„Én azért vagyok, hogy te ne is legyél” - szólt Hofi poénja, és manapság már nem is annyira poén. Illetve legyünk pontosabbak: elég sokan érzik úgy, hogy a létezés csúcsát és koronáját jelentik, mindenki más pedig csak hátráltatja őket, így jobb lenne, ha rajtuk kívül senki sem létezne. Ezt a társadalmi kísérletet egyszer már lezártuk, a nürnbergi perben, de úgy látszik, nem mindenki vette tudomásul.

Jaj, tetszenek mondani, belpolitika, lesz ez. Igen, belpolitika. Már emelkednek szóra a váteszek, megbélyegezni a gondolkodásomat, harsogván, hogy ez a Jobbik már nem az a Jobbik, de le kell hűtenem hév kebelüket: szó nincs semmiféle Jobbikról (mellesleg: dehogy változtak meg, csak erről máskor).

Rosszabb a helyzet: átlagemberekről van szó. Szerencsére még nem a többségről, de a jelek már így is nagyon riasztóak. Konkrétan tolnai emberekről. „Tolnai tájak, tolnai emberek”, ahogy azt Ordas Iván riportkötetének címe mondja, melyet akkor állított össze, amikor már nagyon kellett neki a sörpénz. Hogy mit írna most Iván bácsi Tolna megyéről? Biztos igyekezne valami szépet, szerelmes volt abba a tájba, ahogy én is rajongtam érte, míg ott laktam, vagy két évig – igaz, én a prosperitás egyik ritka időszakát fogtam ki, szemmel láthatóan és napról napra fejlődött Szekszárd, pezsgett a kulturális élet és a gazdaság, valamint ne felejtsük el, hogy huszonegy éves voltam, ráadásul a helyi rockklub társelnöke. Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés.

De azóta ott valami nagyon félrecsúszhatott. Nem jártam Tolnában a sorozásom óta, mely huszonnégy éves koromra esett mindenféle adminisztratív okok miatt, egyszóval az utóbbi huszonhat évben sokat nem tapasztaltam arrafelé, de jó hír kevés jött, vagy inkább egy sem. Még hír is alig. Iván bácsival fel kéne kössük mindketten az alsóneműt erősen, ha valami szépet akarnánk írni, csúnyát viszont lehetne. Elég csak az őcsényi menekült-üdültetés körüli botrányra gondolnunk, márpedig Őcsényt ismerem, volt hogy naponta jártam oda. Már azt sem értettem: hiszen emlékszem, mikor Szekszárdon feltűnt Ahmed Osman barátom, aki szudáni volt, az egész város egy emberként szerette meg, hívogatták mindenhová, sosem maradt szomjas – emlékszem egy esetre, épp nálam lakott, mondja, hogy menjünk el inni valamit. Az ám, csakhogy épp, ha két italra volt pénzünk: azt mondta, egyet se féljek, menjünk csak. Bemegyünk a szórakoztatóipari üzemegységbe, kocsmáros már messziről kérdi „Sört, Ahmed, mint mindig?” „Ném”- rikkantotta el magát Ahmed a maga szudáni akcentusával - „mágyár ember burt iszik!” A kocsma összeomlott a röhögéstől és annyi bort kaptunk, hogy még harmadnap is nyögtük. Hát épp ezért nem értem: hogyan válhatott ebből a kedélyes, befogadó környékből olyan, ahol még a két hetes üdülésre érkező, kisgyermekes családoktól is rettegnek?

Csakis úgy, hogy beütött a féreg: a szőlőkbe a filoxéra, az emberekbe a propaganda.

A minap meg már menekült sem kellett Tolnanémediben a gyűlölködéshez. Lehet ám a magyar testvért is utálni, sőt meg lehet próbálni kiutálni is, ha az egy kicsit más, mint amit megszoktunk. Mondjuk, ha enyhe- vagy középsúlyos értelmileg akadályozott személy. Én magam a 24.hu (https://24.hu/kulfold/2018/05/06/fogyatekos-nepszavazas-tolnanemedi/) tudósításából és a Tolnai Népújság (https://www.teol.hu/kozelet/helyi-kozelet/ervenytelen-nepszavazas-epulhetnek-az-otthonok-1109595/) híréből tudok az esetről, de nincs is a történtek után nagy kedvem személyesen utánanézni. Hát lássuk, mit mond a 24.hu?

„Négy lakóházat és egy foglalkoztató épületet hoznának létre Tolnanémediben enyhe és középsúlyos értelmileg akadályozottak számára, hogy a jelenlegi nagy létszámú, kórházjellegű intézményekből méltóbb körülmények közé költözhessenek. A négy, különálló épületben összesen 48 személyt helyeznének el alapos előkészítés és beszoktatás után, a foglalkoztatóba pedig még egyszer ennyi érintettet hoznának minden nap a közeli települések támogatott lakhatást nyújtó otthonaiból.

Tolnanémedinek a túlnyomórészt uniós pénzből finanszírozott fejlesztés nem kerülne semmibe: a felajánlott öt telek az önkormányzat tulajdonában maradna, az intézmények viszont munkahelyeket, legalább 500 millió forintos beruházást és a jövőbeni uniós pályázatoknál pozitívabb elbírálást jelentenek. Május 6-án mégis helyi népszavazáson döntenek arról, hogy az önkormányzat használatba adhatja-e a jelenleg üresen álló telkekeket — vagyis arról, hogy Tolnanémedi hajlandó-e befogadni 48 fogyatékkal élő személyt.

