Forgókínpad

Cargo

2018. január 11. - Szele Tamás

Kérem szépen, rájöttem, hogy Magyarország államvallása micsoda. Nem, nem egy „elfogadott” vallás. Mi tulajdonképpen cargo-hitűek vagyunk, az égből várjuk a segítséget és ebből jottányit sem engedünk. Nem volt ez mindig így, de szerencsére eljött a dicső új kor, és mindannyian részesülhetünk az istenek és a cargo áldásaiban. Mert azért a legfontosabb, hogy a nagy Tiki szeressen minket, és küldje cargóit.

A tikikkel.

Szóval álljon itt a hír a 444 nyomán (https://444.hu/2018/01/10/magyar-gogyi-kilatot-epitettek-a-buszmegallo-tetejere-mert-csak-arra-lehetett-palyazni)

A Baranya megyei Nyugotszenterzsébet lakosai nagyon szerettek volna egy új buszmegállót, de mivel arra nem írtak ki pályázatot, csak kilátóra, kreatív megoldáshoz folyamodtak. Az RTL riportjában mutatták be a különleges kilátót, mely egyben buszmegállóként is szolgál.

A furcsa hibridnek örülnek a település lakói, mint arról az egyik helyi képviselő beszélt, folyton elázott az iskolások, óvodások lába, mire felértek a falu elejéről. A buszmegálló tetejére kilenc létrafok vezet, innen nyílik kilátás a lakóházakra és a szántóföldre, de akár a közeledő buszt is már messziről lehet látni.”


No, ez ám a fortély, Toki Ukamea! Kanakák és vahinék, akárhogy nézem, az építmény olyan, mint a Tadzs Mahal, vagyis mindenre alkalmatos. Lehetne flottakikötő, világítótorony, repülőtér, hindu síremlék vagy szükség és igény esetén ziggurat. De nem, mert kilátó. Merthogy arra lehetett pályázni. Ha mondjuk Rammsteinben lenne, akkor az a kis izé irányítótorony lenne, és légitámaszpontnak hívnánk, de Nyugotszenterzsébeten van, minek következtében kilátó.


Hej, Nagyabonyban csak két torony látszik, de Majlandban harminckettő látszik, nem is említve Nyugotszenterzsébetet, mint olyant, ahol a kilátó látszik. Na, nagyon nem látszik, elvégre egy hanyagabb légi felderítés is áttekintene az építmény felett – bezzeg Tyukodon tizenegy kilátó is van, de az már valódi világlátványosság. Szegény erzsébetiek tényleg csak azt akarták, hogy a gyerekek lába ne ázzon meg, míg várják a buszt, és ezt joggal szerették volna – csak a mai Magyarországon így bírták összehozni.


Az építkezés költsége 450 ezer forint volt, mint megtudhattuk, létrával és kakasüllővel. Dehogy irigylem, dehogy sajnálom, tízszer ennyit is megérne, hogy akár csak egy kisgyerek lába szárazon maradjon.


De hogy jön ide Melanézia?


Történt pedig, hogy a jó melanézek körülbelül az idők kezdete óta békességben éltek, ették a halat, a gyümölcsöt, a tarót és ha nagyon unták magukat, akkor néha egymást is, mert kell egy kis szórakozás az embernek.


Hanem egyszer csak a hatalmas Tennónak, Amateraszu istennő unokájának, másként mondva a japán császárnak eszébe jutott, hogy meghódítja Óceániát. Mondjuk őt sokkal jobban izgatták Indonézia és más gyarmatok nyersanyag-forrásai, ugyanis a birodalmi Japánban csak két dolog nem volt: se egy cent kőolaj, se egy gramm gumi, ami nélkül, lássuk be, hadsereg nem létezik, de sajnos úgy alakult, hogy az amerikaiaknak ez talán nem tetszett volna. Nem is tetszett, ezért aztán Pearl Harbournál minimális veszteséggel megsemmisítették az amerikai csendes-óceáni flotta harmadát, de a jenkik összekapták magukat, és Midwaynél akkora pofont adtak vissza, hogy a maradék japán flotta szédülten kereste hazafelé a Fujiyamát.


