Forgókínpad

Forgókínpad

Vigyorok és vicsorok

2018. március 16. - Szele Tamás

Kérem, a tegnapi március tizenötödikét ezzel a pár szóval le is lehet írni. Az egy dolog, hogy választási év van, és ilyenkor ez az ünnep mindig beleesik a kampányidőszakba, de azért legalább valaki megemlíthette volna, mit is ünneplünk. Nem említette: bár tán jobb is, mert az ember nem tudta, sírjon vagy nevessen a híradások láttán. Az elején azért jobb volt a hangulat.

Jobb bizony, mert a Magyar Kétfarkú Kutya Párt békemenetét nem lehetett megállni röhögés nélkül. A paródia tökéletesen sikerült, a transzparensekről megtudhattuk, hogy „A molinó minden előtt!”, „Putyin az atya, Orbán a fiú, Semjén a szentlélek”, követelték a tizenharmadik havi vérzést, a rénszarvast a Hortobágyra és a kijárási tilalmat, mindenki szétröhögte magát – a pesti és általában magyar humor utolsó bástyája még tartja magát, sőt.

Sőt, erősödni látszik: a tegnapi demonstráció résztvevői messze többen lehettek minden megjelent becslésnél, nem megyek bele a számháborúba, mely a magyar politikai újságírás egyik legrandább csapdája és rákfenéje (jártam már harmincfős tüntetésen, ami után a szervezők megkértek: írjak legalább száz résztvevőt, mert mégis másképp hangzik), de kérem, a tömeg betöltötte a Rákóczi utat a Blaha Lujza tértől az Astoriáig, méghozzá sűrűn. Minimum tízezrek mentek el röhögni, parodizálni a görcsösen kapkodó hatalmat.

mkkp.jpg

Jól tették.

A másik Békemenet, a hivatalos már nem sikerült ilyen jó hangulatúra: viszont, ami az övék, az az övék, rögtön indulás után megemlékeztek a Magyar Sajtó Napjáról, oly módon, hogy a Széles Gábort a Kósa-ügyben kérdező Unyatyinszki Györgyöt, a Magyar Nemzet tudósítóját megverték, de még testének legérzékenyebb pontjára is alaposan rámarkoltak. Ezzel körülbelül ki is merült a magyar politika sajtónapi megemlékezése, köszönjük a szakma nevében, igyekszünk majd viszonozni.

Kamatostól, ha lehet.

A kormány békemenete kissé ideges lett, mikor útközben mozgalmi, rákosista indulókkal próbálták emelni a hangulatukat egy magánlakásból, de jelezném, hogy sokat nem lehet tenni az ügyben, ugyanis a hanghullámot sehogy sem lehet letartóztatni, maximum a kibocsátója kaphat egy szabálysértési bírságot csendháborításért – de akkor meg kell bírságolni az utcán vonuló, megafont használó Békemenet-szervezőket is. Nem lennék bíró ebben az ügyben, annyi szent.

Mentek, sokan, vagy kevesen, meg nem számolom, itt sem kezdenék bele a számháborúba, de addig mentek, míg a Kossuth térre nem értek, ott egy kis dombra lecsücsültek, csüccs! Illetve dehogy csücsültek, köszönhetően a pocsék időjárásnak. A szónok helyében én azzal vigasztaltam volna őket, hogy 1848-ban is esett az eső ezen a napon, de nem én voltam a szónok, hanem a miniszterelnök, aki most is méltó maradt magához és hagyományaihoz.

Természetesen 1848-ról ő sem szólt egy vak hangot sem. Minek? Tán március 15. volt? Ja, igen, az volt, de nem térhetett el fő témájától, miszerint migránsok, Soros és élethalálharc. Viszont megígérte ennek a drótoktól öleltnek – a Bach-korszakot. Mely igen kecsegtető kilátás, mit ne mondjunk. Alig várjuk már. No, lássuk, miket mondott!

Ez a mi hazánk, ez a mi életünk, nincs másik, ezért küzdeni fogunk érte a végsőkig, és nem adjuk föl soha.”

Senki nem is kérte, jó uram.

Ismét eljött a nap, amely minden magyar ember szívét fölemeli, az a nap, amikor magyar nyelven írták be a világtörténelem nagykönyvébe a szót: szabadság. Alig több mint három hét múlva ismét Magyarország sorsáról döntünk, és ezen a választáson nem négy év lesz a tét. Sok mindent vittünk végbe, sok nagy harcot és emlékezetes csatát vívtunk meg, de a legnagyobb csata még előttünk van.”

Ilyen kacifántosan még nem hallottam megfogalmazni azt, hogy „választási csalásra készülünk”. De miért lesz ez az adminisztrációs-közjogi stikli ekkora Armageddón?

El akarják venni az országunkat, nem egy tollvonással, mint száz éve Trianonban, most azt akarják, hogy néhány évtized alatt önként adjuk át másoknak, más földrészről érkező idegeneknek, akik nem beszélik a nyelvünket, nem tisztelik a kultúránkat, törvényeinket és életformánkat.”

Ja, és jönnek a kutyafejű tatárok is. Miniszterelnök úr, a paranoiát ma már egészen sikeresen lehet gyógyítani.

Magyarország legyen szabad, független és magyar ország. Benne van minden, amire szükségünk lehet! Magyarország volt is, van is, a kérdés most az, hogy lesz-e. Nem csupán egy választást akarunk megnyerni, hanem a jövőnket!”

