Kérem, ha jönnék a Gangesz partjáról, hol álmodoztam a déli verőn, az lenne a baj. Meg ha nem a Gangesz partjáról jönnék, akkor az. A lényeg, hogy eltakarja előlünk a valóságot Maja fátyla, a látszatok elkápráztatják szemünket és nem látjuk meg a Valóság ragyogását, miszerint Tiborcz. Vagy Soros. Vagy valami más. De semmiképpen sem az, amiről írunk. Az soha.

Nem tetszik érteni? Én sem. Arról van szó, hogy utóbbi időben, ahogy őrül megfele a közélet – eddig is őrült volt, de a kampány kórházi esetté változtatott majdnem minden politizáló magyar választót – egyre többször hallom a véleményt, miszerint a kormány szekerét tolom én is, más is, mert röhögök a hülyeségeiken. Nem egy, nem két ember mondogatja, rendszerint igen képzett, több diplomás emberek. Merthogy ezek mind műbalhék, „gumicsontok”, és azért dobják őket elénk, mert amíg ezzel foglalkozunk, addig sem foglalkozunk más, fontosabb ügyekkel. Fontosabb ügy – e pillanatban – a kormány szerint Soros, az ellenzék szerint Tiborcz. Szerintem meg a ma déli marhapörköltem mindkettőnél fontosabb, de hát ugye, én ostoba vagyok és beugrottam a kormány szemfényvesztésének. Esetleg az ellenzékének.

Ha egy ember mondana ilyeneket, nem foglalkoznék vele, de több helyről hallom, hogy csak ne röhögcséljünk, hanem harcoljunk, vezessük a népet a Téli Palota ellen, durrogtassunk az Auróra ágyújából és foglalkozzunk egyéb ehhez hasonló konstruktív dolgokkal. Melyik Téli Palota ellen? Na, azt majd ők megmondják nekünk, általában oda szokott kifutni a vita, hogy – amennyiben politikusok – őket kéne a sajtónak személy szerint dicsőíteni, minden más tevékenység helyett, ám kritikátlanul és esetleg az ellenfeleiket megsemmisíteni. Amennyiben nem politikusok, akkor ugyanerről lenne szó, csak az illető által preferált politikai párt érdekében.

Mert ők az Igazság, minden egyéb káprázat.

Tele vagyunk igazsággal, kérem. Ugyanis mindenkinek megvan a sajátja, és azt mindenkire rá akarja erőltetni, ha tetszik, ha nem.

Én azt nem vonom kétségbe, hogy minden „ügy” mélyebb, mint ahogy első pillanatban tűnik, hogyne lenne mélyebb, ezeknek az összefüggéseknek az elemzéséből élek. Azt sem tagadom, hogy az elmúlt nyolc évben (hehe) Magyarországon minden botránnyal párhuzamosan zajlott még négy-öt botrány. Hogy úgy mondjam, a botrányok folyamatosak, állandóak, egymást érik és belelógnak egymásba, átfedik egymást. Van, hogy össze is függenek, mint például az alapélelmiszerek áfája egyes magyar politikusok kitiltásával az Egyesült Államokból – ennek összekötéséhez már csak az étolajos megvesztegetési botrány kellett, ha még tetszenek emlékezni.

De azt nem hiszem, hogy ezeket egy ördögi agytröszt nyolc éve folyamatosan és hibamentesen szervezi, abból a célból, hogy ne tudjunk egyiktől odafigyelni a másikra. Főleg azért nem hiszem, mert erre csak akkor lenne szükség, ha bárkit is érdekelne a kormányzatban a sajtó vagy az állampolgárok véleménye. Ugyan már. Kicsit sem érdekli őket.

Elővéve korábbi példánkat: a Szabadság téri öntvény állításának idejében – több, mint száz napig tartott az aktív tiltakozás ellene – szintén elhangzottak ezek a kitekert vádak a demonstráció kapcsán. Mármint, hogy ez is a kormány szekerét tolja, mert míg a szoborvány ellen tiltakoznak az emberek, addig sem foglalkoznak az étolajbotránnyal vagy a kitiltási botránnyal. Mert, ugye, azok is akkor zajlottak. Radikálisabb „tisztánlátók” egyenesen kollaborációval vádolták a demonstráció szervezőit, sőt, azt is mondták, hogy abból sosem lesz szobor, nem is akarja a kormány, hogy legyen, nem is annak látszik a munkálatok alapján, mi több, egy hét alatt le lehetne állíttatni az egész alapozást, jogi úton. Hát akkor tessék, mondták a demonstrálók. Nem lehetett, a „tisztánlátókat” a koppanás nem zavarta, utána is hittel hitték, hogy ott minden lesz, csak szobor nem. Mit ad Isten: szobor lett.

Na, de csak azért lett ott szobor, hogy elterelje a figyelmet arról, miszerint nincs ott szobor. Ja, csak van. De ez valahol nagyon logikus, súgják-búgják egymás között a kávénénikék és -bácsikák, akiknek minden álmuk valami olyan forradalom, amiben nekik nem kell részt venni kicsit sem, de a végén mégis ők lesznek a császárok.

A mostani helyzet annyiban különbözik az akkoritól, hogy most a választási kampány miatt minden politikai faktor hiperaktív, mindegyik túlkávézta magát és mindegyik azt követeli, hogy csak az ő kampányával foglalkozzunk. A világ meg tojik erre, és megy tovább a maga útján, ami, lássuk be, mégis elviselhetetlen.

Németh Szilárd nem megy a sürgősségire, ha szegbe nyúl? Nem röhög, nem szörnyülködik a kedves olvasó, meg sem hallja, ezt csak azért mondta a Németh, hogy elterelje a figyelmet Tiborczról vagy Sorosról. Nem azért, mert hülye, nem azért, mert esetünkben a szeget kell ápolni, nem: azért, mert terel.

A gyorskorcsolya-váltó megnyerte az aranyat ötezer méteren? Kit érdekel! Aki megírja, a kormány szekerét tolja, nem azért nyertek, mert győzni akartak, hanem azért, mert így terelik el a figyelmet. (Ha már, akkor miért nem nyertek eddig minden versenyen? Az lett volna csak a terelés).

A kormány szerint hadat üzent Magyarországnak a Soros-birodalom? Ne röhögjünk rajta, ne is káromkodjunk, ez smafu, ez is csak figyelemelterelés.

Meghalt valaki? Megszületett? Miért pont most tette? Tiszta sor: figyelemelterelésből.

Se halni, se születni, de legfőképpen élni nem szabad kampány idején, az mind terelés. Kampányban az ember harcol és kész.

Kampányban semmi sem létezik a tisztánlátók szerint, csak két dolog: az ő aktuális ügyük és a figyelemelterelés.

Olyanok ők, mint a bányaló, az ellenzőjével: előre látnak csak, egy irányba, se jobbra, se balra nincs világ.

Csak a saját ügyüket látják tisztán.

Azt az egyet.

Ezek a tisztánlátók meglehetősen együgyűek.

Szele Tamás