Nem tudok szabadulni a látványtól. Illetve az emlékétől. Láttam tegnap a kerítést, de legalábbis az őrtornyot, ami meg fogja védeni Európát. Hát, mit ne mondjak, sokat láttam már életemben, de ilyen randát keveset. Ennél komolyabb védelmet adna egész Európának a Budapesti Ügyvédi Kamara, mert azok legalább időnként kinéznek valahogy.

Na jó, időnként.

És talárban.

Az úgy volt, hogy Nagyváradról jöttem Budapestre vonattal, melynek számtalan előnye van, például a lehetőségek szinte végtelen tárházával találkozhatunk: vagy van fűtés vagy nincs. Esetünkben hűtés volt, ugyanis ment a légkondicionálás, csak nem meleg, hanem hideg levegő jött be, ami mínuszokban kissé hajlamosítja az embert anyanyelvi szépségek elkövetésére. No, nem gond, van laptopunk, olvasunk Jack Londont, a hobók rosszabb vonatokon is utaztak. Meg Alaszkában hidegebb is volt.

Ja, csak nem egyszerre.

Alaszkában nem volt vonat.

Mindegy, Biharpüspökinél az áramot is lekapcsolják a szerelvényen, minek azt. Viszont most már egyre hidegebb van. Van kabát. Van kis pálinka is az útravalóban. A román határőr udvariasan magyarul kéri az irataimat, románul válaszolok, mosoly mindkét fél részéről, aztán jön a senki földje.

A Senki Földje korábban egészen megműveltnek tűnt, konkrétan, kukoricaföldnek, már az elmúlt három év folyamán, de most megint fel van hagyva. Már magyar oldalon járhatunk, mikor furcsa tekercseket látok, igen, ez NATO-pengés drót... és egy építményt.

Nem tudom másnak nevezni, szerintem a Skara Brae-i neolit kultúra épp úgy borzadva utasítaná el, mint Stonehenge erős, bár nem túl minuciózus mesterei. A vonat megy, tehát nem tudok róla értékelhető fotót készíteni: megpróbálom leírni.

A provizórium mintegy négy-öt méter magas lehet, és nem gerendákból, hanem jól láthatóan deszkákból rótták össze. Ingatagnak tűnik, maga a létra is rissz-rossz lécekből áll, pedig hát azon kéne felmásszon beléje a Dugovics Titusz, aki azonban, ha leveti magát erről, maximum megrántja a bokáját. Építészeti szempontból átmenetet képez a híd között, mely a Kwai folyón nincs (a másik van de a japán hídra gondolok) és a felső-neolit andronovói kultúra harangtornya között, bár ehhez kellett volna harang is a csiszolt kőkorszakban.

Ilyen statikájú építményben pezsgőt sem szabad bontani, nehogy leomoljon, nem, hogy fegyvert elsütni.

Ugyanezen a helyen álltak – kicsit odébb – a régi román őrtornyok, Ceausescu idejében. Olyan 15-20 méter magasak voltak, vasbeton- és fémszerkezettel, két géppuskaállással, jelzőrendszerrel. Nem egy barátom halt meg a sorozataiktól. Igaz, akkoriban a határ teljes kilométerei voltak alákanázva is.

Rendben van, hogy azt játsszuk, miszerint ez őrtorony. Holott emeletes disznóól, nem egyéb. Illetve disznóól az emeleten. Vagy mi.

De sírva kérek mindenkit, részegen vagy fegyverrel ne tessék felmászni bele, mert össze fog dőlni a keresztény Európa utolsó védőbástyája...

Na, mindegy, jön a magyar határőr. Olyan huszonéves lehet. Nézi a személyimet:

- Menjen, fiam! Aztán nem fényképezgetünk – mutat a telefonra a kezemben.

Ötven éves vagyok.

Fiam.

Szele Tamás