Hát az már szentigaz, hogy megterem itt minden, ami csak nekünk kellhet, éljen az autarkia, az önellátás! Repülőgépiparunknál csak mikrochip-fejlesztéseink sikeresebbek. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy Mátyás király középkori – és jóval kevésbé lakott – országa képes volt eltartani, ha nem is remekül, az akkori országot, akkori állapotok szerint. Azóta nem sok új forrást fedeztünk fel, szóval maga nem a jövőnkért harcol, hanem a múltunkat akarja megnyerni. Előre a múltba, magyarok, izzítsuk be a fluxuskondenzátort!

Európa és Magyarország egy civilizációs küzdelem közepén áll, egy népvándorlással néz szembe, amely az élet eddigi rendjét, az emberek életmódját sodorja veszélybe. Nem a vérszegény ellenzéki pártocskákkal kell megküzdenünk, hanem egy birodalommá szervezett nemzetközi hálózattal: külföldi konszernek és belföldi oligarchák által kitartott média, hivatásos béraktivisták, bajkeverő tüntetésszervezők, a nemzetközi spekulánsok által fizetett NGO-k láncolata, amit Soros György neve foglal össze és ő testesít meg.”

Ja, helyben vagyunk. Soros.

Végül minden választókerületben ők állnak majd szemben a mi jelöltjeinkkel. Arra kell készülnünk, hogy a mi jelöltünkkel egy Soros-jelölt áll majd szemben.”

Eddig ismerjük a dumát (úribb körökben: narratívát), most jön az újdonság. A meglepetés. 15:18-tól kezdődik, érdemes meghallgatni. 

Mi szelíd és derűs emberek vagyunk, de nem vagyunk sem vakok, sem balekok. A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is, de most nem vesztegethetjük erre sem az erőnket, sem az időnket. A támadásokat rázzuk le magunkról, mint kutya a vizet (...), csak Magyarország megvédésére fordítsuk az erőnket.”

Tessék? Szóval, ha jól értem, megtorlást és elnyomást tetszik ígérni minden fronton, erkölcsi, politikai és jogi értelemben is? Esetleg nem ígérné meg, hogy felakasztat tizenhárom lázadó politikust is? Mert tábornokokkal nem szolgálhatunk.

Azért egy kis történelem belefért még, kicsit sajátos felfogásban, persze:

Andrássy Gyula miniszterelnököt halálra ítélte a bécsi császár, II. Rákóczi Ferenc száműzetésben halt meg, Kossuth Lajost elűzték a labancok, Tisza István miniszterelnököt lelőtték a kommunisták.

Sohasem ment könnyen, de a végén mégis mindig mi győztünk. Végül csak hazaküldtük a szultánt a janicsárjaival, a Habsburg császárt a labancaival, a szovjeteket az elvtársaikkal, és most hazaküldjük Gyuri bácsit is a hálózatával egyetemben. Arra kérünk, menj vissza Amerikába, és boldogítsd inkább az amerikaiakat!”


Hol tanult a mi miniszterelnökünk történelmet? Kossuth és a labancok? Andrássyt tényleg halálra ítélték távollétében, fel is kötöttek helyette jobb híján egy szalmabábot, de ő később lett miniszterelnök! Tisza meg végképp érthetetlen, hogy kerül 1848-ba. Ész omla össze itten, mondaná Shakespeare, csak nem épp dicső.

Mindent megbeszéltünk. Felszerszámoztunk, felnyergeltünk és felkészültünk az előttünk álló háromhetes választási hadjáratra. Magyarok, magasba a zászlókat, menjetek és harcoljatok, éljen a magyar szabadság, éljen a haza, fel, győzelemre, hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!”

Hát, ezek szerint a magyar kormányfőnek az egész szabadságharcból egyedül a pákozdi csata maradt meg az emlékezetében, és azt is keveri a választási kampánnyal. Mely nem három hetes, és nem is pár hónapja zajlik: nyögjük mi azt már évek óta, igazság szerint 2006 kormos, véres, zűrzavaros szeptembere óta abba sem maradt, tart folyamatosan.

Történtek tegnap más dolgok is, számosan, és most nagyon sok párt valamint gittegylet fog megsértődni, mert róluk nem, hogy szót, még könnyet sem ejtek – de ők se újat, se mást nem mondtak, mint eddig. Illetve, aki igen, az is mégsem.

Mi a tanulság ebből a 2018-as nemzeti ünnepből?

Az, hogy Magyarországon nem egyszerűen politikai erők kerültek szembe egymással, hanem habitusok is.

A jó humorú, toleráns, humanista emberség áll szemben a paranoiás, görcsösen kapkodó, erőszakos és elzárkózó hatalommal.

Hívjuk a feleket akárhogy, ez a helyzet. A tegnapi nap nyertese mindenképpen az MKKP (korábbi helyzetükhöz képest sokat léptek előre), vesztese pedig a kormány.

Úgy, kérem, nem nyertek még soha választást, hogy előre beígérték: utána leszámolás következik.

Vagyis nyertek: 1947-ben.

És csalással.

Kékcédulákkal.

Most is az készül, ne legyenek illúzióink. Sőt: április kilencedikén sok szélkakas fog majd csikorogva megfordulni ósdi, rozsdás tengelyén.

De – legalább tudjuk, hogy jön a megtorlás.

Azért jó tudni.

 

 

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása