Aki most nagyívű, avatott elemzést vár a tegnapi mérkőzésről, az csalódni fog: igen, kiváló meccset láttunk, egy magát messze felülmúló magyar és magát alulmúló német csapat között, az eredmény pedig mindkét fél érdemei szerint született. Csakhogy, amint elnézem, pont a játék az, ami a legkevésbé számított tegnap – na jó, a közönségnek meg a játékosoknak igen, a politikának viszont már más volt fontos.

Kezdjük azzal, hogy a sport nem politika, és nem Szijjártót idézem pár nappal ezelőttről, hanem saját magamat a legutóbbi EB idejéből. Akkortájt másodállásban egy sportlapnak dolgoztam, meg kell mondanom, tisztességes és kellemes munka volt – nem keresett vele vagyonokat az ember, de azért derék volt a honorárium, kijött belőle (és más munkákból), amennyi a megélhetéshez elég, a légkör jó volt, máig kiváló kapcsolatban vagyok az akkori kollégákkal. Nálunk – tekintve, hogy mindenki más és más világnézetet vallott a cégen belül, alapelv volt, hogy a lapba politika nem kerülhet be, csak sport és érdekes módon nem is hiányzott. Az olvasóknak sem, a munkatársaknak pláne nem, ha kevesen is voltunk, de minden politika nélkül is sikerült ütős kis sportlapot csinálnunk. A problémák a 2016-os futball-EB idején kezdődtek.

Akkor ugyanis kijutott a magyar válogatott, és – bár nem volt választási év – ez azonnal központi kérdéssé változott a magyar társadalomban. Világnézeti tényezővé, valóságos dogmává: ugyanis egyesek azt gondolták, hogy az EB-szereplés nemzeti nagylétünk záloga, mások pedig úgy vélekedtek, kicsit kitekertebb logika mentén, hogy ha Orbán Viktor rajong a futballért és támogatja ezt a sportágat, ámde rossz vezető (ez tagadhatatlan), akkor minden tisztességes hazafinak kötelessége utálni a labdarúgást, ez legyen „ellenzéki minimum”. Nyilván mindkét fél tévedett, csak ez Magyarország, kétdimenziós magyar lóval, aminek háta nincs, csak két oldala, azért esünk mindig egyikről a másikra.

Azonban az újságíró nem válogathat. Ha valami megtörtént és elég fontos, arról be kell számolni, nincs mese. Ha az a miniszterelnök bejelent valami lényegeset, tudósítunk róla, nem azért, mert szeretjük, hanem, mert miniszterelnök, és akkor is az maradna, ha bojkottálnánk, legfeljebb mi maradnánk le a hírversenyben. Az ügyvéd sem szimpátia okából képviseli a tolvajt, hanem mert ez a munkája. Ha lejátsszák azt a focimeccset, akkor ostobaság nem beszámolni róla: a tényeket nem érdekli, mi róluk a véleményünk, a tények makacsul tojnak ránk, és csak vannak. Más kérdés persze a tudósítás hangvétele. Lehet úgy, mint pár napja a Pesti Srácokban („1-1-re győztünk!”) és lehet higgadtabban is.

Nos, akkoriban egész sor lelkes és elkötelezett ismerősömtől kellett búcsút vennem, akik halálosan komoly módon megüzenték nekem: „Ha továbbra is mersz írni a fociról, nem olvaslak többet!” Visszaírtam: „Ha nem írok róla, eltartasz?” „Azt nem, de neked ingyen kell szolgálni a Szent Ügyet!” „És enni mit fogok?” „Majd jóllaksz, ha győztünk!”

Azóta eltelt öt év, szóval már elég sovány lennék, ha több bennem a lelkesedés és kevesebb a józan ész. Ezek a beszélgetések rendszerint vitákká fajultak, a viták trágársággá, személyeskedéssé, amit végül letiltás követett – és szerintem öt év alatt sem fogták fel, hogy a belga válogatott nem azért ejtette ki 2016-ban a magyart a nyolcaddöntőből, mert Isten haragszik Orbán Viktorra, azért sem, mert ők nem szerették a focit, hanem egyszerűen azért, mert jobbak voltak.

Ez a légkör kezdett újjáéledni tegnap, csak mivel a helyzet is élesebb és kampányban vagyunk, hatványozottan. Most épp azt tette mindenki, amit a magyar kormány elvárt tőle – kizárólag a kormányfő nem tette azt, amit a logika szempontjából tennie kellett volna, de hát ilyen a falu bolond pappal.

