Dr. Akárkhy kórházigazgató keserűen nézte az e-mailt a képernyőn. Naná, sárból várat, hát a fasor nem kéne? Ilyenkor sajnálta, hogy nem iszik és nem dohányzik, az talán megnyugtatná. Mindegy, valamit tenni kell, méghozzá sürgősen. Kért egy kávét a titkárnőjétől, afölött eltöprengett: itt már csak a Nehézhírgyár segíthet!

Előkereste a szükség esetére gondosan elmentett számot, és már majdnem felhívta, mikor újabb ötlete támadt: inkább az asztalán álló vonalas készülékről tárcsázta az intézményt – a mobiltelefonja még viszonylag új, előfordulhat, hogy NEM hallgatják le.

- Halló, Nehézhírgyár?

- Nem, kérem, Nemzeti Hírkombinát, mi vagyunk a Nehézhírgyár jogutódja, tavaly volt a tulajdonosváltás.

- Értem. Hát végül is mindegy: dr. Akárkhy kórházigazgató vagyok és Niemand szerkesztő urat keresem, önöknél dolgozik még?

- Niemand úr pillanatnyilag a tömeghír-részleg ügyvezető igazgatója és lelkesedési főtitkár.

- Kiváló, pont erre van szükségem! Kapcsolná?

- Felhívom a figyelmét, hogy beszélgetésüket rögzítjük.

- Persze, hogy rögzítik, három helyen is, engem is lehallgatnak, magukat is, akkor ezek szerint önöknél lesz a harmadik kópia.

- Pontosan. Akkor kapcsolom.

- Halló, Niemand vagyok.

- Jó napot szerkesztő úr, szervusz, Hubám! Megismersz még?

- Hogyne ismernélek, ezt a hangot lehetetlen elfelejteni: te a gemenci főerdész vagy, üdvözöllek, Béla bátyám!

- Majdnem jó: én Akárkhy doktor vagyok.

- Bocsásd meg a tévedésemet, hogy mennek a dolgok nálatok, az ügyvédi irodában? Csak nem sajtóper ügyében hívsz?

- Akárkhy kórházigazgató vagyok.

- Nahát... tudod, hogy van egy névrokonod az Ügyvédi Kamarában?

- Nem tudom. De nézd, ne bájologjunk, munka volna.

- Pénz is van rá?

- Valahogy kerítünk.

- Miről lenne szó?

- Kaptam ma egy e-mailt a Központból...

- Ne is folytasd. Az volt benne, hogy hetente két rólatok szóló, a médiában megjelent pozitív hírt kell küldenetek a Központba. Ha ezt esetleg elmulasztjátok, figyelmeztetnek titeket a kórházfenntartó hivatalból. Olvasás után törlendő.

- Honnan tudod?

- Onnan, hogy ezt is én fogalmaztam, nekem diktálta a Zoli, csak tudod, ő nem képes egyeztetni az alanyt az állítmánnyal és kicsit gatyába kellett ráznom a szöveget.

- Ha ilyen jól tudod, akkor mondd már meg nekünk, miféle jó hírt adjunk le, akár a médiának, akár a Központnak?

- Mondjuk első héten lehetne azt, hogy él magyar, áll Buda még.

- De nem nálunk, vidéken vagyunk!

- Az egyelőre mindegy, ma szerda van, ezen a héten elég lesz ez is, jövő hétre összerakunk egy koncepciót. Nem tudod, mi van itt nálam emiatt a körüzenet miatt ma reggel.

- Mi van?

- Egyszerre hív az ország összes kórházigazgatója, hogy jó híreket rendeljen, nem mondom, nagy cég vagyunk, de ekkora kapacitásunk még nekünk sincs.

- A többieknél sincs jó hír?

- Hogy lenne? A kápolnapusztanekeresdi ispotályban tegnap még botrány is volt, lement az államtitkár átadni az új, 1953-as, kínai gyártású röntgengépet.

- Nekem lenne mondva egy ilyen jó hír – de nem öreg kicsit az a gép?

- Soha senki sem használta, eredetileg Geiger-Müller számlálónak készült a koreai háborúba, csak időközben az a konfliktus elcsitult, kicsit átalakították, és mostanáig használatlanul állt a pekingi „Enver Hodzsa, a nép barátja”, később „ellensége”, még később „John Wayne” kórház raktárában, most vettük meg tőlük, két marék tökmagért.

- De legalább átadta az államtitkár?

- Hát, a szalagot mindenképpen átvágta. Aztán bekapcsolta. Aztán kiderült, hogy két napja kapcsolták ki az áramot a kórházban köztartozás miatt.

-- Mekkora égés... De legalább átadta, az jó hír. A kápolnapusztanekeresdieknek már nem fő a fejük.

- Nektek is kéne valami ilyesmi?

- Valami? Hetente kettő kéne!

- Nana, hetente két luxus kínai röntgengépet nem tudok garantálni nektek, azért az pénzbe kerül. De várj csak... van nálatok ló?

- Ló?

- Ló. Négy lába van, elöl nyerít, hátul citrom.

- Tudom, mi a ló! De már hat éve sem volt, mikor a Nemzeti Lókataszter összeíratta a kórházi lovakat. Hamar meglettünk az összeírással.

- Az baj. És nem is kell?

- Dehogy kell, istállónk sincs.

- Pedig én a te helyedben rendelnék a Micike méneséből párat.

- Miért pont a Micikééből?

- Mert ő a Lala szeretője. És így lenne egy csomó jó híred. „Megérkeztek a kórház lovai”, „Már dolgoznak a lóterápia magyar módszerein a gyógyintézetben”, „Műlovarnő idomítja a terápiás ménest” és így tovább.

- Műlovarnő?

- Tudod, nekem is van szeretőm, a Gizike.

- De nekünk nem kell ménes, nem kell ló, nem kell lovarnő sem!

- Akkor sem, ha mű?

- Akkor sem.

- De jó hír meg kéne, ingyen, mi?

- Azt azért nem mondtam, hogy ingyen kéne.

- Ja, ha nem ingyen, akkor gondolkodjunk másképp. Mondjuk most van az első világháború évfordulója.

- Nem most van.

- Az igaz, de a kormány így tudja, tehát most van. Ki is nevezték a Schmidt Marcsit a megemlékezésekért felelős kormánybiztossá.

- Az is minden volt már, csak még hős város és sztahanovi műszak nem. De ehhez nekünk mi közünk?

- Rendezzetek be a kórházban egy „Doberdo” emlékszobát, légnyomásos betegek kezelésére. A falon márványtábla a kórház Isonzónál elesett ápoltjainak névsorával. Az már két avatás: egyik a szoba, másik a tábla.

- Nehéz lesz. 1953-ban épült a gyógyintézet.

- Nem kell azt mindenkinek tudni. Mondjuk nálatok betegeskedett Gyóni Géza.

- De hát az orosz fogságban halt meg!

- Nem baj, van olyan pocsék és hazafias költő, hogy ezt elfelejtsük neki. Az már egy külön Gyóni-emléktábla is, avatással. Gennyesre fogja nálatok keresni magát a sírköves.

- Ne is mondd, a fél kórház azokból a borravalókból él már most is, amiket ő ad nekünk.

- Na, látod: érted te, mi is az a piacgazdaság. Aztán mondjuk befeküdhetne hozzátok az emlékszobába a Dózsa művész úr havonta kétszer.

- Minek?

- Hogy kúráltassa az ötvenhatos légnyomását.

- Ötvenhatban az nem légnyomást kapott...

- Az nem kapott légnyomást? Látszik, hogy nem ismered.

- És ha befekszik?

- Egy hír, mikor befekszik, egy hír, mikor gyógyultan kijön. Ha nagy a gáz és el vagytok maradva a tervvel, akár ugyanazon a napon is lehet mindkettő. Csak arra vigyázz, hogy mindig előbb feküdjön be és csak utána gyógyuljon meg.

- Mondasz te valamit... és vállalná?

- Van az a pénz, elvégre volt ő már minden, még Pruck Pál is.

- Nem a pénzre gondolok... tudod te, miféle kórházat vezetek én?

- Fogalmam sincs, de szerintem nagyjából mindegy is. Dózsa megoldja a hírproblémát.

- Én a Sínylődő Szent Vazulról elnevezett állami lepratelep igazgatója vagyok.

- Akkor bizony egy nullával több.

- Ennyi?

- Ennyi. Mindig van az a pénz.

- Akkor megegyeztünk, Hubám!

- Meg, Döncikém, mikor találkozunk?

- István vagyok, de miért akarsz te velem találkozni?

- Hát nincs nekem nálad egy csinos kis szakértői honoráriumom jó hír-ügyben?

- Jaj, de feledékeny vagyok, bejössz érte?

- Én? Arra a lepratelepre?

- Te mondtad, hogy van az a pénz.

- Ja, ha van, akkor bemegyek.

- Hétfőn várlak, Hubám.

- Megyek, Pistám!

Szele Tamás