Nos, ma nem fogunk mélyen szántani, világot megrengetni, van, amikor az ember egészen egyszerűen reménytelennek érzi a helyzetet. Okos fejével biccent, nem remél, nincs miben reménykedni, csak halkan mormogja maga elé: „Nem segít itt már, csak a piócás ember”. De az sem segítene, azon a fázison is rég túl vagyunk. Most már a köztéri padokért harcolunk.

Mármint az a harc oka, hogy... valljuk meg, igazából nem értem, mi az oka, de nagyon fontos lehet, hogy egy mosonmagyaróvári padnak milyen a színe. Ugyanis bizonyára szín alapján válogatják meg a fáradt vándorok, mire ülnek le, ezáltal szexuálisan és/vagy politikailag (a kettő lassan ugyanaz, hála Pártunknak és Kormányunknak) elkötelezve magukat, sőt, talán még felekezeti kérdés is lesz belőle nemsokára. Lássuk, mi történt Mosonmagyaróváron a Kétfarkúak passzivistáival – ők maguk tették közzé.

„Annyira sikeres a kormány gyűlöletkampánya, hogy már valakinek elég meglátni pár színt és rögtön ráébred, mennyire zavarják őt a melegek.

Történet a padról, ami túl színes volt...

Szombat délután kutyapártos tettestársakkal a móvári vasútállomáson évek óta lepukkantan álló padot újítottunk fel. A pad közterületen állt, joggal gondoltuk, hogy az önkormányzat nem foglalkozik vele.

Közepesen leharcolt állapotban volt. A festés lekopva, a lécek mozogtak, a dűbeleknél szálkák álltak ki. Az öntöttvas lábakat megkezdte a rozsda. Simára csiszoltuk a fa részeket, a csavarokat megpróbáltuk meghúzni, a rozsdát lekapartuk. A lábakat kékre fújta a festő kolléga, a léceket eklektikusan 4 színűre festettük. Jól éreztük magunkat, azt gondoltuk hasznos dolgot csináltunk...

Miután végeztünk, megjelent egy helyi vállalkozó. Közölte, hogy ezt a padot ő állította ide réges-rég, azonnal fessük le barnára, mert „mi itt nem szeretjük a színeset”. Mondtam, hogy sajnálom, nem tudtam, hogy magántulajdon – mivel közterületen áll – de ha már így alakult, nem jobb így felújítva? Azt mondta nem maradhat így, „nem ülne rá senki, itt nincsenek buzik.”

A röhögést, és a dühöt elnyomva próbáltuk egy passzivista lánnyal meggyőzni, hogy ez a szín nem az a szín, de hiába.

Abban egyeztünk meg, hogy hétfőn visszatérünk a dologra.

Átgondoljuk nyugodtan, ha végképp nem maradhat így, segítek az elszállításban, átfestésben, ha más nem stencilekkel fújunk rá vicces állatokat. Harmadnap hívtam a vállalkozót, de kiderült hogy a padot átfestették már.

Barnára. Még szerencse, hogy a barnáról nem jutottak eszébe a négerek vagy valami még durvább.”

Eddig a történet, nem folyik benne vér, nem kél lába milliárdoknak és nem rázza meg alapjaiban a Kárpát-medencét, nem ad választ évszázados, sajgó kérdésekre, de mégis nagyon, nagyon elkeserítő. Ez az elvadult táj, ez a vad mező ismerős: ez az örök magyar Ugar. Ős, buja földön dudva, muhar, nálunk úgy jó, ha rossz, rácsapunk a segítő kézre, a mi kondérunkat a Pokolban nem őrzik az ördögfattyak, mert tudják: ha bármelyikünk kidugná a fejét a forró szurokból, a többiek menten lerántják.

Ha tarkaságot látunk, lemázoljuk, nálunk ne legyen se négy, se hét szín, ha valaki betömné ezredéves kátyúinkat, azzal visszaásatjuk, de még meg is vádoljuk, hogy „adatgyűjtésre szolgál a kátyúzógép”! Egyszínű akar lenni a magyar világ, egysíkú, nálunk még a turul is gurul a földön.

De megpróbálom elmagyarázni a történet hibáit azoknak is, akiknek végképp bikkfából van a feje, épp csak ki nem zöldül.

Kezdjük azzal, hogy tisztázzuk a közterület jogi fogalmát. Ez a meghatározás szerint:

„Minden olyan állami vagy önkormányzati tulajdonban álló földterületet jelent, amelyet – rendeltetésének megfelelően – bárki használhat (tehát közhasználatú) és amely ekként van bejegyezve az ingatlannyilvántartásba.

A közterületnek többféle rendeltetése lehet, például:

– közlekedés biztosítása (utak, terek),

– pihenőhelyek és emlékhelyek kialakítása (parkok, köztéri szobrok stb.),

– közművek elhelyezése.”

