Ahogy nézem a mai sajtót, valamiért az az érzésem támad, hogy mi nagy balszerencsénkre az Egyéniségek Korába csöppentünk. Éspedig a kormánypárti-jobboldali egyéniségekébe, olyan markánsak, hogy a fal adja a másikat, és olyan egyéniek, hogy oda kell figyelni, nehogy összetévesszük őket. Azt nem tudom, mi bennük a különös.

Ugyebár, portrécikket közölt a Telex Boldog Istvánról, a Fidesz képviselőjéről, a Verbális Jobbegyenesről. Alaposan végigolvastam, és a csoda tudja... mintha én ezzel az emberrel már találkoztam volna. Méghozzá több alkalommal is, és mindig másképp hívták, de csak ugyanaz a fickó volt. Azt ugyan kár volt felemlegetni, hogy dicső pályáját vasúti váltóőrként kezdte, ugyanis nekem van egy váltóőr barátom, csak az rendes ember, és kicsit sem hasonlít Boldogra – sőt, mivel épeszű és jóindulatú, szerintem boldogabb nála. Lehet, Istvánunk is nagyobb békében volna a világgal, ha a váltó mellett marad, de nem maradt. Tulajdonképpen az szúrt szemet, amit ő maga írt arról, miért jelentkezett 1989-ben a Fidesz szolnoki csoportjába.

„A Fidesz kezdetben magát liberálisnak, radikálisnak és alternatívnak határozta meg, Boldog szerint viszont ő nem foglalkozott „azzal a résszel, hogy liberális vagy más gondolkodás van. Egyszerűen egy kommunistaellenes párt volt, ami a fiatalos lendületével próbált tenni az akkori rendszer ellen, és a nemzet jövőjét kívánta szolgálni. Én akkor is nemzeti radikális, antikommunista ember voltam” – írta. 1990-ben alapított is egy fideszes csoportot otthonában, Kétpón.”

Ez azért problémás, mert pont akkortájt én a Fidesz Tolna megyei csoportjának egyik alapítójaként gyakran kellett a tagfelvételekkel foglalkozzak. Hektikus dolog volt az: már az is problémás, hogy önálló Fidesz-csoportot az akkori alapszabály szerint csak úgy lehetett alapítani, ha legalább tíz tagja volt. Lehet, hogy Tolna nem nagy megye és Szekszárd az ország legkisebb megyeszékhelye, de bizony minálunk már a megyei csoport tíz tagja is úgy jött össze, hogy elmentem tudósítani a megalakulásról, és csak kilenc érdeklődő jelent meg, valamint én, mint sajtó. Inkább beléptem, hogy legyen meg az anyag másnapra, úgy ne járjak, mint a XIX. század legendás gyakornoka, akit elküldtek tudósítani egy vidéki megyebálról, megmondták neki, hogy kap tíz sort, de küldje az anyagot táviratilag. Küldte is:

„Csillár leszakadt, megyeháza leégett, harminc halott, kétszáz sebesült, megyebál elmaradt, nincs miről írni.”

Hát, nem akartam, hogy „leszakadjon a csillár”, beléptem tizediknek, nem is volt az rossz társaság (egy akad közülük, aki még tagja a Fidesznek, igaz, annak felvitte az Isten a dolgát). Épp Boldog belépése idején nőtt meg a jelentkezők száma, ezek szerint Szolnokon is, nem csak Szekszárdon: de ha valaki nekem ilyen indokokkal jött volna, bizony úgy átküldöm a szomszédos MDF-irodába, ahogy... ahogy átküldtem jó pár hasonló figurát, boldogítsák őket. Na jó, nem is futottam be pártkarriert. De ha Boldogot „nemzeti radikális” alapon vették fel a szolnoki csoportban, ugyan fura egy csoport lehetett az. Az meg, hogy Kétpón talált maga mellé még kilenc embert akkoriban, az összesen 820 lakosú faluban, már maga a szervezés csodája.

Olvasom az életpályát, és hát nem tehetek róla: ismerős. Jobban mondva, hol az egyik régi ismerősöm köszön belőle vissza, hol a másik. Ez bizony az a vidéki, nyolcvanas-kilencvenes évekbeli Magyarország, ahol a C–64 maga volt a modernitás, a kocsi a Lada volt és a péntek esti program jó esetben a diszkó a kultúrban. Amivel nincs is semmi baj, ez jutott, csak azóta eltelt harminc év, és semmi sem változott... illetve de, már nem C–64-re gyűjtenek a srácok. Meg van okostelefon. De ennyi a különbség, lehet ezt is szeretni, de programnak kikiáltani olyasmi, mintha az ember visszakívánná a régi jó táblabírák korát – az új táblabírák és vármegyeházák korában. Hogy Boldogból, akiben semmi, de semmi különös nincs, tucatjával sorolhatnám a hozzá hasonló embereket, akik ugyanerre az álkonzervatív kényszerpályára sodródtak, miképp lett „egyéniség” és „verbális jobbegyenes”? Tán azért, mert hozzá kegyes volt a Sors, és megkapta azokat az anyagi-társadalmi lehetőségeket, amelyek révén megvalósíthatta 18 éves korának álmait.

