Forgókínpad

Forgókínpad

Akik kevesen vannak sokan

2022. január 18. - Szele Tamás

Tegnap Moszkva bizonyos, eléggé radikális gesztusairól számoltam be, nem kétlem, hogy kissé magamra haragítva a Kreml csodálóit, ma itt az ideje, hogy Kína problémáiról is szót ejtsek, hadd orroljanak meg rám Peking rajongói is. Pedig hát nem bántom én igazából egyik nagyhatalmat sem, csak az a véleményem, hogy nem érdemes előttük hasra esni.

tienanmen_ter_plakattal.jpg

Amit pedig találtam, nem mindenféle, Pekinggel így vagy úgy szemben álló forrásból származik, ellenkezőleg: magától a kínai Nemzeti Statisztikai Hivataltól. A kormány leghívebb oszlopától, őket tán csak nem fogják ellenzékiséggel vádolni? Meg a New York Timesból és a South China Morning Postból, de a sajtóforrások is csak a statisztikákra alapoznak.

Márpedig azok riasztóak. Azt mondják, épp tegnap tették őket közzé, hogy:

2021-ben a születési ráta már az ötödik egymást követő évben zuhant, ezzel a világ legnépesebb országa közelebb került ahhoz a potenciálisan szeizmikus pillanathoz, amikor népessége csökkenni kezd, és felgyorsítja a demográfiai válságot, amely alááshatja gazdaságát, sőt politikai stabilitását is.

A csökkenő születésszám, valamint a várható élettartam növekedése, amely Kína gazdasági átalakulását kísérte az elmúlt négy évtizedben, azt jelenti, hogy a munkaképes korúak száma tovább csökkent. Ez munkaerőhiányt eredményezhet, ami hátráltathatja a gazdasági növekedést, és csökkentheti az öregedő társadalom fenntartásához szükséges adóbevételeket.” (NYT)

Nofene. Magyarul: Kína elnéptelenedik?

Dehogy néptelenedik, inkább elöregszik. De rohamosan ám. Az átlagember nehezen hiszi el, hogy Kínában gondot okozhat a születések számának csökkenése, a legtöbben még a nyolcvanas évek „egy család – egy gyermek” politikájára emlékeznek, és elfelejtik, hogy azóta eltelt negyven év. Már 2016-ben engedélyezte a Párt a második gyermeket minden családban, tavaly a harmadikat és az akárhányadikat is, ha így mennek tovább a dolgok, lassan kötelező lesz szülni mindenkinek.

A férfiaknak is, ha képesek rá, ha nem.

Mi történt itt? Sok mindennek köszönhető a mostani helyzet, vegyük sorba az okokat.

Kína földműves tömegei között – hiszen ez a réteg volt mindig a legnépesebb – már a kezdetektől a sokgyermekes családmodell volt a legjellemzőbb. Ezt segítette elő a konfuciánus hagyomány a szülők és ősök tiszteletével, vagy azzal, hogy csak fiúgyermek temethette el a felmenőit, tehát ha egy családban lány született elsőként, akkor még legalább két bátyja kellett szülessen a temetés miatt: a második már „biztosítékként”. És igen, a kínai gyermek köteles volt eltartani idős szüleit, ez is a hagyomány része volt (kérdéses, hogy a magyar kormány tudta-e, mikor ezt pedzegette, hogy egy sok ezer éves kelet-ázsiai tradíciót akar minálunk meghonosítani). És hát ne feledjük, hogy minden orvostudományuk ellenére – maguk a kínaiak sem bíztak a tulajdon hagyományos orvoslásukban, amikor a klasszikus regényekben feltűnik a köpölyöző, a moxabúció szakértője vagy a piócás ember, lehet tudni, hogy valaki két oldalon belül meghal – rémítően magas volt a gyermekhalandóság. Egy házaspár tíz gyermekéből felnőtt kettő-három.

Ezt változtatta meg a XIX. század második felében, XX. század elején megjelenő nyugati orvoslás. Mikor elkezdtek a szülések levezetésekor fertőtleníteni, mikor bevezették a hatékony gyógyszereket a gyermekhalandósági ráta azonnal meredeken lecsökkent. De miért nem népesedett túl Kína már száz évvel ezelőtt?

Azért, mert 1911-től „zavaros idők” jártak arrafelé, összeomlott a Csing-dinasztia uralma, amit előbb a különböző hadurak időszaka követett, ezek egymással harcoltak a hatalomért, aztán legyőzte őket a Kuomintang, de közben megalakult a Kínai Kommunista Párt, minek következtében azután már a KKP ellen zajlott a Kuomintang háborúja. Rendkívül véres harcok folytak, és a borzalmakat lehetett fokozni, mikor a császári Japán is megtámadta Kínát. Olyan mértékű kegyetlenséggel, amilyen Európában akkor még ismeretlen volt (aztán megismertük mi is a második világháborúban). Az egymással marakodó két párt nem azonnal ugyan, de békét kötött, egyesítette erőit és a japán megszállók ellen fordult, ami további mészárlásokkal járt, aztán Japán mégis veszített, de a két párt tovább harcolt, már megint egymással, a hatalomért, végül is 1949. október elsején Mao Ce-tung kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot, a kuomintangista erők pedig Tajvanra szorultak. Kína kicsit fellélegzett, abban az értelemben, hogy hosszú ideje először – nem volt háború.

No igen, végre lehetett békében élni, csakhogy Mao elvtársnak nagy és sületlen tervei voltak. Azt szerette volna, ha Kína a kapitalista fázis kihagyásával „egy nagy ugrással” rögtön a fejlett kommunista társadalom szakaszába jut, és ezt hogy úgy mondjam, háztáji eszközökkel próbálta elérni. Jöttek a népi kohók, minden sufniban és hátsó udvarban vasat olvasztottak a jó kínaiak, hogy túlszárnyalják Nagy-Britannia éves vastermelését (túl is szárnyalták, csak a minősége miatt használhatatlan lett az eredmény: vasat ipari kohóban olvasztunk), jött a mezőgazdasági reform... 1958-ban Mao elvtárs kampányt indított, mégpedig a Négy Kártevő ellen. Ezek: a szúnyog, a házilégy, a patkány és a veréb voltak. Az első három érthető: Kínában akkortájt kriminális közegészségügyi állapotok uralkodtak, és bizony ez a három terjeszti a kórokat. De mi a baj a verébbel? Az, hogy Mao elvtárs azt olvasta valahol: egymillió veréb évente hatvanezer embernek elegendő gabonát lop el, és miattuk van éhínség. No, akkor irtani kell őket a másik három fajjal együtt.

Hogyan kell irtani?

Dobbal kell irtani.

Egyszerűen nem engedték őket megállni, leszállni, addig kergették a verebeket, míg a fáradságtól holtan nem zuhantak a földre. 1958. március 20. és 22. között Szecsuán tartományban 15 millió verebet irtottak ki. Pekingben az áprilisi háromnapos irtóhadjárat 400 ezer halott madarat eredményezett, Sanghajban 500 ezret. 1958 novemberére a leölt verebek száma Kína-szerte elérte a 2 milliárdot. Készült is Kína az 1959. évi bőséges aratásra.

Az aratás helyett azonban sosem látott éhínség jött. Miért? Mert nem voltak verebek. A csoda gondolta volna, hogy a kis szürke madarak, bár el-ellopnak pár gabonaszemet is, de milyen mennyiségben fogyasztanak – sáskát. Nem volt veréb, jött a sáskajárás, de akkora, amekkorát még a Sárga Császár sem látott. Mao elvtárs fogta a fejét, sok káder került munkatáborba, sőt, a végén még szovjet verébimporttal is próbálták menteni a helyzetet, csak már késő volt. Az éhínség áldozatainak száma valahol 45 és 70 millió fő közé tehető, a pontos számot nem ismerjük, mert az akkori kínai statisztikák kissé manipuláltak.

Ez után, úgy 1961-63-tól Mao elvtárs azt mondta: pótolni kell az éhínségben elveszett népességet, tessék szaporodni, sokasodni! Aztán jött a Kulturális Forradalom, hatalmas zűrzavarral, ezzel a sokasodási törvénnyel senki sem törődött, már csak a lecsengése után vette észre Teng Hsziao-ping, hogy baj van, túlnépesedett az ország. 1980-ban a Központi Bizottság egy nyílt levelében be is vezették az egykepolitikát, a „családonként egy gyermek” elvét. (A levelet olvasva meglepő különben, hogy annak becsléseihez képest minden tilalom dacára is háromszáz milliós népességtöbblet mutatkozik manapság). Nos, a robbanásszerű túlnépesedést sikerült lelassítani. Megállítani nem, de ebből megint baj lett.

Ugye, ez negyvenkét éve történt, aki akkor volt 18 éves, most hatvan, nemsokára nyugdíjba megy, kiesik a munkavállalók közül, de ellátást kell kapjon, akkor is, ha a kínai nyugdíjak nagyon szerények. Ki áll a helyére a gép mellé, az eke mögé? Ki termeli meg a nyugdíját? Az illető sok esetben bizony nem született meg... tehát ezt jelenti a kínai társadalom elöregedése. Minden munkaerő-probléma dacára emellett jelen van az országban egy komoly túltermelési válság is – nem adhatnak munka nélkül fizetést senkinek, enni viszont mindenkinek kell, így aztán az ipar jelentős része teljesen felesleges bóvlit termel – szóval kijutott Kínának a bajból rendesen.

