Mivel esküt tettem, hogy a mai nap folyamán aktuális politikával nem foglalkozom – fussatok, bolondok! - hát foglalkozzunk ma egy évfordulóval. A nankingi mészárlás évfordulójával. El szokás felejteni a császári Japán embertelen bűneit, de azért emlékezzünk meg erről.

A dolog nagyon régen kezdődött. Az úgy volt, hogy Ce Hszi anyacsászárnő egyszer belenyúlt a költségvetésbe, és a flotta felújítására szánt pénzből építtetett egy igen szép palotát a Tiltott Városban. A jókedélyű pekingi nép máig „Kőhajónak” nevezi. Hát, Kínának ettől kezdve nem nagyon volt flottája, ami a tengeri hadviselésben úgyszólván elengedhetetlen. Mondjuk hadserege se: Kuo Mo-zso írja le, pedig ő bizony mandzsu volt, hogy a seregszemlén mészbe mártották a rudak végét, hogy a császárnő úgy lássa: ezek lándzsák. Mondjuk el is lopták a valódi lándzsákra szánt pénzt, tehát minden renden van.

Hanem történt pedig – miért, miért nem – hogy míg a végletek fölött is korrupt császári Kínát elsöpörte a polgári forradalom, bár ezzel a kifejezéssel óvatosan bánnék, mert inkább beszélhetünk ötven év anarchiáról és véres polgárháborúról – Japán megszállta volt Mandzsúriát. Hát, mondjuk sokra nem ment vele. Mandzsuguo igen szegény ország, termése nem tartja el a lakóit, ásványkincsei némi szenet kivéve elhanyagolhatóak, kenjék a hajukra.

No, de nem is azért szállták meg, mert gumifát akartak volna ültetni vagy olajat bányászni. 1931-ben Kínát már szinte darabokra tépte a polgárháború, eszkalálódott a helyzet: a hadurakat már megették a még nagyobb hadurak, közöttük a kedvencemet is, Csang Cölint, akiről máig nem tudjuk, hogy ki robbantotta fel a páncélvonatát, de majdnem biztos, hogy nem a Templomos Lovagrend, mindegy egyéb megoldás elképzelhető. Időközben Jüan Si-kaj marsall kikiáltotta magát első körben elnöknek, másodikban a Menny Fiának, ami roppant egészségtelen foglalkozás, ráadásul közben kicsit lelövik az embert, ez meg is történt. Voltaképpen még a Nagy Menetelés előtt vagyunk, de már a két fő faktor Kínában Mao Ce-tung és Csang Kaj-sek.

Ja, közben nyomor, éhezés, prostitúció. Szükség esetén emberevés, hiába, háborúban igen nehéz rizset vagy kölest termelni.

Na, ebbe a lecsóba csapott bele Japán. Mandzsuguóból indulva el akarták foglalni – Kínát. Mármost Kínát nem lehet elfoglalni, képtelenség, ugyanis túl nagy. Minden hadsereg, amely egy nagy országot száll meg, szembetalálja magát a matematikával: egyszerűen nincs annyi katona, amennyit hátra kéne hagyni a helyőrségekben. Annyi étel sincs.

Nos, Aszaka herceget ez nem zavarta. Sőt, partra szálltak Sanghajban, amit a kommunista párt fészkének tartottak, és ebből lett 350 000 halott. Még hónapokig komoly gondban voltak, mit csináljanak ennyi holttesttel, a végén rájöttek: mozdonyok tűzterében égették el. Azt is, különben, aki még mozgott, ez már Japán. Aztán elesett Sanghaj, Tiencsin, Peking, az egymással marakodó két sárkány, Mao elvtárs és Csang Kaj-sek Északra szorult, és ha akarták, ha nem, békét kellett kössenek.

Nanking lett a főváros.

És akkor jött Nanking megszállása.

Nankingot elvben a kuomintangista erők védték, olyan sikerrel, hogy az ostrom első napján Tang Seng-cö tábornok beült egy csónakba, és úgy elevezett törzskarának kíséretében, hogy azóta is keresik. Meg a kasszát is. Innentől már nem olyan vidám a történet. A város védelme szegény, koordinálatlan kuomitangista csapatokra volt bízva, akiket három napos ostrommal a japán csapatok felmorzsoltak. Még ugyan az a szép, hogy három napig kitartottak, meg is haltak, mind egy szálig.

És aztán jött a Pokol.

A városba betörő japán csapatok semmiféle polgári ellenállásba nem ütköztek, viszont máig előttem érthetetlen okból tömegmészárlásba kezdtek. Karddal és puskával. Huszonkétezer nőt erőszakoltak meg, mindent elvittek, ami nem volt lebetonozva - de álljon itt néhány szemtanú helyi beszámolója, az Index nyomán.