Lám: azóta nem is álmodott semmit.

A világra meg azért haragszik, mert mások meg igen.

Tulajdonképpen az benne a különös, hogy nincs benne semmi különös, maga az Átlag, ilyen az, Werbőczy óta ilyen.

Lapozna az ember más orgánumra, de nem lehet: nagyinterjú jelent meg szintén a Telexen G. Fodor Gáborral.

Én most kicsit röstellem magam, mert pár napja már foglalkoztam vele, de hát megint kell, hála az Égnek, most már a nézeteivel vitatkozhatok, nem a környezetével. Azt meg kell jegyezni mindenekelőtt, hogy különös emberrel van dolgunk, aki távolról sem műveletlen. Sőt, még csak nem is tehetségtelen, bár azon hosszú ideje gondolkodom, mihez is van neki tehetsége. A cím már érdekes:

„Nem a kétharmad a kérdés, hanem hogy marad-e a Fidesz”

Ez azért némi kétségbeesést sugall, bár a Fidesz háza táján mindig volt hajlam arra, hogy tyúkpereket is élethalálharcnak, kocsmai pofozkodásokat is Mohácsnak lássanak. Hogy én mit gondolok a 2022-es választások kimeneteléről, az nem számít, de hogy a kormánypárt főideológusainak egyike mit gondol, az nekik annál többet. Ilyen önbizalommal ugyan búcsúnak sem érdemes nekiindulni, nem, hogy választásnak, de ők tudják. Bár személyes önbizalomban még sincs hiány.

„Amikor olyanokat mondok, hogy „a pillanat uralása”, meg „a polgári Magyarország mint politikai termék”, ironikusan azt is hozzátehetném, hogy Amerikában ezért már „rocksztár” és dollármilliárdos lehetnék.”

Nem lenne, én sem lennék, más sem. Probatum est: Richard B. Spencer, Steve Bannon vagy Milo Yiannopoulos pont ilyesmiket beszéltek, Spencer hamar kiesett a pikszisből, Bannon se húzta sokáig, ellene most szélhámosság miatt folyik eljárás (összeszedett pár millió dollárt a támogatóitól határfalra, de nem arra öltötte), Milo meg hol csalódik Trumpban, hol nem. Hozzájuk képest G. Fodor maga a Siker egész alakos bronzszobra: ő legalább képes megőrizni a társadalmi státusát. Rendben van, hogy ez a státus nem a legdicsőbb, de legalább valamelyest stabil.

„Ami pedig a 888-at illeti: amikor a 888 elindult, az a jobboldalon egy politikai tettnek számított, felléptünk egy olyan küzdőtérre, ahol a jobboldal korábban nem volt jelen és ahol jól vagy rosszul, de vívtuk a magunk csatáit. Eltelt öt és fél év, nem a 888 jelentősége változott meg, hanem a médiatér, amiben mi is és önök is teszik a dolgukat. Akkor még csak a print válságáról beszéltünk, megítélésem szerint ma már az online szerkesztőségek is bajban vannak. Tekintélyprobléma van. Ma bárki lehet tekintély – még ha kérészéletű is –, aki megszólal az online világban.”

Igen, hát már akkor az volt az érzésem, hogy nagy szellemi energiák bevetésével és drága pénzen feltalálták a meleg vizet: bár magát a vizet, a címet a 444 parafrázisa adta nekik, ha az nincs, ki tudja, mi lett volna a címe a lapnak? Valószínűleg azért nem „Micike csipkés bugyogója”, bár olvasottság szempontjából ez sem volna rossz. Mindegy, ők a meleg vízhez a rezsót adták és nagyokat durrogtak mellé, „konzervatív lázadást” emlegettek, magukat „Soros ellenzékének”, „faszagyerekeknek” nevezték, ami körülbelül a legkevésbé Sorost érdekelhette. Meg az olvasókat. Időnek múlásával beálltak üzemi hőmérsékletre, az a pár ember, aki nem őrjöngte túl magát, megkapja a maga nagyon szép fizetését szerény minőségű szellemi termékeik előállítása árán, szóval business as usual. De itt ez a „tekintélyválság”. Ezzel nem tud mit kezdeni.