Igen, csak hát a japán terjeszkedés azzal járt, hogy a kőköri szinten, meglehetősen kellemesen élő szigetvilágot meg kellett szállni gyalogsággal. Azért gyalogsággal, mert mondjuk mással nehéz lenne, én például nehezen tudnám elképzelni, ahogy partra ugrik négy-öt tengeralattjáró és beássa magát. Mármost a japán katona rossz vendég. Nagyon rossz. Rossz ugyanis a neveltetése: arra tanították, hogy a legyőzöttek már nem emberek, bármit megtehet velük, feltéve, ha az szenvedést okoz nekik. Ez a régi Bushido teljes félreértelmezése volt, de mégis úgy alakult, hogy a japán megszálló csapatokhoz képest az összes Ukrán Front és a Wehrmacht legfaragatlanabb képviselői is kifinomult, francia diplomatáknak tűnhettek, ők ugyanis csak loptak, raboltak, erőszakoltak és gyilkoltak, de kizárólag szükség esetén. Míg ezzel szemben a besorozott tokiói könyvelő rossz esetben meg is ette a civil lakosságot. De lehet, hogy megnyúzta elevenen. A kényszermunka viszont biztos volt: a Kaigunnak, a Haditengerészetnek ennie kellett.


A dolgok ilyetén alakulásának a helyiek nem nagyon örültek. A Fülöp-szigeteken például nem értette a japán parancsnokság, miért pont a biciklis járőrök tűnnek el nyomtalanul. Aztán elkezdtek megjelenni a halott gyalogos járőrök is, furcsa kis szúrt sebekkel: a lakosság a biciklik küllőjét köszörülte stilettóvá. És nem kímélték a Tenno embereit.

 

Na, de lenyugodott a Felkelő Nap, eljött Midway, eljött Iwo Jima, és a japán megszállók emberfelettien kegyetlen harcok árán átadták a helyüket – az amerikai megszállóknak. Mármost azok nem olyan fából voltak faragva, mint a japánok. Egyrészt, szinte semmi szükségük nem volt a szigetvilág természeti erőforrásaira, kaptak ők otthonról mindent, ami kellett, tehát megszűnt a kényszermunka, másrészt többnyire még meg is kérdezték a lányokat, hogy van-e kedvük besétálni a bokrok közé, mert ha nem, hát legfeljebb nem. És míg a Kaigun emberei alultápláltak voltak és szegények, ők sosem látott gazdagságban dúskáltak. Naponta háromszor ettek, dohányoztak, kóláztak, kávéztak és mivel baromi unalmas volt az élet ezekben a kis helyőrségekben, egész jól összehaverkodtak a helybéliekkel, akiknek jó kedvvel, bőséggel adtak a javakból.


Étel dobozból, amit nem kell kifogni vagy levágni és megfőzni. Csokoládé. Cigaretta. Textilholmik. Nájlonharisnya... érthető, hogy a melanézek szó szerint sírtak, mikor Johnnyék hazamentek. Aztán két hét múlva még jobban sírtak, mikor rájöttek, hogy többet nincs szállítmány, nincs „cargo”. Ugyanis a tengerészgyalogosok mindig azt mondták, hogy ezt a sok földi jót a „cargo”, vagyis a szállítmány hozza nekik. És hát a helyi lakosság is látta, ahogy lerakodnak a repülőgépekről.

Az új vallás Vaunatu térségében jelent meg a negyvenes évek végén. Véletlenül vették észre – egy járőrgép eltévedt, és vészesen kevés üzemanyaggal kényszerleszállásra készült. Rádió volt a fedélzeten, de semmi egyéb – a legénység egyszer csak megpillantott egy teljesen szabályszerű haditengerészeti kifutópályát a dzsungel közepén, kicsit furcsa tájolással, de hát a háború alatt sok mindent csináltak, sokszor sietve, az a lényeg, hogy nem a fákon kell landolni. Torony van? Van. Nem válaszol. Biztos elhagyták. De gépek állnak a kifutón, hangár van mellette... mindegy, tegyük le a madarat, míg lehet.


A torony bambuszból volt. A hangár és a gépek is, viszont a lakosság azonnal kicsődült a vendégekhez, mert visszajött a „cargo”! A tikik és a Nagy Tiki küldte őket. Természetesen a mentőexpedíció megjutalmazta őket – mint kiderült, egy John Frum nevű derék melanéz ember találta ki ezt a vallást, aminek az a lényege, hogy ha légitámaszpontokat építünk az őserdőben, akkor jönnek a tikik és hoznak cargót.


Tetszik érezni a hasonlóságot?


A melanézek kifutókat építettek az erdőben – különben Isten áldja a kezüket, több bajba jutott pilóta életét mentették már meg ezzel – a kézzelfogható, nagyon is anyagi természetű isteni ajándék reményében.


Mi kilátót építünk, hogy legyen buszmegállónk.


Legyen, persze, hogy legyen – de ne legyen ez ajándék vagy kegy, amiért ügyeskednünk kell.


A buszmegálló egyszerűen jár oda, ahol szükség van rá.


Nem a tikik adják. Az állam kéne adja.


Még jó, hogy csak kilátót kellett építeni a tikiknek, és nem hindu síremléket.


Ahogy magunkat ismerem, megoldottuk volna.



Szele Tamás