Mindenkit óvnék a szertelen örömkitörésektől, de – hogy a közepébe vágjak – a jelek szerint véget ér a koreai háború. Most lehetne mondani, miszerint véget ért már 1953-ban, de nem lenne igaz: akkor csak a harcok értek véget, a hadiállapot fennmaradt. Mostanáig fegyverszünet volt, de nemsokára aláírják a békeszerződést és utána minden nagyon szép lesz.

Persze, csak lassan lesz szép, meg nem is teljesen, meg nem is maradéktalanul, meg azért alapvető változások nem várhatóak, de akkor mit is ünneplünk? Tulajdonképpen ezt. Nos tehát: az ünneplés azért jogos mégis, mert a világ megszabadult egy hihetetlenül veszélyes válsággóctól, a nukleáris konfliktus esélye nagy mértékben csökkent. De ettől még nem szűnik meg egyből Észak szegénysége, demokrácia sem lesz ott, bár mondjuk a munkatáborokat a csodálatos csúcstalálkozó alkalmával valahogy senki sem hozta szóba, de valami azokkal is lesz nyilvánvalóan – hát akkor lássuk, mire is jutott egymással Kim Dzsongun és Mun Dzsein, a két Korea két elnöke? Az Index alapján (https://index.hu/kulfold/2018/04/27/korea-kozi_csucstalalkozo_kim_dzsongun_mun_dzsein/):

„Kim Dzsongun észak-koreai vezető és Mun Dzsein dél-koreai elnök pénteki csúcstalálkozójának végén nyilatkozatot fogadott el.

Ebben az szerepel, hogy eltökéltek a Koreai-félsziget teljes nukleáris leszerelése iránt.

Azon is dolgozni fognak, hogy formálisan is lezárhassák az 1953-ban csak fegyverszünettel véget ért koreai háborút.

Berekesztik az ellenségeskedés minden formáját a két Korea között.

A demilitarizált zónát egy „békeövezetté” alakítják át, ami többek között azt jelenti, hogy május 1-től mindkét oldalon befejezik a propagandaadásokat.

A két Korea emellett felállít egy közös kapcsolattartó irodát az északi területen lévő Keszongban, amitől azt várják, hogy könnyebb lesz az egyeztetés a két ország hatóságai között.

Az augusztus 15-én ünnepelt felszabadítás napja alkalmából megszervezik a szétszakított családok találkozóját, ami az elmúlt években elmaradt.

A határon átívelve összekötik és fejlesztik a két Korea közötti vasút- és úthálózatot.

Közösen vesznek részt több sporteseményen, többek között a 2018-as Ázsia Játékokon.”

És ennyi. Ezt tartalmazza a Panmindzson Nyilatkozat. Melynek több elemét láthattuk már korábbi nyilatkozatokban: ne feledjük, a mostani válság kirobbanása előtt voltak olyan periódusok, mikor a két Korea állandó tárgyalásokat folytatott egymással. De azért ezek a célkitűzések – a nyilatkozat nem egyezmény, bölcsen tartózkodik a konkrétumok említéséről, ehelyett törekvésekről és szándékokról beszél – meglehetősen általánosak. Hát hiszen minden épeszű ember békét akar, ha a két elnök kijelenti, hogy ők is, azzal csak annyit bizonyítanak, hogy nem dühöngő őrültek. Akkor mi is ez a nyilatkozat?

Ez, kérem, ha nyugati szemmel nézzük, vetett ágy, ebbe már csak bele kell feküdni és kezdődhet a jó világ. Ez mintegy előkészíti a megkötendő valódi szerződéseket és a közeljövőben várható Kim Dzsongun-Trump-találkozót. Melynek eredményétől függ majd Mun Dzsein őszi, Phenjani útja – valószínűleg akkor szándékoznak ténylegesen megkötni a szükséges, égetően szükséges szerződéseket. És utána jöhet el „a béke új korszaka”, amint a dokumentum fogalmaz.

Ez tehát egyelőre nem szerződés, csak nyilatkozat. Azonban kelet-ázsiai szemmel nézve hatalmas előrelépés, és kétségtelenné teszi mindkét fél jóakaratát. A gesztusok sorát láthattuk a csúcstalálkozó alatt, melyek mind arra utalnak, hogy Észak tényleg békét akar, az már más kérdés, milyen is lesz ez a béke. De azt csak télire látjuk meg – ha meglátjuk.

Trump elnök üdvözölte ugyanis a nyilatkozatot, természetesen a Twitteren (vegye már el valaki tőle azt a telefont!) de valójában komoly csapdába esett. Ugyanis ő a teljes nukleáris leszereléstől tette függővé a tárgyalásokat, abban bízva, hogy Észak erre úgysem lesz hajlandó. Peche van: Észak feltétel nélkül belement. Most már akkor is tárgyalnia kell Kim Dzsongunnal, ha sem teste, sem lelke nem kívánja – és nem kétséges, hogy az észak-koreai vezető a gyanús atompetárdáiért cserébe nagyon nagyarányú gazdasági fejlesztési programot fog kikövetelni Washingtontól.

Mondjuk az nem is baj. Északon is emberek élnek, rájuk fér egy kis jólét, fellendülés, létbiztonság. Washington nem fog belerokkanni, egy ilyen huszonegyedik századi Marshall-segélybe, újra megnyílik majd a Keszong ipari park, és nyílik majd több is, beindul a gazdaság, mindenki jól jár. Speciel Washington jár jól a legkevésbé anyagilag, mert neki kell majd finanszírozni a fejlesztéseket, de ki fogja bírni. Politikailag pedig még mindig elkönyvelheti győzelemnek a válság rendezését, akkor is, ha ő a balek szerepét játszotta benne.

