Forgókínpad

Forgókínpad

Putyin a buborékban

2022. május 20. - Szele Tamás

Eléggé megrázó írást mutatok ma be, ami sok mindenre rávilágít, amit eddig nem értettünk: a Важные истории, magyarul: „Fontos történetek” című orosz oknyomozó portál munkatársa, Roman Anin azt próbálta meg kideríteni, hogy kerülhetett egyáltalán sor Oroszország Ukrajna elleni inváziójára, hogy lehetett képes Vlagyimir Putyin utasítást adni rá?

kreml2_putyin_buborek.jpg

Azt tudtuk, hogy az FSZB tökéletesen félreinformálta a Kremlt Ukrajna állapotaival kapcsolatban, körülbelül azt is, hogy miért – Putyin csak a neki kellemes jelentéseket volt hajlandó elfogadni – de mégis, egy nagyhatalom esetében a valóság ilyen mértékű semmibe vétele érthetetlen. Persze, kivéve, ha az a Nagyhatalom az Oroszországi Föderáció.

Roman Aninról, az eredeti írás szerzőjéről illik annyit tudnunk, hogy korábban a Novaja Gazetánál dolgozott, ott is tényfeltáró riportokat írt, majd 2020-ban alapította meg más kollégáival együtt a „Fontos történetek” című portált, természetesen Lettországban (orosz földön képtelenség ilyesmit bejegyeztetni), 2021-ben az orosz igazságügyi minisztérium őt is és a lap többi munkatársát is „idegen ügynökké” nyilvánította, de hogy valami kellemeset is mondjunk róla, kapott korábban megosztott Pulitzer-díjat is és 2021-ben ő nyerte el az Európai Sajtódíjat. Szóval, nem akárki, annak ellenére, hogy még csak 36 éves. De lássuk, mire jutott

Hogyan döntött Putyin a háborúról”

című írásában?

Arra, hogy ezt a háborút Oroszország abban a pillanatban vesztette el, amikor megindította. Éspedig a felderítési adatok minden képzeletet felülmúlóan hamis volta miatt. Az már mindenképpen biztos, hogy az orosz hadsereg ukrajnai inváziójának eredeti terve megbukott. A háború harmadik hónapjában az orosz fegyveres erők nem értek el semmit a Vlagyimir Putyin által eredetileg kitűzött célok közül.

Ellenkezőleg: az orosz hadseregnek nem sikerült gyorsan elfoglalnia Kijevet, Csernyihivot, Harkivot és más nagyvárosokat, ellenben súlyos veszteségeket szenvedve visszavonulásra kényszerült. A meghirdetett „különleges hadművelet” második szakasza – azaz a visszavonulás Luhanszk és Donyeck régiók közigazgatási határaira, valamint Dél-Ukrajna elfoglalása egészen Dnyeszteren túli területig – a frontról érkező hírek alapján szintén nehezen halad. Egyes területeken az orosz hadsereg lassan, de súlyos veszteségekkel nyomul előre, máshol, például a Harkivi Területen az Ukrán Fegyveres Erők a határig visszaszorították az orosz hadsereget.

Holott, ahogy a szerzőnek a különleges erők egyik tisztje fogalmazott, „A feladat a következő volt: Mariupol elfoglalása három nap alatt, Kijevé öt nap alatt.” Ennyit azokról az érvekről, melyeket a háború második-harmadik hetében terjesztettek nagyon okos emberek, akik azt állították, hogy „nem is törekedtek villámháborúra”, „most csak az ócskavasaktól szabadulnak meg, aztán előállnak a csodafegyverekkel” – íme a bizonyíték, igenis villámháborúra készültek, csak éppen megtört a lendület az ukrán ellenálláson és azóta sem sikerült visszanyerjék. Ahogy az említett tiszt fogalmaz:

Tényleg azt hitték, hogy mindent gyorsan elfoglalnak, aztán gumibottal szétoszlatják a tömeget. Bármilyen nevetségesen hangzik is, a háborúba való belépésről szóló döntést a leginformálatlanabb ember hozta meg, aki ilyen döntést hozhatott volna. Az elnök.”

