Forgókínpad

Ős, buja földön dudva, muhar

2018. február 15. - Szele Tamás

Történt pedig, ó, igazhitűek, hogy ma nékem dolgom akadt a messzi Jókai utcában. Feltarisnyáltam hát magamat derék módon rúpiákkal sovány ládáimból, magamra öltöttem marhabőr ruhámat, melyet idegen földön viselek, utazásaim idején, vámot fizettem a karavánszerájban trolijegyre és jó androidos amulettemet megmarkolván útra keltem.

A karaván, mely trolinak is neveztetik, lassan haladt, és nékem szomszédaim ketten valának, kínai emberek, férfi és leány – igen kedvesek, mint minden kínai. Ezt onnét is tudom, hogy értem én az ő nyelvüket, hiszen én vagyok a Messzeutazó, akit másként Szindbádnak is ösmértek. Annyira nem értem, hogy a sanghajit is beszéljem, de annyira értették ők a pekingit, hogy ha köszöntek valamit, vagy szépnek találták, értsem és én is lehessek udvarias.

Közben a kerület hajója, a troli rótta útját a Nefelejcs utcán át, a messzi ormok felé... a legszebbnek a Fasori református templomot találták. De tetszett nekik minden. Jó volt látni, ahogy imádják ezt a mi városunkat, mindent lefotóznak, ahogy tetszik nekik az is, ami mellett mi mindennap elmegyünk. Mosolyogva szálltam le a karavánról.

Mintha Európában jártam volna.

De, ó, igazhitűek, történt ma más is.Történt pedig, hogy Kormányinfót tartottak volt a Hazugság Házában, szám szerint a százkilencediket. Ezen az eseményen – melyet jóérzésű magyar kolléga már rég nem látogat – a Guardian tudósítója, Daniel Nolan kérdezni akart.

Hiszen ez végül is egy sajtótájékoztató.

Ott kérdezni szokás.

Kivették a kezéből a mikrofont és kitették a teremből a biztonságiak, mert azt mondták, ott és akkor csak magyarul szabad kérdezni.

Szégyellem magam, szégyellem a jelenlévő kollégák miatt is, akik nem álltak fel és nem mentek el, de a percen.

És szégyellem ezt a helyzetet is. Dolgoztam gyakran nyugati kollégákkal, általában az volt a jellemző, hogy a maximális szakmai szolidaritást tanúsították minden helyzetben. Mikor mr. Nick Thorpe társaságában vártunk pár órát néhány éve egy obskurus sajtótájékoztatóra, és közölték, hogy elmehetünk, csak a BBC kap nyilatkozatot, mr. Thorpe közölte, hogy ez nem így megy. Vagy mindenki kap egy kérdést, vagy a BBC Őfelsége nevében nem érdeklődik a továbbiakban ez iránt a kérdés iránt.

Európában így csinálják.

De mondjuk, az utcán kérdeznek tőlem valamit angolul – válaszolok. Azért angolul illik tudni. Vagy magyarul, legalább annyit, hogy „bocsánat, nem értem, tudna valaki fordítani?” Vagy kérjen az a sóbálvány a szószéken egy tolmácsot.

De ez nem London és nem is Peking.

Még csak nem is Nukuʻalofa. Angolul ott is tudnak.

Újabb lépést tettünk, ó igazhitűek, felebarátaim és félig sem barátaim afelé, hogy végleg és örök időkre az egész ország egy nagy, lábszagú Mucsává változzon, az alvégen malomaljával, fokossal és ugarral.

Hát hogy diplomázott le az a sóbálvány a szószéken, ha egy idegen nyelvet sem beszél?

Érdekes: én még kínaiul is meg tudok tanulni, mert szeretem és érdekel, ők angolul sem hajlandóak.

Érteni sem.

Itt csak magyarul szabad kérdezni.

Itt csak magyarul tudnak hazudni.

Itt lassan már nem beszélünk semmiféle nyelvet.

Szindbád most szomorú. És reménytelennek érzi a helyzetet.

Szégyellem magamat.

Szeretnék bocsánatot kérni.

De, igazhitűek: miért én?

Mert annak, akinek kéne, eszébe sem jut. És valakinek meg kell.

Ős, buja földön dudva, muhar.

 

 

 

Szele Tamás