Peking is jól jár. Eddig volt neki egy több, mint életveszélyes, garázda, bűnöző és mindenekfelett sudribunkó szomszédja, akivel csak a baj volt, nem lehetett hova tenni, segíteni sem volt érdemes rajta, ártani neki meg nem érte meg – és ez a rovott múltú kis szomszéd elkezdett hajlani a jó szóra, még a végén kikupálódik, már viselkedni is tud. (Persze, aki az északi rendszer megváltozásában reménykedik, nagyot fog csalódni, de erről később).

Aztán ki jár még rosszul?

Rosszul jár Tokió, Japánt ugyanis nem véletlenül nem kedvelik szomszédai. Azt, amit a császári hadsereg Kelet-Ázsiában művelt, nem lehet pár száz évig sem elfelejteni, és azt főleg ne feledjük, hogy a japán gazdaság érdekei homlokegyenest ellentétesek a környező országokéval. Mondjuk most ők nem is örülnek a fenyegetés elmúltának: nekik kényelmesebb lett volna, ha megmarad maga a krízisállapot, állandóan lehet rá hivatkozni, ám soha nem dobnak le rájuk semmilyen bombát – ne is dobjanak, persze, de azért ez a hirtelen kitört béke japán fogalmak szerint borzalmas. Majdhogynem tűrhetetlen.

Moszkva is haragos. Lavrov külügyminiszter jobban teszi, ha pár hétre vagy elutazik egy távoli és kényelmetlen országba, vagy elbújik a dácsáján, de semmiképpen sem kerül Putyin szeme elé, mert jaj lesz neki. Moszkvának nagyon komoly érdeke volt, hogy a nagyhatalmi konfliktusok jó messze, a Sárga-tengere eszkalálódjanak, ha arra kerül a sor, és mindent megtettek azért, hogy a feszült patthelyzetet ennek érdekében fenntartsák. Az orosz külügy még most is „kínai-orosz menetrendet” emleget a feszültségek rendezése érdekében: csak hát ezeket a feszültségeket a két Korea köszöni szépen, látszólag megoldotta egymás között, saját menetrend szerint.

Látszólag?

Látszólag bizony. Ne várjuk, hogy a fejlett és dinamikus Dél-Korea a dzsucse és a szongbun ideológiáját valló Észak keblére borul, elfogadja a téziseiket és kéz a kézben menetelnek majd együtt a fényes jövőbe. Ennek az ellenkezője sem elképzelhető: a két társadalmi rendszer egymással antagonisztikus ellentétben áll. Az északi emellett még az idegrendszerrel is ellentétben áll, de ezt tudjuk. Épp ezért ne ábrándozzunk politikai országegyesítésről, mert lehetetlen, ha csak valamelyik fél fel nem adja minden elvét és önrendelkezési jogát. Ettől meg nem kell tartani – de akkor milyen lesz a koreai jövő?

Valószínűleg olyasmi várható Északon, mint ami Magyarországon történt az új gazdasági mechanizmus 1968-as bevezetése idején. Veszít majd fontosságából a központi tervezés, nő a vállalati önállóság, bizonyos keretek között liberalizálódnak az árak, megjelenik a magánvállalkozás (már megjelent, különben, de még csak a mezőgazdaságban), kialakul a kínálat a meglévő kereslet mellé, egyáltalán: a hiánygazdaság működő gazdasággá alakulhat. Feltételes módban, mert a gyakorlati kivitelezésnek is lesz, lehet majd ezer buktatója. A dzsucse ideológia egy dolgot kezdhet a feléledő gazdasági folyamatokkal: békén hagyja őket. Mármint, ha a pártvezetés egyáltalán enni akar. A származási alapú megkülönböztetést, a szongbun-rendszert pedig elfelejtik. A két ország között nyitott lehet a határ, gazdasági, családi, társadalmi kapcsolatok számára mindenképp, de az ideológia nem változik majd Északon, legfeljebb passzivitásba vonul. Ehhez nagy jó példakép Kína, ahol hivatalosan szocialista rendszer van, csak közelről ez kapitalizmus, ám mindenben a Párt dönt (a kínai mondás szerint Pártnak lenni azért jó, mert mi mondhatjuk meg, mi a kommunizmus és mi nem az). Tehát Phenjan rá kell lépjen a pekingi útra, és csak imádkozhatunk, hogy időközben Peking le ne lépjen róla vagy vissza ne forduljon Mao elvtárs felé.

Dél meg rengeteg türelemmel és valódi ázsiai udvariassággal, tekintélytisztelettel kell majd kezelje Észak hóbortjait. Menni fog: nagy dolog a gazdasági érdek, kérem.

Tehát akkor mi lesz?

Béke lesz, forró béke, de béke, és amennyiben külső nagyhatalmi érdekek nem rondítanak bele ebbe a levesbe, még a végén – sok év kemény munkája árán – minden koreai jóllakhat vele, ha nem is mindenki egyforma mértékben.

Hát kívánjuk, hogy legyen végre béke a sokat szenvedett félszigeten: most nem kéne elrontani ezt az ígéretesen induló folyamatot.

De a béke még nem szabadság vagy jólét: a béke csak alapfeltétele ezeknek.

Lesz ott még dolog elég.

Szele Tamás