Igen, Putyin a saját világában él, és alaposan őrzi is: ez nem annyira a mentális egészségre vonatkozik (bár egyeseknek ezzel kapcsolatban is aggályaik vannak), hanem az elnök fizikai és információs elszigeteltségére. Ami tulajdonképpen a világjárvány idején alakult ki. Már akkor rebesgették, hogy senkivel sem hajlandó személyesen találkozni, még szerzeteseket is csak két hetes izoláció után engedett a közelébe (bár mondjuk legalább a szerzetesek jól bírták az elszigeteltséget, hozzá voltak edződve), fontos személyes találkozókat hagyott ki vagy bonyolított le online videokapcsolaton keresztül – a legtöbbször még a tulajdon sajtótitkára, a Kreml szóvivője, Dmitrij Peszkov is csak képernyőn látta.

Nem tűrt meg maga körül öt embernél többet, a legszűkebb körét, ha egyáltalán magához engedett valakit ebben az időszakban. Nagyon nehéz volt dolgozni, minden döntést utoljára tudtunk meg.”

panaszkodtak Aninnak a Kreml hivatalnokai. Ez a rendszer valójában még mindig működik: Putyin a háború alatt csak néhányszor jelent meg a nyilvánosság előtt. Az elszigeteltség szinte lehetetlenné tette, hogy az amúgy is bizalmatlan és gyanakvó elnök olyan alternatív álláspontot képviseljen, amely nem egyezett meg a különleges szolgálatok nézeteivel, hiszen mindent csak tőlük tudott. Ennek eredményeképpen Putyin döntése Ukrajna lerohanásáról nagymértékben támaszkodott korábbi kollégáinak jelentéseire, beleértve az FSZB „nagy ötödik szolgálatát” (ezt a kisebb FSZB-egységeken belüli ötödik szolgálatoktól való megkülönböztetés miatt nevezték így).

Itt álljunk meg egy pillanatra. Az Ötödik Szolgálat a magyar szóhasználatban inkább „Ötös Főosztály” lenne, csak az orosz szolgálatok belső felépítése nagyon eltér a magyarokétól, tehát nevezzük inkább szolgálatnak, bár kissé értelemzavaró: lényegében véve ez az alakulat végezte a „közel-külföldi” hírszerzést. Hogy mi az a „közel-külföld”? Így nevezik azokat az országokat, amelyek vagy valamikor a Szovjetunió, illetve a Varsói Szerződés részei voltak, vagy most határosak az Oroszországi Föderációval. Kivéve Kínát, az külön eset. Nem nehéz belátni, mennyire egyoldalú és birodalmi ez a kategorizálási szempont, ami egy kalap alá veszi szervezeti alapon Mongóliát és Finnországot, de ők így dolgoznak.

Vagy inkább: így nem. Illetve, a csoda tudja. Az ötödik szolgálatot elvileg a befolyásos Szergej Beszeda tábornok vezeti. Első helyettese és egyúttal az osztály vezetője Georgij Grisajev. Ő és helyettese, Dmitrij Miljutyin voltak azok, akik közvetlenül feleltek az orosz vezetésnek az ukrajnai helyzetről jelentett információkért. Csakhogy Beszedát is, beosztottait is letartóztatták március elején-közepén pont az általuk szállított hamis információk miatt, mindenki azt hitte, addig ülnek majd a lefortovói börtönben, míg rájuk nem rozsdásodik a falakat, viszont Beszedát azóta már látták beszédet mondani egy időközben elhunyt KGB-tábornok temetésén, sőt, állítólag a Lubjanka téri irodájába is bejár néha (azt nem tudni, hogy otthonról-e vagy Lefortovóból), szóval homályos a helyzet vele kapcsolatban, lehet, hogy már főbe is lőtték, csak senki sem meri neki megmondani, és az sincs kizárva, hogy kegyelmet kapott. De mindenképpen ő volt a felelős azért, hogy az orosz csapatok azt hitték: Ukrajnában kenyérrel és sóval fogják őket várni. Jobban mondva őt is becsapták, csakhogy még örült is a kellemesen hangzó hazugságoknak. De miért?

Elsősorban azért, mert Ukrajnát nagyon hosszú ideig nem tekintette az orosz hírszerzés egyik ága sem célpontnak. Az orosz és ukrán biztonsági szolgálatok számos tagja egymásnak korábbi osztálytársa és kollégája volt. Ráadásul az orosz hatóságok Ukrajnát nagyjából saját tartományuknak tekintették, épp ezért csodálkoztak el nagyon, mikor az általuk támogatott Janukovics elnök megbukott, végső soron annak köszönhetően, hogy nem írta alá az Európai Unióval kötendő társulási szerződést 2013 novemberében. Csodálkoztak ugyan, de nem tanultak semmit az esetből: a Krím gyors annektálása és az orosz hadsereg viszonylag könnyű donbászi győzelmei (elsősorban az ukrán hadsereg Debalcevónál és Ilovajszknál elszenvedett veresége) azt a benyomást keltették, hogy minden az ellenőrzésük alatt áll.

Az FSZB fő informátorai az ukrajnai helyzetről a Viktor Janukovics környezetéhez tartozó, vele együtt elmenekült tisztviselők, biztonsági tisztviselők és üzletemberek voltak. Közülük a legfontosabb volt – és a háború idei februári kitöréséig az is maradt – Vlagyimir Szivkovics, a KGB egykori katonai kémelhárító tisztje, aki a szovjet időkben a németországi Potsdamban szolgált. Szivkovics magas pozíciókat töltött be az ukrán kormányhivatalokban. 2010 és 2014 között a Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács helyettes titkára volt.

Tarasz Csornovil, a Régiók Pártja volt parlamenti képviselője (Viktor Janukovics volt a párt vezetője) 2014-ben azt mondta, hogy Szivkovics volt az, aki 2013 novemberében úgy döntött, hogy megvereti a diákokat a Majdanon, ami után a békés tüntetések összecsapásokba torkolltak a tüntetők és a biztonsági erők között. Miután Janukovics elmenekült Kijevből, Szivkovics is Oroszországba futott, ahol állami védelmet, sőt, Moszkva központjában irodát és munkatársakat kapott, hogy információkat gyűjtsön Ukrajnáról.

Szivkovicsnak és hálózatának viszont valamivel igazolnia kellett, hogy nem hiába költik rájuk azt a tenger pénzt, amibe a fenntartásuk került: nekiálltak tehát hamis, manipulált jelentéseket gyártani, amelyek egy potenciális háborút könnyűnek, vértelennek állítottak be: az orosz intervenciótól remélték a visszatérésüket Ukrajna vezetésébe. Olyasmiket állítottak, hogy Ukrajna régiói függetlenek a kijevi vezetéstől és elég nekik egy lökés, hogy Oroszország keblére boruljanak – ezt a hivatalos politika máig elhiszi bizonyos mértékben, ezért is erőltetik a donyecki és luhanszki „népköztársaságok” létrehozása után a herszoni és/vagy a zaporizzsjei kikiáltását is, azon logika szerint, hogy ami nem csúszott le egyben, majd lecsúszik a torkukon falatonként. Nem csúszik.

De nem tudtak volna ilyeneket hazudni Beszedának, Beszeda meg Putyinnak, ha Putyin nem pontosan ezt akarta volna hallani. Itt idéznék egy Roman Aninnak nyilatkozó FSZB-tisztviselőt:

Az FSZB-ben régóta mindenki nagyon óvatos a kezdeményezést és a tájékoztatást illetően. Még ha komoly információk is érkeztek, inkább elrakták egy széfbe és elfelejtették, amíg a vezetésnek eszébe nem jutott és nem kérdezett, vagyis amíg nem volt rá politikai szükség. Azt kell jelentened, amit a vezetőség hallani akar, különben nem léptetnek elő. Sőt, még problémáid is támadhatnak.”

Kognitív, megerősítési torzulásról van tehát szó, amikor az ember csak azokat az információkat fogadja el, amelyek összhangban vannak a saját álláspontjával. Ráadásul az egész orosz rendszer betegsége ez. Az FSZB az ország összes hatóságába behatolt: rendőrfőnökök, bírák, kormányzók, miniszterek, az elnöki adminisztráció tisztviselői, állami tulajdonú vállalatok felső vezetői, egyetemi rektorok – az ilyen pozíciókba pályázók mindegyikét az FSZB hagyja jóvá. Nem véletlenül mondogatják a kesernyés moszkvai viccet:

Putyin most is az FSZB igazgatója, csak jelenleg orosz elnöknek álcázza magát.”

Viszont ez a széles körű jelenlét nem azt jelenti, hogy a biztonsági szolgálatok mindent tudnak, mindent látnak és mindent hallanak. Azt jelenti azonban, hogy mindent irányítanak, a saját vezetésük szája íze szerint. Oroszország ilyenformán egy maffiával sem járt volna sokkal rosszabbul. Az országot valójában idős, 65 év fölötti csekisták vezetik, akiknek kivétel nélkül közös vonásuk a Szovjetunió összeomlásából fakadó „Versailles-szindróma”, amelyet Putyin 2005-ben „a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának” nevezett. Nálunk Trianon-szindrómának neveznék ezt a vágyat egy hajdani, nagyobb és erősebb állam iránt.

A Versailles-szindróma bosszúvágyat vált ki a Washington, London és az egész „kollektív Nyugat” miatt elszenvedett szörnyű geopolitikai vereségért. Hogy nem miattuk szenvedték el, hogy nagyjából magától esett szét a Szovjetunió, gazdasági okok és az afgán intervenció költségei miatt? Ezt el is kéne hinni, és mégis kellemesebb arra gyanakodni, hogy árulás történt, mint elfogadni a hibák és bűnök sorozatát. Ez a gondolkodásmód nyitja meg az utat a legképtelenebb legendáknak is. Vegyük például az Albright-konteót!

Nyikolaj Patrusev, a Biztonsági Tanács titkára 2015-ben azt mondta, hogy:

Az USA nagyon szeretné, ha Oroszország egyáltalán nem is létezne, mert óriási vagyonunk van. Az amerikaiak pedig úgy gondolják, hogy illegálisan és érdemtelenül birtokoljuk őket, mert szerintük nem úgy használjuk őket, ahogy kellene. Talán emlékeznek még Madeleine Albright volt amerikai külügyminiszter kijelentésére, miszerint sem a Távol-Kelet, sem Szibéria nem tartozik Oroszországhoz.”

Egy a baj: Madeleine Albright soha nem mondott ilyent. Patrusev mégsem az ujjából szopta az állítást, csak rosszul emlékezett és konfabulált is: az eredeti történetet az FSO, a Szövetségi Védelmi Szolgálat vezérőrnagya, Borisz Ratnyikov terjesztette, aki a Rosszijszkaja Gazetának adott 2006-os interjújában azt állította:

Néhány héttel Jugoszlávia amerikai bombázása előtt telepatikusan átvizsgáltuk Albright miniszter asszony tudatalattiját. Nem fogom részletesen elmesélni a gondolatait... Albright asszony gondolataiban a szlávok iránti beteges gyűlöletet találtuk. Az is felháborította, hogy Oroszország rendelkezik a világ legnagyobb ásványkincs-tartalékával.”

Nem kell mondanom: ilyen vizsgálat nincs, soha nem is volt, Ratnyikov egyszerűen hazudott. De aki ezt elhiszi – és Patrusev is elhitte, pedig ő egyike Putyin lehetséges utódainak – az elhiszi az ukrajnai biolaborokat is, a távirányított, kórokozókat terjesztő vándormadarakat is, legvégül még magát Baba Jagát is a háromlábú kunyhójával együtt. Elhiszi, mert hinni akarja.

Az egész egy zárt, igaz, dúsgazdag kör, egy véleménybuborék-közösség magánügye is lehetne, ha az ilyen hinni vágyott ostobaságok miatt nem zajlana most is háború, népirtás, nem fenyegetne világméretű krízis. És tulajdonképpen az egész mögött az áll, hogy az FSZB gépezete rohad – csakhogy mostanra az lett az orosz állam gépezete is. Összefoglalva: maga a rendszer rossz, mindenestől.

Roman Anin írása végén egy FSZB-vezetőt idéz:

Putyin biztos volt a győzelemben, mert Grúziát 2008-ban egy hét alatt elintézte, a Krímet 2014-ben egy lövés nélkül elfoglalta, és Szíriát is viszonylag könnyen kezelte. Aztán 2022-ben mindenki arról számol be, hogy szinte virággal várnak minket Ukrajnában. Így hát belevágott.”

Így jár az, aki elszakad a valóságtól – milyen keserű iróniája a sorsnak, hogy az álhíreknek, hamis jelentéseknek voltaképpen egy hírszerző adott hitelt!

Ne hinni akarjunk, felebarátaim.

Tudni akarjunk.

Jobban járunk.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása