldi tudósítók olyan apróságokból kellett kielemezzék a várható eseményeket, mint az, hogy mondjuk a Pravda írást közölt a nagyvárosi szemétszállítás hiányosságairól, vagy hogy a pártvezetésből ki ült a hányadik sorban, ki mellett a Bolsoj Tyeatr legutóbbi bemutatóján. Ebből nehéz volt kiokoskodni mondjuk a gazdasági problémákat vagy a csapatmozgásokat, néha mégis sikerült: időnként, ha a kolléga elég tapasztalt és ravasz volt, meglepően pontosan sikerült eltalálnia az igazságot, ami persze a legtöbbször csak utólag derült ki.

Hát most ugyanígy kell elemezgetni Putyin tegnapi eszmefuttatását, aminek az a hátránya, hogy mindenki egészen pontosan úgy értheti, ahogy akarja, szokás szerint kevés egyértelmű kijelentést tett az orosz elnök, minek utána az olvasóközönség egyik felének pont az ellenkező értelmezés tetszene, mint a másik felének. Azért próbáljuk meg, legfeljebb lesz, aki majd ruszofóbnak és lesz aki ruszofilnek hív majd, holott Vlagyimir Vlagyimirovics csak vezeti az orosz népet, messze áll ő attól – ahogy mindenki más is – hogy megtestesítse. Na, lássuk, miből élünk!

Először is a világjárványról tett említést, az most elkerülhetetlen, gyorsan túl akart lenni a kötelező kűrön:

„Az elmúlt évben olyan ellenféllel szállt szembe országunk, amire senki sem számított az egész világon. Több kórházat is teljesen megtöltöttek a betegek, nagyon alacsony volt az ellátásunk több létfontosságú élelmiszerből, mint például a cukorból is. De tudtuk azt, hogy minden kihívást teljesíteni tudunk, ha egységben állunk, és szolidárisak vagyunk egymással. Szinte könnyekkel a szemekben mondok köszönetet mindazoknak, akik részt vettek a járvány kezelésében. A tudósainknak köszönhetően áttörést értünk el: mi magunk fejlesztettünk vakcinát a vírus ellen. Folyamatosan fejlesztették munkájukat a gyógyszergyárak is, hogy a lehető legtöbb embert a lehető legjobb gyógyszerekkel lássuk el. Minden oroszt kérek arra, hogy kérje a vakcinát, és oltassa be magát.”

Ilyenkor jelennek meg a könnyek a Russia Today olvasótáborának szemeiben is, és felsóhajtanak: „Milyen jó ember!” Hát igen, hogy egy régi viccet idézzek, „közéjük is lövethetett volna”. Akár az orvosok, akár a tudósok, sőt, akár a betegek közé is, tehát jó ember, mert nem tette, mi több, talán eszébe sem jutott.

Bár erre nem vennék mérget.

Bejelentette, hogy az idei a tudomány és a technológia éve lesz, ugyanis tudjuk, milyen fontos szerepet játszanak ezek a korunkban. Hát, bátyuska, ha ezt tavaly tudtuk volna, akkor a tavalyi év is más lett volna, de ezek szerint csak idén jöttek rá ennek a szektornak a fontosságára Oroszhonban, tavaly még azt hitték, hogy a húsos pirog fontosabb. Nyilván nem erről van szó, az orosz tudományos-technológiai fejlesztések tavaly is a világ élvonalában jártak (bár nem mindegyik sikerült, és akadtak közöttük egészen sajátosak is), ez a kijelentés valami olyasmit kell jelentsen, hogy bizonyos el nem titkolható, látványos és fontos kutatások idén nagyobb nyilvánosságot kaphatnak majd. Valószínűleg nem csak katonai jellegű fejlesztésekről lesz szó, hanem energetikaiakról is, mert külön kiemelte:

„Új technológiákra van szükségünk az atomenergiában, a vízenergiában, és alkalmazkodnunk kell a klímaváltozás kihívásaihoz az energiaszektorban, a mezőgazdaságban is (…). Időben kell lépnünk, mert a szó önmagában semmit nem ér.”