„Az első sorban állókat lefejezték, testüket a második sorban állók dobták a folyóba, mielőtt őket magukat is lefejezték. A gyilkolás folyamatosan tartott, reggeltől estig” – emlékezett vissza Omata Yukio japán haditudósító.”

„Alhadnagyok versenye: ki öl meg száz kínait hamarabb a párbaj során? Mukai Tosiaki és Noda Takesi alhadnagyok baráti párbajában, amelynek tétje, hogy ki öl meg hamarabb száz kínait karddal, a végső fázisába ért. Vasárnap Mukai 89-nél, Noda 78-nál tartott.” A verseny annyira megnyerte tetszésüket, hogy meg is hosszabbították. „Délben üdvözölték egymást – írta a tudósítás. – Az én számom 105. És mi a helyzet veled? – kérdezte Noda. – Az enyém 106 – válaszolta Mukai. Mindketten szívből nevettek. A versenyzők ötvennel kiterjesztik a célszámot. Mukai pengéje megsérült a versenyben. Mint elmagyarázta, egy kínai kettévágása okozta a károsodást.”

És ez megjelent az Asahi Shimbunban!

Egy akkor tizenegy éves szemtanú így számolt be: „Az unokatestvérem hét hónapos terhes volt. Nyolc katona halálra erőszakolta. A tizennégy éves unokatestvéremet a katonák elvonszolták és megbecstelenítették. Újra és újra beledöftek a szuronyukkal és meghalt.” Egy másik szemtanú hétéves volt a vérfürdő idején: „Egy tucat szuronyos japán tört be a házunkba – mondta el –, lelőtték apámat, megragadták kishúgomat, szuronnyal ledöfték […]. Ezután megölték a nagyszüleimet, szuronnyal belém és hároméves kishúgomba döftek. Utána megragadták az idősebb nővéreimet […]. Láttam őket vértócsában feküdni, holtan.” Hogy a rettegést tovább fokozzák, a katonák nem engedték elföldelni a tetemeket. A foglyokat, mielőtt kivégezték volna, szögesdrótokkal kötözték meg.

És nem volt senki, aki segíteni próbált volna?

A német birodalmi zászló ebben és csak ebben az egy esetben segített. Tudni kell a kínai és japán háborúkról, hogy ugyan igazságtalan módon, de a brit és amerikai flotta nagyon, de nagyon megtanította nekik, hol lakik a Majomkirály. Nyugati embert még tömegmészárlás esetén sem bántanak, vagy ha igen, véged is van. Ezt használta ki John Rabe, aki felhúzta a helyi Siemens-gyárra a német lobogót. Akkor már a városban csak huszonkét európai volt. Ez a huszonkettő, élükön az amerikai Minnie Vautrinnal, kétszázezer ember életét mentette meg.

A nankingi mészárlásnak körülbelül hatszázezer halálos áldozata lehetett.

John Rabét később kínai viselt dolgai miatt Németországban elvitték egy Dachau néven ismert helyre. Túlélte.

Minnie Vautrin 1941-ben öngyilkos lett.

De megmentettek kétszázezer embert. Huszonketten.

A többiek főleg mormon, skót és protestáns misszionáriusok voltak, meg egy rabbi.

Hát, én nem tudom. Ismerek japán embereket, kedvesek, szelídek, nyugodtak, ismerek kínai embereket is, ők is nagyon kedvesek, okosak, szelídek, de nekik még humoruk is van.

Hát mi lelte ezeket?

Keresem a magyarázatot, de nem találom.

Ahogy arra sincs európai magyarázat, hogy később Sanghai japán parancsnoka miért vitette fogolytáborba a német összekötőket – illetve, arra azért van. Sanghajban több tízezres menekült zsidó közösség élt, többségükben magyarok. És a japán városparancsnok maga elé idézte a rabbit: „Miért akarnak titeket megölni a németek?” „Hatalmas-szan, szerintem azért, mert keletiek vagyunk...” A szamuráj szeme összeszűkült, és a német kontingens elindult erőltetett menetben egy kedves, indokínai szigetre, bambuszt keresztezni gumifával. Ilyen is volt.

A japán vagy kínai társadalom nem ismeri az antiszemitizmust. Ha én most taleszt, kapelt öltenék, kaftánba öltöznék és így sétálnék végig a Vangfucsingen, maximum azt mondanák: „Jé, egy kék láma” És ha akarom, ha nem alamizsnát adnának, aztán eligazítanának a Lamamiao irányába,

Most akkor mi van? Jók a japánok vagy rosszak?

Sem nem jók, sem nem rosszak, csak mások.

Csak azt a hatszázezer – összevéve huszonkétmillió - kínai halottat, azt tudnám feledni.

Meg hát, Kína sem tudja feledni...

Szele Tamás