Újabb interjú-ügy került elő a magyar sajtó bugyraiból, ha nem is olyan botrányos, mint Návai Anikó múlt heti története – inkább csak jellemző. Jellemző minden szereplőjére, ahogyan viszonyultak az előállt helyzethez, arra is, aki kifogástalanul viselkedett, azokra is, aki kifogásolhatóan. Az lett volna a csoda, ha másképp történnek a dolgok – de így történtek.

Ha valamikor, hát ebben az esetben fontos az időrendi sorrend, tehát tartsuk is be. Történt pedig hétfőn, hogy Tamás Gáspár Miklós, akivel én sok mindenben egyetértek és sok mindenben nem, szokásával ellentétben rövid írást közölt a Mércén.

„Némi tisztázás, kurtán”

címmel, amivel belőlem egy elismerő biccentést váltott ki, ugyanis megmutatta, hogy tud ő röviden is remeket írni, nem csak hosszan. Azért is volt a biccentésem elismerő, mert az írás tárgyában – a Jobbikhoz való viszonyban – egyetértek a szerzővel, de itt és most nem kívánom ezt taglalni, tehát nem is fogom. Ez egy kifejezetten sajtószakmai ügyről szól. Ugyanis imigyen kezdi az írását Zarathustra, bocsánat, TGM:

„Az utóbbi időben telefonon nyaggat a Magyar Nemzet egyik – különben nyájas és jó modorú – munkatársa, hogy regéljem el, lehetőleg az ő lapjában, érezhető fönntartásaimat a magyarországi ellenzéki összefogással szemben. Arról, legmélyebb sajnálatomra, szó se lehet, hogy én a Magyar Nemzetnek nyilatkozzam (amit olykor – ritkán – megtettem a múltban), mert a jelenlegi Magyar Nemzet, habár mindenekelőtt nyomdai termék, nem tűri a nyomdafestéket.

Én ugyan bejelentettem, hogy politikai, különösen ún. napi politikai és magyarhoni vonzatú írásokat nem nagyon szeretnék közzétenni a jövőben (azt is elmondtam, hogy miért, de ez most nem tartozik ide szorosan), bár nem ítéltem magam némaságra.

A magyarországi, demokratikusnak hitt, vágyott, képzelt ellenzék minéműségéről se óhajtok értekezni.”

Nos, a helyzet úgy áll, hogy való igaz: mindenki annak nyilatkozik, akinek akar és ezt nem lehet számon kérni rajta, nem lehet interjúra kötelezni senkit. Még TGM-et sem.

Sőt, a kormány tagjait és egyéb politikus csizmadiákat sem. Az egy dolog, és sokat el is mond az illetőről, hogy Orbán Viktor például 2010 óta nagyjából csakis kormányközeli lapoknak ad interjút a magyar sajtó berkein belül (külföldi lapokkal néha kivételt tesz), és a többi kormánytag követi példáját, de ez neki szíve joga – nem mellesleg, magam sem lennék elragadtatva egy ilyen beszélgetés lehetőségétől. Már csak azért sem, mert meg tudnám írni előre, akár a kormányfőről, akár valamelyik miniszterről lenne szó. Akkor meg minek vágyakozni utána? Igaz, sokat mond róluk a némaság, de kötelezni nem lehet őket ilyesmire. És TGM-et sem, mást sem.

TGM különben nagyon becsületes, következetes ember. Történt ugyanis, hogy ez év január 12-én én magam kértem tőle egy interjút, egy német televízió számára. Engem még ilyen szellemesen, elegánsan, udvariasan, stílusosan még sosem utasítottak el, komolyan mondom, maga az elutasítás többet ért, mint egy középszerű interjú. Logikusan indokolta, miért nincs kedve beszélni, miről, és miért lenne értelmetlen a vállalkozás – így beszél, gondolkodik és viselkedik egy valódi értelmiségi. A legjobb viszonyban vettünk búcsút egymástól és én – bár addig is kedveltem, ha nem is értettem vele mindenben egyet – annak dacára, hogy nemet mondott, egy életre a szívembe zártam. Szeretnék én egyszer ennyire elegáns lenni. Az interjút elkészítettük mással, nem erőszakoskodtunk (valószínűleg sosem jelölik majd az eredményt Pulitzerre), de betartottuk a szakma elemi, bár íratlan szabályait, és nem ragadtunk piócaként a tervezett interjúalanyra. Szóval: a „nem” az „nemet” jelent a sajtóban is, ezt tudni kell.

Azt én pontosan értem, miért a Mércében közölte véleményét kristálytiszta, metsző szavakkal. A Magyar Nemzet-interjú csapda volt, amiből sehogyan sem lehetett volna jól kijönni. TGM egyenes, becsületes ember, nekik sem mondott volna mást, mint amit a Mércében leírt, csakhogy ha nekik mondja, ők mintegy fel- vagy inkább kihasználták volna, megpróbálták volna úgy beállítani a szavait, mintha a kormányt támogatná, ami pedig esze ágában sincs. Szóval, nekik nyilatkozni nem lett volna bölcs dolog. Valószínűleg elmondhatta többször is az őt telefonon keresgélő munkatársnak (én udvariasságból e-mailben kerestem annak idején), hogy ennek a lapnak nem szeretne nyilatkozni, de lám, nem vette tudomásul.

Annyira nem, hogy nézzük csak: a Mércén hétfő reggel 7:30-kor jelent meg az írás, amelyről a Magyar Nemzet ugyanazon a napon 16:10-kor számol be. Ebben egy szóval sem említik, hogy ők elutasításban részesültek volna TGM részéről. Jóllehet a szerző a saját írását a Mércén ezzel kezdte. Azt tisztességesen bevallják, ha kissé ügyetlenül is, hogy nem nekik szólt az állásfoglalás

„A filozófus a Mércének nyilatkozva elfogadhatatlannak nevezte...”

félmondattal, szóval szó nem érheti a ház elejét, bár mondjuk nem nyilatkozott a filozófus, hanem írt, magától, nem kérdezte őt senki. Utána szépen sorban elmondják az írás tartalmát, arról sem feledkezve meg, miszerint

„Bár a gondolkodó a kormányt szintén bírálta, (szerinte posztfasiszta a jelenlegi államrendszer) fontos hangsúlyozni, hogy egyetlen fideszes politikushoz sem köthetők olyan rasszista, antiszemita, és egyéb gyűlöletkeltő kijelentések, mint...”

ami csúsztatás a javából. Ugyanis TGM azt valóban mondta, hogy a mostani államrendszer posztfasiszta, azt viszont nem mondta egy szóval sem, hogy „egyetlen fideszes politikushoz nem köthetők rasszista, antiszemita és egyéb gyűlöletkeltő kijelentések”, ezt már a munkatárs mondja. Szóval, kissé beleírtak a szövegbe, az is erősen kifogásolható, hogy nem adtak linket (forrásmegjelölő hiperhivatkozást) az eredeti cikkhez, amit idéztek, tehát ugyan el nem lopták magát az írást, az nem állítható, de ahogy Huckleberry Finn mondaná, alaposan „kölcsönvették” és használták.

Nem szép dolog ez, de még a sajtóban megengedhető dolgok innenső határán billeg. Szóra sem volna érdemes, hogyha szerdán, 6:37-kor a Magyar Nemzet egy másik szerzője nem támadja meg élesen TGM-et a lapban, éspedig azon az alapon, hogy

1. Magyarország mostani rendszerét 2021-ben posztfasisztának nevezte

2. Ellenben 2003-ban csúnyán minősítette a magyar bírói kart, minek következtében nyílt sajtóvitába keveredett idősebb Lomniczi Zoltánnal.

Hogy a kettő miképpen jön össze, mármint a 2003-as vita, amelynek a kiinduló írását még az Arcanumon sem találom (ellenben id. Lomniczi válasza megvan, tehát tény, hogy volt ilyen), és a mostani vélemény, az megérthetetlen. TGM tulajdonképpen nem is csak a bírói kar, hanem az egész akkori felső középosztály kapcsán mondta, hogy ez a réteg „cigányellenes, nőellenes, homofób, idegengyűlölő, antiszemita és mélyen lenézi a kitaszított szegényeket”, amiről lehetett vitatkozni akkor is, lehetne most is, de semmi köze az akkori vitának a jelenlegi kormányzat minéműségéhez. Miért ezzel támadták meg? Talán, mert erre emlékeztek egyedül a hatalmas TGM-életmű tengernyi publicisztikája közül. Márpedig erre leginkább egy ember emlékezhetett – maga idősebb Lomniczi.

Vagy nem, ezt nem tudnám bebizonyítani. Mindenesetre a szerdai írás nem csak logikátlan, de méltatlan is. Hát jó, akkor összegezzük, mit látunk?

Látunk egy ravaszul kialakított politikai csapdát, amiből azonban a megcélzott áldozat nagyon ügyesen kisiklott, üresben csattant a rugó, nem kapta el a hurok.

Aztán látjuk, hogy a csapda állítói úgy tettek, mintha mi sem történt volna, nehogy kiderüljön róluk: ők is képesek elcseszni valamit.

Majd viszont, két nap elteltével megtámadták a célpontot újból, részint, hogy egy általuk erősnek ítélt kifejezésére „választ adjanak”, részint érzek a gesztusban némi bosszút, mivel nem nekik nyilatkozott, nem sikerült az a tervezett manipuláció, amit pedig annyi műgonddal készíthettek elő. Az érvelés a nevetségességig ostoba a szerdai írásban, tulajdonképpen összefüggéstelen is – ráadásul írt szerzőnk ennél tízszer támadhatóbbakat is, rengeteg alkalommal, csak hát azt olvasni kellett volna.

Szóval, újabb zátonyra futott interjú-ügyet látunk, ami azonban jóval enyhébb a múlt heti, hollywoodi botránynál.

Itt senki sem lopott, csak idéztek, még azt is említették, honnan, ellenben pontatlanul, tendenciózusan, a mondatot megmásítva idéztek, de úgy, hogy az még beleférjen a sajtótörvény kereteibe. A szerdai írással azonban kitört annak szerzőjéből a kicsinyes bosszúvágy: csak hát sikerült olyan értelmetlenre összekalapálnia, hogy sok mindenre az sem jó. Esetleg elrettentő példának. A jövő újságíró-iskoláiba.

Ha ugyan lesznek olyanok. Ebben erősen kételkedem.

Végső soron: mit érdemelne a Magyar Nemzet ezért a parádés díszmenetért?

Semmi különöset. Lemondó sóhajt, fáradt legyintést.

Az ember szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.

Ennyi.

Tulajdonképpen szóra sem érdemes.

Csak boldogult főszerkesztőm egy gyakran hangoztatott mondása visszhangzik a fülemben: „Ez valamikor egy szakma volt”.

Az volt, bizony. Kár érte.

Szele Tamás