Azt nem mondom, hogy a kritikán aluli, homo- és transzfóbbá tett pedofília-törvényt tudatosan időzítették az EB tartamára, de ha már akkor szavazták meg, másodpercek alatt kampányelemmé is vált. Tegnap írtam arról, hogy milyen viharokat kavart a müncheni Allianz aréna tervezett kivilágítása, amire – valljuk meg – számítani lehetett. Vagy egy ilyen ötletre, vagy másra, hasonló nagyságrendben, ugyanis a nyugati társadalmakban, ahol a nemi magatartás nem politikai kérdés, a tiltakozás és a gúny a természetes reakció a szexualitás törvényi szabályozására és átpolitizálására. Csoda lett volna, ha fel nem merül valami ilyesmi, amin aztán jól meg lehet sértődni, tiltakozni, krokodilkönnyeket hullatni, szemet forgatni, képmutatóskodni, ahogy az a kormány bel- és külpolitikájához tartozik általában.

Külön segített nekik, hogy a törvény politikai tiltakozást váltott ki uniós szinten, Ursula von der Leyen tegnap a közösségi oldalán azt írta róla:

„Ez a magyar törvénytervezet szégyenletes. Nemcsak szexuális irányultság alapján diszkriminál, hanem az EU alapvető értékeivel is szembemegy. Ebben nincs kompromisszum.”

Csókolom, valamit félre tetszett olvasni, már nem tervezet, már törvény, Áder aláírta. De tovább ment: utasította a felelős biztosokat, hogy a törvény hatálybalépése előtt (lekésték) küldjenek levelet a magyar hatóságoknak, kifejezve az uniós bizottság jogi aggályait. Ezek abban állnak, hogy a paragrafus nyílt megkülönböztetést alkalmaz a szexuális irányultság alapján, és ellentétes az alapvető uniós értékekkel, az emberi méltósággal, az egyenlőséggel és az emberi jogokkal.

Orbán Viktornak sem volt galambepéje, azonnal nyilatkozatot adott ki, főként a „szégyenletes” kifejezésen lovagolva, mely szerint:

„Az Európai Bizottság elnökének közleménye szégyenletes, mert valótlan állításokra épül. A nemrég elfogadott magyar törvénytervezet védi a gyermekek jogait, garantálja a szülők jogait, és nem vonatkozik a 18 éven felüliek szexuális orientációval kapcsolatos jogaira, így semmilyen diszkriminatív elemet nem tartalmaz.”

Nem a lófüttyöt nem, de várjunk csak? Hol nyilatkozott Orbán Viktor?

Brüsszelben.

Hát nem ment el a válogatott mérkőzésére Münchenbe, ahogy mindig szokott egyébként?

Most nem bizony, most Brüsszelbe utazott. Neki München másra kellett.

És itt mutatkozik meg a lényeg: jóllehet nagyon szereti a focit, de a politika az első. Ha úgy alakul, a foci is a politikához kell. Mint most.

Mert lám csak, mi történt? Azt lehetett tudni már tegnapelőtt, hogy az Allianz arénát nem fogják kivilágítani a szivárvány színeiben, hiszen az UEFA nem egyezett bele. Az orbáni tervbe valószínűleg jobban illett volna, ha kivilágítják, de sebaj. Ellenben aki csak egy kicsit is ismeri Nyugat-Európát, az biztos lehetett benne: minden egyéb felület azon a napon szivárványszínű lesz. Újságok, hirdetőtáblák, reklámok, minden. És nem lesz túl szíves a vendéglátás. Na, ebbe kell megkapaszkodni – és meg is kapaszkodtak. Szijjártó a legmélyebb felháborodás hangján közölte, miszerint:

„A bajor tartományi hatóságok nem engedélyezik a vonulást a magyar szurkolóknak a Magyarország–Németország Európa-bajnoki mérkőzés előtt, a helyszínre, az Allianz Arenába buszokkal vagy más járművekkel viszik majd őket. Tűzvédelmi okokból nem engedélyezik a nem impregnált molinók bevitelét sem. Negatív értelemben példátlan gesztus, miszerint a bajor hatóságok nem engedélyezik, hogy magyar konzulok jelen legyenek az Allianz Arenánál, ezért minden magyar szurkolót arra kérek, hogy ha segítségre van szüksége, hívja a konzulátusi ügyeletet.”

Azért a konzulátusi segítség mindig és mindenhol úgy működik, hogy a bajba került állampolgár felveszi a kapcsolatot a konzullal, nincsenek „sürgősségi esetkonzulok”, akik kimennek a várhatóan rizikós helyszínekre. Ráadásul erről a tilalomról egyvalaki nem tudott: a müncheni rendőr-főkapitányság, ami az Index megkeresésére megvonta a vállát és annyit mondott:

„Nem a rendőrség hatáskörébe tartozik az, hogy jelen lehetnek vagy sem diplomaták az arénánál.”

Szerintem sem: ezt a problémát inkább a jegyszedők hatáskörébe utalnám. De beindult a megfelelési verseny, Hidvéghi Balázs magyar EP-képviselő valóságos tirádát vágott ki a Facebookon, ami hűségesküvel is felért, és a szándékos félreértelmezés iskolapéldája:

„Napok óta mondjuk: el a kezekkel a gyerekeinktől! Most hozzáteszem: el a kezekkel a focistáinktól, el a kezekkel a szurkolóinktól, és egyáltalán, el a kezekkel Magyarországtól! Volt merszünk elfogadni egy törvényt, ami nem tetszik az LGBTIQ-lobbinak. Ezért zsoldosaik, a nemzetközi baloldal most egy emberként zúdít össztüzet mindenre és mindenkire, ami és aki magyar.

Már az is hajszálon múlt, hogy szivárvány színben világítsák ki a stadiont, ahol a ma esti meccset játsszák. De most egész München tele van szivárvány színű zászlókkal. Ez kőkemény véleményterror. Az pedig, hogy a bajor hatóságok megtiltották a magyar szurkolók hagyományos vonulását a stadionhoz, valamint oda a molinók bevitelét, egyszerűen csak pitiáner.

A baloldal politikát csinált egy focimeccsből. Milliók szórakozását és mindkét oldalon sportolók több éves munkáját lenne képes tönkretenni a saját érdekében. Ez szégyen! Ne üljünk fel neki! Hajrá magyarok!!!”

Hány magyar szurkoló utazott Münchenbe? Háromezer? Négyezer?

Hány lakosa van Münchennek? Ezt pontosan tudjuk: 1,472 millió. Ennyi embernek nem egyezett a véleménye néhány ezerével. Ezt nevezi a képviselő „véleményterrornak”. Hát, hogy is mondjam csak, ha nekem az lenne a nézetem, hogy én vagyok a legszebb a világon, ámde a világ egyetlen más lakosának sem tűnne így, akkor én a véleményterror áldozata vagyok?

Nem, akkor én hülye vagyok. És a tulajdon, beképzelt ostobaságom áldozata. De menjünk tovább: mit művelt Orbán Viktor Brüsszelben a mérkőzés időtartama alatt?

Vacsorázott. Éspedig Giorgia Melonival, a szélsőjobboldali Fratelli d’ Italia párt elnökével. Róluk annyit érdemes és kell tudni, hogy a nevük az olasz himnusz első sora, olyan, mintha nálunk egy politikai csoport neve az volna, hogy „Isten, áldd meg a magyart”, és egyébként nem egyszerűen homofóbok, hanem aktívan azok, akciókat is szerveztek ilyen célból, és most komoly szerepük van a Liga harcában a diszkrimináció-ellenes Zan-törvény ellen. Erről is van kommüniké, erről ne lenne?

„Orbán Viktor és Giorgia Meloni az európai politikai és pártélet változásairól cseréltek eszmét, és kifejezték elkötelezettségüket az európai jobboldal egyesítése, valamint az Európa jövőjéről szóló vitában való aktív részvétel mellett.

Mint mondták, a jobboldali pártoknak hangsúlyosan kell képviselniük sok millió európai polgár érdekeit, akik hitet tesznek a hagyományos családmodell, az erős nemzeteken alapuló erős Európa, valamint közös kulturális és vallási gyökereink mellett.”

Aha. Szóval még mindig nem tett le a szuverenista szörny-szövetség tervéről. Hej, de sok dudás lesz abban a csárdában!

Amúgy a magyar miniszterelnök összesen két alkalommal nyilvánult meg a mérkőzéssel kapcsolatban. Az első gól után – tehát, figyelmezzünk, még vacsora közben! – posztolt vagy posztoltatott egy olyant a Facebook-oldalára, hogy:

„A becsület már rendben van. A többit meglátjuk. Hajrá, magyarok!”

ami talán nem volt a legudvariasabb dolog, különben is, ha tárgyalt (és közben vacsorázott) Giorgia Melonival, akkor honnan tudta, mi az eredmény? Megérezte, vannak neki ilyen paranormális képességei. A második reakciója az volt, hogy a meccs után megosztott egy montázst a nemzetiszínben kivilágított mindenféle épületekről, azzal a kísérőszöveggel, miszerint:

„És eljöttek azok az idők, amikor a magyarok többé nem féltek. Büszkék vagyunk rátok!”

Nem tudom, kitől vagy mitől kellett, lehetett volna félni – az egész kivilágítósdi egy tudatmanipulációs játék része volt, ugyanis azt próbálják vele belesulykolni a fejekbe, hogy a szivárványszín ellentéte a nemzeti trikolór. Nem az, de ezen is keseregtem már egyet tegnap.

Összegezve: érdemes lenne a meccset elemezni? Egy sportlapban igen, de különben nem. Ez a mérkőzés igazából még Orbán Viktort sem érdekelte, mindegy volt neki, nyerünk, vesztünk: provokációra kellett, konfliktuskeresésre, kötekedésre volt jó.

Orbán Viktor valódi mérkőzését nem a pályán játsszák, nem huszonketten, nem labdával és nem kilencven percig. Őt az érdekli, nem az EB.

Szele Tamás