Ez mind szép és igaz, de azért ne feledjük, hogy az oroszországi környezetszennyezésről többnyire annyit tudunk – az orosz hatóságok számára ideális esetben – amennyit elmondanak nekünk, és akkor mondanak el bármit, amikor egy katasztrófa már akkora, hogy a világűrből is látszik. Ilyen volt a tavalyi eset Norilszkban, amikor összeomlott egy üzemanyagtartály a hőerőműben, minek következtében húszezer tonna üzemanyag került az Ambarnaja folyóba, hatalmas területen vörösre festve azt. Ezt már nem lehetett eltitkolni, mivel pedig júniusban történt, azt sem lehetett róla mondani, hogy az Ambarnaja a győzelemnapi díszszemlére gyakorol, azért borult vörösbe: még Putyin is jelezte, hogy „A szennyezésért felelős cégek vezetőit meg kell büntetni – kompenzálniuk kell a természeti károkat.”

Eddig szép dolgokról volt szó, most jön a számunkra érdekes szakasz, ami viszont elég csúnya lesz. Most jön ugyanis a külpolitikával foglalkozó rész.

„Oroszország megtalálja a módját annak, hogy megvédelmezze érdekeit, ha más országok megtagadják a párbeszédet vele, egyúttal mindenkit óv attól, hogy túllépje a határt. Moszkva nem kíván válaszolni egyes országok barátságtalan lépéseire, és jó viszonyt akar fenntartani mindenkivel, még azokkal is, akikkel ez az elmúlt időben, finoman szólva nem sikerül. De ha valaki Moszkva jó szándékát a gyengeség jelének veszi, és az összes híd felégetésére szánja rá magát, akkor tudnia kell, hogy Oroszország válasza aszimmetrikus, gyors és kemény lesz. Oroszország a nemzetközi jog keretei között fogja megvédeni érdekeit. Egyes országokban szokássá vált, hogy sportot űzzenek abból, hogy ok nélkül beleakaszkodjanak Oroszországba.
„Hol itt, hol ott akaszkodnak bele Oroszországba ok nélkül. És körülöttük azonnal, mint Sir Kán körül, ott forgolódnak az apró tabakik. Pont úgy, mint Kiplingnél. Azért üvöltenek, hogy megnyugtassák uralkodójukat” Azok, akik provokációkat szerveznek Oroszország ellen, úgy meg fogják ezt bánni, ahogyan már régóta nem bántak meg semmit.”

Tabaki Kiplingnél a sakál, szóval semmiképpen sem hízelgő vagy diplomatikus jelzőt rántott elő Putyin: egyes elemzők úgy gondolják, Csehországra célzott, ahol most kiderült, hogy hét évvel ezelőtt orosz ügynökök robbantották fel a vrbeticei lőszerraktárat. Prága kicsit zokon vette ezt a gesztust, ami valahol érthető, ritkán szoktak barátságból lőszerraktárat robbantani külföldi hatalmak, szinte sosem fordul elő az ilyesmi – kiutasítottak 18 orosz diplomatát, akik kémgyanúsak voltak és felkérték szövetségeseiket is, hogy a szolidaritás jeleként utasítsák ki az ismert orosz titkos ügynököket. Ez az utánozhatatlan cseh humor egyik gyöngyszeme, ugyanis ha ismertek az ügynökök, már nem titkosak (illetve a valóságban ez nem így működik: minden ország tudja, hogy a nála működő követségeken melyik katonai- vagy sajtóattasé kém valójában, csak a diplomácia része az is, hogy úgy tesznek, mintha nem tudnák). Nekem viszont az az érzésem, hogy nem csak Csehországról van szó. Már csak azért sem, mert a „tabakik” többes számban van, sokkal inkább hinném, hogy az Európai Uniót sakálozta le a cár atyuska. Ez se jó hír, de most érkeztünk el a beszéd legijesztőbb mondatához.

Ez már valóban veszélyes.

„Remélem, hogy senkinek nem jut eszébe Oroszország viszonylatában átlépni az úgynevezett vörös vonalat. Azt, hogy ez hol fog húzódni, minden konkrét esetben mi magunk fogjuk meghatározni.”

Ez ugyanis azt jelenti, hogy szó szerint bármit sértőnek találhatnak, hiszen ők határozzák meg, éspedig minden egyes konkrét esetben külön, mi a sértés és mi nem az. Példának okáért, ha ők felrobbantanak ezt-azt más országok területén, az nem sértés, csak ártatlan játszadozás. Ha erre a más országok úgy reagálnak, hogy hazazavarják az orosz ügynököket, na, az már sértés.

A Kreml szóvivője, Dmitrij Peszkov ugyan utólag megpróbálta elmagyarázni a Komszomolszkaja Pravda rádióadónak, hogy

„Putyin a vörös vonalak alatt Oroszország nemzeti, kül- és biztonsági érdekeit, valamint a választásokba és a belpolitikai folyamatokba való külső beavatkozást értette. Peszkov szerint a kifejezés vonatkozik az Oroszországgal szemben sértő hangnemben vonatkozó tárgyalásra és az ország gazdasági érdekeinek megsértésére is.” (MTI)

de ez a verzió sem sokkal kellemesebb, hiszen továbbra is a Kreml mondja meg, mit tekint beavatkozásnak és mit nem. Felbukkan ráadásul még egy nagyon nyugtalanító kifejezés a gondolatok között:

„A „kollektív Nyugat” nem csak elítélni, de észrevenni sem akarja az Aljakszandr Lukasenka fehérorosz elnök meggyilkolására és a minszki államcsínyre való készülődés történetét. 2014-ben Viktor Janukovics akkori ukrán elnököt is fegyverrel fosztották meg a hatalomtól, és csaknem megölték.”

Na, itt a másik baj. Kollektív Nyugat ugyanis nem létezik. Ez egy korábbi, sztálini időkben kialakult szovjet fogalom: a totális rendszer ugyanis csak hasonlóan totális, monolit rendszerként tudta kezelni a vele szemben álló országokat. Kollektív Nyugat nincs, vannak államok, államszövetségek, katonai szövetségek, de egységes Nyugat épp úgy nincs, mint egységes Kelet, legalábbis az első hidegháború vége óta (a második meg már zajlik, de még nem terelt közös táborokba senkit). Burkolt vádat látunk: ha a „kollektív” Nyugat nem ítél el ezt vagy azt, akkor bizonyára pártolja, esetleg ő maga is szervezte az említett eseményeket. Igen, Oroszország vezetője egyre nyíltabban fordul a paranoia politikai eszközéhez.

Még bejelentett egy csomó népjóléti intézkedést, pénzosztást, támogatást, fejlesztést, melyeknek mind komoly jelentősége van, csak nem külpolitikai szempontból, a magyar olvasó meg inkább azokban érintett, ugyanis Moszkva számára egyelőre még külföld vagyunk. De körülbelül erről szólt a nevezetes évértékelő.

A mérlegét megvonva óvatosan kell fogalmazni, mert hiába látom én ezt tökéletesen hidegháborús beszédnek, ami agresszív lépéseket hivatott előkészíteni, sőt, azt is lehetővé teszi, hogy az esetleges konfliktusok tárgyalásos megoldását teljesen elutasítsa az orosz fél, mármint, ha olyan kedve van: mivel konkrét fenyegetést nem tartalmaz, akadhatnak, akik ezt az értelmezést rosszhiszeműnek tekintik.

Oroszország politikai és katonai lépései kapcsán elképzelhető, hogy nem mindig a jóhiszeműség a legmegfelelőbb álláspont. Mindenesetre nem lennék meglepve, ha hosszú torzsalkodás venné most kezdetét Moszkvában, első sorban az Orosz Föderáció és az Egyesült Államok között, másodsorban az Európai Unió tagállamaival – mi földrajzi fekvésünk és a Türk Tanácsban vállalt szerepünk miatt valóságos cirkuszi légtornászok kell legyünk, ha ebből az előadásból komoly következmények nélkül akarunk kikerülni.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy a hintapolitika magasiskoláját kell majd bemutatnia Magyarországnak a közeljövőben.

A beszéd alatt Moszkva utcáin az osztályharc zavartalanul folyt, tüntetés formájában.

Nehéz idők jönnek.

Szele Tamás