Most értünk el a tegnap naphoz. Mikor is megtudtuk, hogy nem kicsit csökken a születési ráta, hanem nagyon: a születések száma 2021-ben 10,6 millióra csökkent, szemben az egy évvel korábbi 12 millióval vagy a 2019-es 14,65 millióval – a Nemzeti Statisztikai Hivatal hétfőn közölt adatai szerint. Ez még az 1961-es számnál is kevesebb, amikor pedig éhínség volt. Márpedig ez azt jelenti, hogy 18 év múlva meredeken csökken majd a munkavállalók száma.

Most kapkodnak Pekingben, ugyanis a kormányzat minden hibája és égre kiáltó igazságtalansága ellenére mégis megpróbál előrelátóan cselekedni, csak mintha már késő lenne. Mindenféle javaslatok merülnek fel, Ren Zeping közgazdász például a Weibón (a kínai Facebookon) közzétett kutatási anyagában azt írta, ha Peking 313 milliárd dollárnak megfelelő összeget különítene el, hogy segítsen kifizetni az olyan ösztönzőket, mint a pénzjutalmak, a pároknak nyújtott adókedvezmények és a több állami gyermekgondozási intézmény, akkor megoldódna a probléma. „Kínában 10 éven belül 50 millióval több csecsemő lenne” – fejtette ki a közösségi médián közzétett kutatási dokumentumában. Ezután Ren Zeping fiókját felfüggesztették, ő maga meg eltűnt nyom nélkül, ahogyan arrafelé szokás.

De a helyi hatóságok is próbálkoznak mindenfélével, támogatások nyújtásával, pénzkölcsönök folyósításával és hosszabb szülői szabadságok biztosításával azoknak, akik második vagy harmadik gyermeket vállalnak, bár a legszebb és legkétségbeesettebb próbálkozás azé a megyéé, amelyik egy hivatalos adatbázisban párkeresési céllal összekapcsolta az egyedülálló állampolgárokat. Tetszik vagy nem tetszik: a Párt kéri, házasodj! Márpedig a Párt szava sokat jelent Kínában.

Anhui tartomány hatóságai egy tavaly szeptemberi hivatalos dokumentumban kijelentették, hogy a helyi termékenységi ráta „szakadékba zuhant”, és 2021-re éves szinten 17,8 százalékos csökkenést várnak. Henan, az ország harmadik legnépesebb tartománya, a tavalyi év első kilenc hónapjában 18,8 százalékos csökkenést mutatott az újszülöttek számában, az újszülöttek betegségszűréseire vonatkozó hivatalos statisztikák szerint. Guiyang város, Guizhou tartomány fővárosa 2021 első 11 hónapjában 41 908 születést regisztrált az állandó lakosok körében, 13,3 százalékkal kevesebbet, mint egy évvel korábban.” (South China Morning Post)

Nem is részletezem tovább: nyilvánvaló, hogy ebből a demográfiai válságból, kezeljék bárhogyan is, pár év alatt gazdasági problémák következnek, azután pedig törvényszerűen politikaiak: és ez nagyon rossz hír a világgazdaság és a világpolitika számára. Ugyanis lehet szeretni vagy nem szeretni Kína mostani kormányzatát, az viszont kétségbevonhatatlan, hogy az ország gazdasági potenciálja nélkül mehetünk mind jeget aszalni. Igen, Kína most előre menekül, domináns akar lenni előbb a csendes-óceáni térségben, aztán a teljes világgazdaságban, ezt a tervét lelkesen (és haszonlesően) támogatja is minden illiberális rezsim. Csakhogy képes lesz elérni akár csak az első célt is? Mint a fentiek mutatják: nem valószínű. Az is rossz lenne, ha összeomlana ez a hatalmas ország, az is, ha dominánssá válna, nincs más megoldás: vissza kell vegyenek a nagyralátó tervekből, mostani pozícióik megtartása mellett, és már ez sem lesz kis feladat.

Hogy a Kína politikájáért most éppen rajongó szatellit-rezsimekkel, melyek a „kínai világrendben” reménykednek, mi lesz?

Elnyeli őket a történelem süllyesztője. A rezsimeket nyelje is, csak a polgáraiknak ne essen baja.

Száz szónak is egy a vége: nem eszik olyan forrón a pekingi kacsát, ahogy azt Orbán Viktor vagy Putyin elnök gondolja, Peking első sorban mindig a saját érdekeire lesz tekintettel, ez sosem volt másképp.

Ami meg Kína demográfiai problémáját jelenti, azt egy mondatban össze tudom foglalni:

Úgy vannak kevesen, hogy közben nagyon sokan vannak”.

Ezzel kéne kezdeniük valamit.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása