Forgókínpad

Forgókínpad

Kampánygólem

2018. április 13. - Szele Tamás

Múlt vasárnap lezajlottak a választások és most már csak az eredmények kiértékelése tart? Azt maguk csak hiszik, kérem, azt maguk csak hiszik. A kampány örök, a kampány folyik, a kampány semmit sem változott, ugyanis a pártok vezetései elfelejtettek szólni az aktivistáknak, miszerint vége van, sőt az eredményt sem ismertették velük a jelek szerint.

Mondjuk ez utóbbi tényleg kockázatos vállalkozás is lett volna sok esetben. A fanatizált tömeg még a végén a szentként tisztelt vezért tépi szét, ha kiderül, hogy a csatának vége. És úgy ért véget, ahogy.

Ne feledjük, az idei (dehogy csak idei, jobb, ha úgy fogalmazunk: legutóbbi) kampányban annyi negatív indulatot, érzelmet vetettek be minden oldalon, mint még soha, és ez a sok démon nem fog majd parancsszóra visszabújni a palackba, pláne, hogy senkinek esze ágában sincs kimondani ezt a parancsszót. Hiszen most kell ütni a vasat, amíg meleg, a választási eredmények valóban rengeteg kétséget vetnek fel, magam sem tagadom.

Azt viszont tagadom, hogy a kampánynak – alapos vizsgálatok után bármire is jussanak a szakértők – szerepe volt az eredményben, akármilyen is legyen az végül. Ez a gyűlöletkampány minden fél részére valójában kontraproduktív volt. De – folyik tovább, nem lehet kiszállni, egyes elemei már be is épültek a folklórba, lesz belőlük néphagyomány, ballada, esetleg táncos mulatság is.

Ott volt, ugye, a sorosozás. Régóta mondom, hogy a kormánysajtó központi irányítása pocsékabbul van megszervezve, mint az olasz hadsereg tábori nyilvánosházai az első világháborúban. A vidéki napilapok és a Magyar Idők esetében ugyan tökéletesen működik az írások transzferálása, az anyag mindig felülről lefelé és belülről kifelé folyik, ritkán csúszik be gikszer, de a többi kormánymédiumnál hiányzik egy biztosíték. Éspedig az, ami a túlbuzgó seggnyalás ellen védene. A magukat a kormány oszlopainak tartó tintakulikat semmi sem akadályozza meg abban, hogy minden kérés és megrendelés nélkül írjanak – természetesen a kormánypolitika szellemében! - valami botrányos marhaságot, ami aztán forgószélként végigsöpör a sajtón. Sőt, rossz esetben még politikai ügy is lesz belőlük.

A kampány végével napokra eltűnt a migránsozás és a sorosozás az alaposabban irányított kormánylapokból, valószínűleg Orbán Viktor csodát tett és mellesleg, mintegy titokban megoldotta a Közel-Kelet valamint a harmadik világ összes gondját, sőt, Sorossal is kibékültek egy latte mellett. Ja, nem. Csak éppen ez az eszköz nem kellett már a kormánynak semmire, így el is engedte. Erre fel a Figyelő tegnap közli a Soros-listát: ráadásul semmi új nincs ebben a listában, csak azok csodálkoznak rá, akiknek a politikai memóriája gyengébb az átlagos aranyhalakénál, ugyanis a kampány alatt még Orbán Viktor nevezte meg ezeket a civil szervezeteket és tagságukat, vezetésüket „sorosbérencként” csak ő nem tartott névsorolvasást.

A Figyelő túlbuzgó munkatársa most megtette.

Be is következett az országos felháborodás, ki így, ki úgy háborodik, ki a lista tagjainak büntetését követeli, ki – egyébként helyesen – már a lista megléte ellen is tiltakozik. Kérem: ez az egész sorosozósdi a kampány szerves része volt, és két ok miatt került elő. Az egyik az, hogy a kedves sajtómunkatársak seggnyaló túlbuzgóságát semmi sem szabályozza kormánypárti oldalon, a másik, hogy a kampány bekapcsolva maradt, ugyanis túl nagyra, túl erősre sikerült és pillanatnyilag senki sem bírja leállítani.

Túl drága is volt. És ebbe kéne belekapaszkodni inkább, ugyanis ez nyomon követhető. Mert mit is ír a Zoom? (https://zoom.hu/hir/2018/04/12/a-kormany-a-valasztas-elotti-napokban-ugy-szorta-a-penzt-mintha-bukasra-keszult-volna/)

Összesen 3 milliárd forint maradt meg az Országvédelmi Alap 30, és a költségvetés általános tartalékának 44 milliárd forintjából a félév végéig.

A választások előtti költekezési hajrában az államháztartás hiánya elszállt, évtizedes rekordot megdöntve március végén már 871,9 milliárd forint volt a hiány, ami az egész évre tervezett 1360 milliárdos összeg 64 százaléka. Az NGM már nem is ígéri, hogy nem megy e fölé a hiány, hanem csak az uniós deficitcél elérését tartja fontosnak, ami a GDP 2,4 százaléka – ám ebbe nem számítanak bele az uniós támogatások kapcsán kifizetett előlegek, amelyekre csak az első három hónapban 651 milliárdot fordítottak.

A választások előtt a kormány teljesen kisöpörte a költségvetés általános tartalékának első félévi keretét: az előre nem tervezett kiadásokra e periódusban 44 milliárd forint jutott, ebből április 4-ig elköltöttek 43,6 milliárd forintot, ami azt jelenti, hogy az előre nem látott kiadásokra elvileg alig 400 millió forint maradt.” (Zoom)


Emberek, üres a kassza, és a könyvelés ezt mutatja is: ez nem olyan, hosszasan vitatható kérdés, mint a választási csalás, illetve annak mértéke, ez matematikai tény. Valós, cáfolhatatlan.


