Hát elbukott a kísérlet, kudarcot vallott, pedig érdekes lett volna: mégsem indul el a Politis című lap, ami az előfizetők és nem a hirdetők, befektetők pénzéből próbált volna független sajtót csinálni Hunniában. Hogy a crowdfunding pénzgyűjtés mennyire volt szerencsés ötlet mifelénk, arról lehetne vitatkozni és a szakma teszi is: de sokkal súlyosabb kérdések is felmerülnek.

Ezeknek egy részét Tóta W. András teszi fel a HVG-ben (http://hvg.hu/velemeny/201806_nem_kell_egy_ujsag), más részüket meg én itt: mert fel kell őket tenni. De hát lássuk, miről is volt szó? A Politist Dudás Gergely, az Index volt főszerkesztője indította volna, hírszemét- és reklámmentes lapként, szakértő munkatársakkal (mintegy 30 fős szerkesztőségben gondolkodott), és ehhez szüksége lett volna 30 000 előfizetőre, akik megtámogatják fejenként tízezer forintokkal évente. Napi harminc forintba került volna tehát nekik a lap, ami bagatell összeg, de harmincezer helyett háromezren sem jöttek össze, így hát sem a lap nem indult el, sem az összegyűlt pénz nem gazdagít senki: azt a crowdfunding szabályai szerint vissza kellett fizetni.

Hát akkor gondolkodjunk el. És ne csak azon, hogy nincs harmincezer ember az országban, akinek naponta olyan keveset is érne egy független lap, hogy annyit még a koldusnak is szégyen adni: azon is, hogy ez az üzleti modell miért nem működött? Elsősorban azért, mert a magyar olvasónak fogalma sincs, miből él a független sajtó, csak azt tudja, hogy bizonyára ő tartja el.

Nem, nem ő – többnyire a pályázatok, kis részben a hirdetések és néha szponzorok.

A mostani áldatlan helyzetnek persze több oka is van. Az első, hogy negyven évig csakis kormánymédia működött Magyarországon, és egyszerűen rögzült a kollektív alsótudatban, miszerint a sajtó a mindenkori kormány fizetett zsoldosa, valamint hatalmas pénzeket kaszálnak az újságírók. Hát a hatalmas pénzek már a rendszerváltás után eltűntek, az állami dotációkkal együtt, és erősen közepes bérszint maradt utánuk, a magánvállalkozásban működő lapoknál.

Igen: tessék elképzelni, hogy Magyarországon a közmédiát kivéve minden sajtó magánvállalkozás, legfeljebb a legnagyobb része Habonyok és Simicskák kezében van: de még a legkormánypártibb orgánum sem állami tulajdonú.

A kilencvenes években – a fene gondolta volna, hogy az lesz az aranykor! - tökéletesen működött a nyugati rendszer: a hirdetők fizették a reklámokat, az olvasók megvették a lapokat pénzért, a fizetések nagyjából időben megérkeztek. Dőzsölés nem volt, de polgári szinten megéltünk. A gondok 1998-ban kezdődtek, részint az első Fidesz-kormánnyal, amely vaskézzel rondított bele a sajtópiac kialakult viszonyaiba a csődbe ment Postabank sajtóportfóliójának irányított felszámolásával (a ráfizetéses Magyar Nemzet helyett például a nyereséges Kurírt szüntette meg), részint pedig a kereskedelmi tévézés és az olcsó bulvárlapok megjelenésével, melyek tényleg hírszemétből álltak – pedig a bulvár nem ezt kéne jelentse, de ők szándékosan tették nagyon alacsonyra a lécet, emlékszem olyan szerkesztőségre, ahol egy írás maximum húsz sor lehetett, hogy az olvasó ne felejtse el az elejét, mire a végére ér... megint más kérdés, hogy akkor még nem volt ennyire buta az olvasó, de szívós munkával sokan leküzdötték magukat erre az elvártnak tűnő szintre.

A harmadik faktor az internet megjelenése volt. Ez egyszerre tette feleslegessé a nyomdai- és papírköltségeket, ért el mindenkit fénysebességgel, és világosnak tűnt, hogy ez a szakma jövője. Az lehet, de kicsit sem felhőtlen... a 2010-es kormány- és nyugodtan mondhatjuk, rendszerváltáskor nagyon sok internetes orgánumot indítottak el a szakmából kiszoruló kollégák, a korábbi, hirdetésekre alapuló üzleti modell szerint, csakhogy – a magyar kormánytól teljesen függetlenül – a Google hirdetések árai fejest ugrottak a betonba, fél évvel előbb még Mercedest vettek a hirdetési bevételből az emberek, fél év múlva már gyufát se nagyon. Nyilván ez a Google és a Facebook üzletpolitikájának is köszönhető, ők akarják uralni a hirdetési piacot, és vannak akkorák, hogy megtehetik, hogy nagyon olcsón adják, hogy letörjék az árakat – de más hirdetés nincs?

Nincs ám. Állami cég független lapban nem fog hirdetni, kormányközeli pláne nem, vagy ha mégis, annak oka van, független cég meg már alig kerülközik, de hirdetni az se nagyon mer. Ez úgy 2012-13 körül tudatosodott a szakmában, komoly csődközeli állapotok után. Akkor kezdődött a lejmolás, vagyis az, hogy a lap kéri az olvasók támogatását, rendszerint a sajtószabadság nevében. Ez sem egy igazán nyerő rendszer, ugyanis a sajtószabadság szó szerint minden olvasónak mást jelent, no és aki egyszer küldött akár csak öt forintot is, el fogja várni, hogy mindenbe beleszólhasson a pénzéért. Mondjuk a szerzőség is devalválódott: előfordul mostanság, hogy hárommondatos kommenteket önálló „cikknek” neveznek a hozzászólók, és írói munkásságuk részének tekintik, sajtószabadságnak pedig azt, hogy a szerkesztő nem törli a három mondatukat, akkor sem, ha sértő vagy pláne törvénysértő.

De, hogy a támogatáskérésekre visszatérjünk, ez keveseknek sikeres: nyugodtan mondhatjuk, hogy netes lapok szerverköltségeit sem fedezik az így befolyó összegek. (Viszont adókötelesek). Akkor hát hogyan legyen?

Az olvasó halálosan biztos abban, hogy neki jár ingyen és bérmentve napi hatvanféle sajtótermék, amit valaki majd eltart, akárki, bárki – csak neki ne kelljen harminc forintot sem adnia értük. A befektetők – ahol vannak – kétségbeesetten erőlködnek, hogy a mérleg legalább nullszaldós legyen, illetve, ahol oligarcha a befektető, ott ez nem gond, csak ott nincs függetlenség. Léteznek pártok által finanszírozott felületek is, rendszerint bűnrosszak, és az ott dolgozók ismereteim szerint vagy nem kapnak egy vasat sem, vagy megalázóan alacsony honoráriummal szúrják ki a szemüket, de ezzel most ne is foglalkozzunk, hiszen a független sajtóról volna szó.

Amíg még lehet, ugyanis ha senki sem hajlandó pénzt adni érte, akkor esztendőre már nem is lesz ilyen.

Független lett volna a Politis?

Tegyük fel, hogy az: látok hibákat a laptervben, például a harmincfős stáb nagyon sok, általában ennek a harmada sem készíti a netes orgánumokat, anyagi okokból. Meg úgy tűnik, a fejlesztésre sem terveztek túl sok anyagi hátteret – de hát úgysem indult el, csupa fikcióról beszélünk.

A konkrétum az, hogy nem a hibái miatt bukott el a kezdeményezés, hanem a közönség közönye miatt.

Márpedig ez nem azt jelenti, hogy ne lenne igény független sajtóra, hanem azt jelenti, hogy ingyenes ÉS független sajtóra volna.

Ja, kérem, szeretkezni is, szűznek is maradni nem könnyű dolog.

Csak akkor ne tessenek egyfelől szidni a még létező független médiákat, másfelől úgy általában szidni a sajtót.

Nem érdemli meg.

Tessék tudomásul venni, hogy a fogyasztók döntése alakítja így a sajtópiacot.

Vagy tessenek másképp alakítani.

Szele Tamás