Persze, hogy nem tud, mert tekintélyből nem lehet írni, ahogy állcsúcsra sem lehet gyúrni. A tekintély a sajtóban mindig is erősen relatív fogalom volt. Le lehet írni, hogy szerintem a tarka farkú szarka farka tarkabarka, az olvasó el is olvassa, de utána azt gondol, amit akar. Ahogy az olvasótól nem lehet elvárni, hogy higgyen a szerzőben, mint a Szentírásban (miért tenné?), úgy a szerzőnek is tudnia kell, hogy ő sem próféta. De még csak nem is csodatévő szent, az embernek többnyire vagy hisznek, vagy nem, megszólalni meg mindenkinek szabad. Az a művészet és mesterség, ha a tarka farkú szarka ügyét úgy írja meg az ember, hogy nem hagyják abba rögtön az olvasását. És még így is akadni fog pár zseni, aki hazaárulónak kiáltja ki, mert a magyar szarka farka nem tarkabarka. G. Fodor valami olyasmit vár el a sajtótól, ami sosem volt igazából a feladata: igehirdetést. Arra még a Pravda sem volt alkalmas, illetve csak addig, míg a teljes szovjet államapparátus mögötte állt, utána már nem. Nehéz dolgok ezek, szerkesztő uram.

„Most leültünk ketten beszélgetni, még nem tudjuk, mi sül ki belőle. Ha elfogadta a nézőpontomat, hogy mihez kötöm a sikerkritériumot, akkor talán azt is méltányolja, hogy az újságírás a politikai küzdelem része. Megítélésem szerint ezt önök is így fogják fel. A magát független-objektív sajtónak nevező szerkesztőségek átvették az impotens baloldali politikusok szerepét és feladatát, tehát politizálnak.”

Te Jó Isten... dehogy annak a része, hát persze, hogy nem az, így nem lehet sajtót csinálni: így Szabad Népet írtak, azt sem sokáig. Ugyan már, politikai küzdelem... ha a magyar politika csak negyedannyira hatékonyan volna megszervezve, mint egy átlagosan bohém, független lap szerkesztősége, minimum jólét uralkodna, nyugalom és az lenne a viták tárgya, hogy adjunk-e kölcsönöket a Kínai Népköztársaságnak, mert nagyon kérik, de nem tűnnek komoly adósnak. Ez a dal egészen egyszerűen nem erről szól, persze, hogy nem működik a kormánymédia, ha azt sem tudják, mi hajtja, az sem, mire jó. No, hagyjuk is G. Fodort, bántottam eleget, sajnálom inkább, mint haragszom rá.

A harmadik nagy magyar egyéniség már a 444-ről ugrik elém. Azt mondja a hír:

„Lezárult a rasszista szegedi egyetemi tanár ellen folytatott belső vizsgálat”

Igen, ez pontos: ugyanis azt tudjuk hivatalosan, hogy lezárult, azt viszont nem tudjuk hivatalosan, hogy milyen eredménnyel. Azért valószínű, hogy kitüntetést nem kapott most éppen dr. Gulyás László (de kapott március 15-én Ádertől lovagkeresztet). Hogy miket beszélt abban a bizonyos előadásában, itt nem idézném, mert nekem is sok: de azt írja a Szegedi Tudományegyetem közleményében, miszerint:

„A dr Gulyás László egyetemi tanár ellen benyújtott hallgatói panaszok ügyében elrendelt tényfeltáró vizsgálat lezárult, a vizsgálat megállapításait mérlegelve és azokra alapozva a Szegedi Tudományegyetem rektora, mint a munkáltatói jogkör gyakorlója, a Szegedi Tudományegyetem értékrendjével összhangban, meghozta a szükséges munkáltatói intézkedést.”

Az intézkedés mibenlétét nem taglalják, jelenthet ez bármit, de ha egy dorgálásnál nagyobb a büntetés, Gulyás doktor úgy elmegy mártírnak a kormánysajtóba, hogy öröm lesz őt nézni. Ő is nagy egyéniség, minden sarki kocsmában akad egy tucat ilyen. Pedig hát pallérozott elme.

Mi a közös ebben a három emberben? Túl azon, hogy egyikben sincs semmi különös?

Az, hogy azonosak az érdemeik: a középszerűség. Egyes alapfogalmak félreértése, figyelmen kívül hagyása.

Meg az, hogy a maguk erejéből nem tehetnék, amit tesznek, ha az államhatalom nem támogatná őket, össze is rogynának menten – persze, hogy fanatikus hívei a kormánynak.

Hát, szép kis arcképcsarnok.

Ha én kormány lennék és megtudnám, hogy ilyenek a támogatóim, inkább elbujdosnék előlük a Bakony erdejébe, hátha nem találnak meg.

Szele Tamás