Megvoltak a kampányzáró gyűlések, kérem, minek következtében egyáltalán nem ért véget a kampány, sőt, kampánycsend sem lesz, mert a törvény megszüntette ezt az intézményt. A kampányzárókon mondtak mindenféle dicsőségeset a különböző nagyurak, melyek elemzésére nem kerítek sort, ugyanis a választások eredményére az égegyadta világon semmi hatása nem lesz.

Hogyhogy nem lesz?

Úgy, hogy nem bizony. Tessék csak gondolkodni. Mit csinált tegnap? Ott volt valamelyik kampányzárón? A legtöbben nem voltak ott, akik viszont elmentek, azok kívülről tudnak is minden elhangzott szót. Na, jó, mondhatnák, hiszen ez természetes is, az ember nem fog eljárni csápolni, ha nem szívügye a párt vagy a politikus. Igaz ez egyéb pártrendezvényekre is: aki nem személyesen érintett, ritkán látogat oda, maximum kíváncsiságból teszi. Ha egy párt óvodát ígér a kerületnek, ahol nincs, és nekem óvodás gyermekem van, elmegyek meghallgatni a javaslataikat, mert érdekel, és ha már ott vagyok, elmondhatják a véleményüket másról is. De ha nem érdekelt a választópolgár, nem fog mászkálni.

Ebből pedig egyenesen következik, hogy a pártrendezvények, gyűlések, kampányzárók és egyéb szépségek kizárólag a valamilyen módon érintetteket és a végletesen elkötelezett pártkatonákat győzik meg bármiről is. Őket meg felesleges meggyőzni, ez náluk egy már rég túlhaladott állapot.

De akkor mire volt jó ez a mérhetetlenül aljas, mocskos, elviselhetetlenül agresszív kampány, aminél gonoszabbat én harminc év alatt magyar földön nem tapasztaltam?

Arra, kérem, hogy minél többen essenek bele a szórásba. Minél több választót sikerüljön meggyőzni arról, miszerint érdekelt. Minél többen fogják a szórt jelet, ugyanis a valódi szavazattöbbséget nem a pártkatonák adják, hanem a közömbös tömeg.

De akkor miért nem keresték a tömeg kegyeit, miért nem voltak bulik, koncertek, családi programok?

Azért, mert az pénzbe kerül és alacsony a hatásfoka. Mondjuk, hogy én pártelnök vagyok és meghívom a Rolling Stonest Pestre játszani a kampányom részeként. Monstre részvételre lehet számítani, esetleg – lehet, hogy van az a pénz – még Jagger is elmondja, milyen rokonszenves fickó is vagyok én. Aztán elénekli a Sympathy for the Devilt, mert van humora. A közönség elégedett.

Rám fognak szavazni mind?

Korántsem biztos. Lehetnek másféle érdekeik is, egyéb szempontjaik, csak eljönnek, mert szeretik a Stonest. Aztán szavaznak, ahogy nekik tetszik. Amilyen csibészek. Én meg fizethetem a zenekar hatalmas gázsiját. Potyára.

Akkor mégis, hogy lehet szavazásra bírni a közömbös tömeget?

Hát elsősorban azzal, hogy hazudozok nekik és gyűlölködést keltek a velem szemben állók iránt. Megy ez, jobbról is, balról is: 2010 óta minden honi politikus vallásosan hisz a gyűlölet erejében. Aki annak segítségével győzött, az azért, akit avval győztek le, az meg azért. Olyanok ők, mint a viccbéli lovag, aki csonkán-bonkán, horpadt páncélban beporoszkál az udvarba:

- Hol jártál, jó lovag?

- Legyőztem az ellenségeidet Északon, Délen és Keleten, uram, királyom!

- Hm. Keleten nem is voltak ellenségeim.

- Már vannak.

Hát, így szakad darabokra a magyar társadalom és minden, amihez csak hozzáér, ez pusztít el mindent körülöttünk: a negatív politika. Hiszen, ugye, szép, hősies dolog a harc, de igazán csak akkor kellemes, ha az ellenség nem létezik, márpedig mindkét oldal talált magának ilyent. Lobog a sok zászló, masíroznak a csapatok, kik a bergengócok, kik a burkus király ellen, kár, hogy egyik sincs elérhető közelségben, de jól lehet mondani a másik seregre, hogy az ő szövetségeseik. Azonban a katonáik legnagyobb bűne mindenképp az, ha nem utálják az én kitalált ellenségemet. Ez különben a médiában is remekül néz ki, állandósul a botrány, mindig a vezérekről van szó, és felmentést is ad sok disznóság alól. Mert hiszen most sorsfordító időket élünk, blablabla, most többet lehet a Haza érdekében, mint máskor, most nem baj, ha zsebre vágok mondjuk egy pár kastélyt, jól jön az majd a csatában, senki sem szólhat ilyen apróságokért élethalálharc idején.

És különben is, ez ellenséges mendemonda, az egy dolog, hogy kicsit dagad a zsebem, de senkinek sincs joga turkálni benne.

Közben lófütty van, nem élethalálharc: nyomor van, társadalmi krízis, tömeges menekülés az országból, és általános gyűlölködés. De speciel élethalálharc nincs.

Hát, mondaná erre az ember, akkor nem lenne okosabb megjavítani a rendszert és ezáltal szert tenni a népszerűségre? Mindjárt megválasztanának, ha segítenék!

Szavakban persze, hogy minden politikus javítani akar, hogyne beszélne erről (kivéve a kormánypártot, nekik minden pont úgy jó, ahogy van), a gyakorlatban mindenki inkább szeretne hasznot húzni a meglévő rendszerből. Az igaz, hogy a mostani szisztéma által okozott károkat talán, ha ötven év kőkemény munkával lehet majd helyrehozni, így aztán senki nem is töri magát, hogy nekilásson. Pillanatnyilag minden pártelnök elegendőnek találja, ha a vezetőséget lecserélik és az új vezetőség lesz a haszonélvező, eddig a kutyák pisilték le a sarokköveket, holnaptól a sarokkövek fogják a kutyákat. De maga a rendszer nagyjából marad, eltekintve némi pereskedéstől, elszámoltatástól.

Magyarországon tehát – ez a mostani kampány tanulsága – a helyzet semmiféle érdembeli javulása nem várható, míg rendszerszintű átalakítások nem lesznek. Várható viszont az összes társadalmi réteg és csoport közötti feszültségek erősödése, az általános gyűlölködés terjedése és valószínűleg a közhangulat is egyre agresszívebbé válik majd.

Lesz elégedetlenség, mert lesz oka is – de értelmetlen gyűlöletben csapódik majd le, nem nemesedik javító szándékká.

A gyűlölet lerakódik bennünk.

Mint a guanó.

Keményen, vastagon.

Szele Tamás