Nem is érdekel senkit. Nem is emleget senki hűtlen kezelést, ugyanis meg kéne magyarázni, és ahhoz elengedhetetlenül szükséges a kisegyszeregy, valamint a millió és milliárd közötti különbség ismerete. Ehelyett...


Ehelyett két narratíva uralja az ellenzéki oldalon is tovább dübörgő kampányt. Egyfelől a „minket elárultak, csaltak” eszméje, amiben lehet is valami, ha nem is olyan mértékben, hogy az döntő lett volna, de a kétharmad jöhetett épp össze néminemű csalás útján. Nem számítógépes csalásról beszélek, annak semmi értelme nem volna, míg megvannak a papíralapú jegyzőkönyvek – csalás alapvetően a teljes választási törvény és igen, könnyű vele visszaélni, főleg, ha valakinek már élből többsége van. Szóval, ez ugyan nem feltétlenül butaság, sőt, de ez nem a kormányoldal győzelmét döntötte el, hanem a győzelem mértékét. És esetünkben ez fontos, hiszen egy kétharmados többség generálisan mást jelent a kormány számára, mint egy szimpla 51%.

Azonban.

Azonban gyanús, hogy minket mindig elárulnak, mi soha el nem cseszünk semmit, szépek vagyunk és okosak, csak mindig hátba szúrnak minket, ugye. Azért van ebben egy jó adag bűnbak-keresés, felelősséghárítás is sokak részéről, bár akadt, aki férfiasan azt mondta: elrontottuk, és lemondott. A politikai vezetők többsége nem ezt tette. Vagy aki igen, az vissza is mondott, mint Vona. Most ugyan nem működik az előre beexponált és korábban már jól működő bűnbak-rendszer, ugyanis a kétharmad túl korán lett meg, határon túli szavazatok nélkül, így nem lehet ezt a régi, bevált eszközt elővenni az arzenálból, pedig sok energiába került a melegen, harckészen tartása, most a választási csalásra kell hivatkozni, attól lelkesül a nép.

Ami egyébként talán még lehetett is, de a finomhangolásban játszhatott kulcsszerepet, nem a szavazattöbbség megszerzésében. Bár most épp az a finomhangolt pár százalék nagyon fontos.

Tüntetés is készül az ügyben, össz-ellenzéki szervezésben, ami megint felvet egy kérdést. Ugyanis a szervezők nyílt levélben hívták meg rá Vona Gábort, aki ugyan lehet, hogy oda is megy – bár néhány napja még ott tartott, hogy lemond a politikai karrierről, aztán tegnap mégis tanácsadó maradt a Jobbiknál – viszont ha ő megy, a várható közönség fele elmarad. Hiszen épp azért tüntetne, mert nem ért egyet a szélsőjobboldali elvekkel. És megint előjön az, ami ellenzéki oldalon a kampány egyik kulcskérdése volt: „A Jobbikkal vagy nélkülük?” Ez a másik uralkodó narratíva.

 

A Jobbik sosem ajánlott senkinek választási vagy másféle szövetséget. Ez csak elvont, eszmei téren merült fel, a demokratikusnak nevezett ellenzéki pártok egyes köreiben. Melyek azonban állandóan napirenden és a köztudatban tartották a kérdést. Gyakorlatilag az érzelmi alapon elkötelezett ellenzéki szavazók majd' mindegyike biztos volt abban, hogy jön a derék Jobbik, megnyeri a pártjának a választásokat, utána felvágja a tűzifát, felsöpri az udvart, aztán veszi a kalapját, szépen köszön és hazamegy. Hát ilyesmiről szó sem volt, most sincs. De a köztudatban valóban úgy szerepelt egy idő után a dilemma, hogy „Vona vagy Orbán?” Ez különben a kormánynak sem lehetett ellenére, elvégre egy nem túl rokonszenves személlyel mindig könnyebb harcolni, mint bonyolult eszmei izékkel vagy népi mozgalmakkal.


Tehát adott volt megint egy rossz kérdés. A rossz kérdésekre nincs jó válasz, elfogadni sem szabad őket. Az egész mostani helyzetet annak köszönhetjük, hogy 2010-ben – legalább négy, bár inkább hat év munkájával – Orbánnak sikerült elhitetnie a választókkal, miszerint: „Fidesz vagy MSZP, más alternatíva nincs”. Ez hozta a nyakunkra a kétharmadot, mellesleg, egy heterogénabb szavazás heterogénabb Parlamentet is eredményezett volna, kétharmad nélkül. Akkor Orbán Viktor erőltette ennek a kérdésnek az ilyen módon való feltételét, és le is fölözte a hasznát.


A kérdés volt rossz.

Most sokan úgy teszik fel: "Fidesz vagy Jobbik?" és ez a kérdés is rossz.

Rossz, mert leszűkíti a különben létező valós lehetőségek tárházát két, egyaránt elfogadhatatlan döntésre.

Sőt: valósággal megtiltja, hogy más, esetleg jó megoldást keressünk - aki ezen gondolkodni mer: pogány.


És ráadásul ezt a beteg kérdést erősíti a kampány továbbgördülése: ezt már a lendület hajtja, túl nagyot – nagyon nagyot – lökött rajta mindenki, amikor indult. Most a Jóisten sem állítja meg, száguld mindenen keresztül ez az elszabadult Gólem, ami nem erre volna való, sőt, már rég pihennie is kéne, nekünk meg inkább gondolkodni a hogyan továbbon.


Ehelyett harcolunk itt egymás tegnapi démonaival.


Meg a magunkéival.


Kisiparos kerestetik gonosz szellemek visszapalackozása céljából.

 


Szele Tamás

süti beállítások módosítása