Eszerint tehát közterület a mosonmagyaróvári vasútállomás? Nem közterület, ugyanis habár a közlekedés biztosítását szolgálja, nem állami vagy önkormányzati kezelésben áll, hanem a Magyar Államvasutakéban. Ami azt jelenti, hogy oda padot az ő engedélyük nélkül a Herkó páter sem állíthat, nem, hogy egy vállalkozó. Márpedig azt az engedélyt nehezen adják, sok papír kell hozzá, mindegyiket ólommadár hozza a csőrében az Óperenciás tengeren is túlról, át kell hozzá repüljék az Üveghegyet is. Tanúsíthatja bárki, akinek a MÁV-val hivatali ügyes-bajos dolga akadt.

Szóval, azt a padot „vállalkozó”, magánember csak igen-igen nehezen állíthatta oda, s ha mégis így történt, akkor már nem az ő tulajdona. Az az ingatlan miatt, amihez tartozik, a MÁV kezelésébe került. Az még lehetséges volna, hogy a padot a MÁV állíttatta ővele, ő a kivitelező volt, de ez esetben főleg nem tulajdonos.

Ha vasúti dolgozó emelt volna szót, még érthető lenne a dolog, de nem így történt: ez egy önkéntes fontoskodó lehetett, aki nem riadt vissza a hazugságtól sem.

Akkor térjünk rá a kérdés másik felére: szabad-e engedély nélkül javításokat végezni, ingyen és a köz javára? Erre a magyar jog nem igazán van felkészülve. Az ellenkezőjére, tehát arra, hogy ha valaki engedély nélkül kárt tesz valamiben vagy eltulajdonít valamit: sokkal inkább, de a jogalkotás azzal nem számolt, hogy mi van, ha egyesek orvul javításokba, felújításokba kezdenek. Mindenesetre gyakorlat már van az ilyen esetekre, eszerint ha a terület kezelője panaszt emel a javítások miatt, akkor vissza kell állítani az eredeti állapotot. Ez „tulajdonosi hozzájárulás nélküli építési szabálysértés” lehet, de mondom, csak ha a kezelő vagy a tulajdonos felszólamlana. Más a nevükben nem intézkedhet.

Volt példa ilyenre? Nem fogják elhinni: volt. A felcsúti önkormányzat tett ilyen szabálysértés miatt feljelentést, mikor egy komolyabb kátyút eltüntetett a Kutyapárt. De hát az közismert tény, hogy az illető önkormányzati testületet nem a sok esze miatt fogják elrabolni a földönkívüliek.

Most viszont, mint az eset leírása mutatja, a MÁV nem emelt panaszt. Csak egy valaki, akárki, bárki, egy „vállalkozó” – kérdés, mire vállalkozott. Az indoka viszont még randább. Azt mondta a négyszín-festésre:

„Mi itt nem szeretjük a színeset. Nem ülne rá senki, itt nincsenek buzik.”

És itt tengernyi kérdés tolul ajkunkra, még ha választ nem is ad rá senki. Azért leírok néhányat.

Ki az a mi? Kinek a nevében beszélt az úr?

Mióta hét szín a négy? Hallott valaha is a négyszín-tételről?

És ha hét szín volna a négy, az miért is lenne baj? Eső után az eget is letakarja, ha szivárványt lát?

Honnan veszi, hogy csak melegek ülnek a színes padokra? Ellenpéldaként hoznám fel, hogy ha speciel nemzetiszínűre festették volna, akkor aki arra ráül, egészen biztosan nem meleg? Vagy esetleg fordítva van, és aki a nemzeti trikolórt megszentségteleníti alfelével, az biztosan nem lehet heteroszexuális?

Mosonmagyaróvár vasúti közlekedése számottevő, naponta mintegy tíz-tizenkét járat érinti az állomást. Hogyan állapította meg a bizonyára nagy létszámú forgalom mindegyik utasárról annak szexuális beállítottságát? Milyen módszerrel?

Nincs értelme folytatni, úgysem jut el az illetőhöz. És ha eljut, nem válaszol. Ez egy ilyen ország lett, lehet, hogy mindig is ilyen volt, csak egy időben kevésbé. Szerencse, hogy még emlékszem arra az időre. De most már jó ideje minden az indulat, kampány is zajlik, csoda, hogy emberhalál még nem esett a nagy honmentő indulatban, lefogadom, arra sem kell már sokat várni, hogy egymást verdessék agyba-főbe az utcán a hazafiak. Természetesen merő jóindulatból, kizárólag a köznyugalom érdekében.

Barna padok, szürke emberek.

Emlegettem az elején a magyar Ugart, a végére is Ady kívánkozik.

„S a rossz úton, mert minden ellovan,
Felüti néha fejét a lovam
És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?”

Szele Tamás