A népszavazási kérdést a település korábbi polgármestere, Miklós Lajos nyújtotta be, a kiíráshoz szükséges 218 aláírás birtokában, saját bevallása szerint a tolnanémediek kérésére. A népszavazás előtt Miklós Lajos szórólapokon győzködte a helyieket, hogy menjenek el a népszavazásra és szavazzanak igennel, tehát arra, hogy tiltsák meg a képviselő-testületnek a telkek átadását.” (24.hu)

Száz szónak is egy a vége: a kezdeményezők a legaljasabb, zsigeri rettegésekre játszottak, a félelemre a másféle embertől. Régi dolog ez, kőkorszak előtti, csak a mai homo sapiens többek között arról ismerszik meg, hogy uralkodik az ösztönein, pláne, ha az Európai Unió büszke polgára. Nem végzi a dolgát az utca közepén, akkor sem, ha ott érzi meg, hogy ideje volna, és nem hallgat primitív félelmekre, mert tudja, hogy azok megalapozatlanok. Arról már nem is szólva, hogy ez az állapot, melyben a volt elöljáró által kifogásolt polgártársaink leledzenek, bárkinek a családjában előfordulhat: és végső soron is, azért élünk társadalomban és nem hordában, hogy kölcsönösen segítsük egymást. Aki csak az előnyeit akarja élvezni a közösségnek, de ő maga semmit sem hajlandó elviselni az esetleges hátrányokból, barlangba való, nem kőházba.

Aztán nézem ám a népszavazás szórólapját is. Idézem is, mert érdemes – névtelen „véleményeket” sorakoztat. (Kép: 24.hu)

„Eddig sokan a migránsoknak ágyaztak meg, most meg megágyazunk a zártosztályosoknak?”

„Ezzel lesz munkahely? Nekik lett, nekünk nem. Igazságtalan.”

„A menyem szószerint azt mondta, hogy felejtsem el az unokák nyaralását, nem hozza ide prédának őket.”

„Mi van, ha késsel jön nekem valamelyik, mert olyanja van? Majd tanítják az iskolában, hogy mit kell csinálni ilyenkor a gyerekemnek?”

„Alkoholt vehetnek a boltban vagy a presszóban?”

„Én megmondom őszintén: se migránsokat, se bolondokat.”

„Aki kitalálta, annak kéne inkább befogadni a saját házába mindegyiket.”

Folytatnám, a képen még akad pár érdekes megnyilvánulás, még azt sem mondom, hogy mindegyiket az ujjából szopta a szórólap fortélyos szerkesztője, de az ebben a szomorú, hogy ezeket a mondatokat már évek óta halljuk. Csak épp nem magyar állampolgárságú értelmileg akadályoztatottakkal kapcsolatban, hanem – a „migránsokról” szokták mondani.

Ragaszkodjunk a tényekhez: a tolnanémedi népszavazás érvénytelen volt, az otthonok megépülnek. Pontosabban a 861 szavazásra jogosult közül 184-en járultak urnához, 161-en szavaztak igennel, 21-en nemmel és két voks érvénytelen. Tehát maga a nép nem vesztette el teljesen emberségét, józan eszét, csak az egyötöde. Dicsőség a négyötödnek, akik inkább oda sem mentek, szégyent hozni a falura, de magukra is – mert szégyen, hogy ez a kérdés és ezek az érvek egyáltalán felmerülhettek.

Volt már társadalom, amelyik mindenkitől meg akart szabadulni, faji, egészségügyi, közösségi, felekezeti és bármely más alapon, amit csak elő tudtak szedni, csak ettől a társadalomtól és a vezetőitől meg a világ szabadult meg gyökerestől a második világháború útján. A náci Németországban nevezték a fogyatékosokat „Unnütze Esser”-eknek, haszontalan kenyérpusztítóknak, és meg is ölték őket az eutanázia-program keretében: csak 1939 szeptembere és 1941 augusztusa között hetvenezer főt pusztítottak el.

Van hát arra példa, kik is „szabadultak meg” a hátrányosabb helyzetű embertársaiktól, csak, mert kényelmetlennek érezték a látványukat, költségesnek az ápolásukat. Bizony, a szórólapról is az ő szellemüket érzem visszaköszönni: mert ha mindenki úgy gondolkodik, ahogyan ők, tehát sikert érnek el, a nagy világon, a kerek ég alatt nem lesz hely senkinek sem, akit ők fogyatékosnak találnak.

És az bizony elég viszonylagos fogalom: eljuthatunk még oda is, hogy elmebajnak tekintik azt is, ha valaki nem ért velük egyet. Ugyan arra meg a Szovjetunióban volt példa, nem is kevés.

Mondom, ne szidjuk a jó némedieket, mert nem szavazták meg a gyalázatot. Inkább távol maradtak. De hideglelős a gondolat, hogy akadt 161 ember, aki erre mégis igent mondott.

Aki azért van, hogy aki más, aki tőle eltér, akinek nehezebb az élete – az ne is legyen.

Én olyan Tolna megyére emlékeztem, ahol nyugalomban éltünk, szépek voltak a lányok, tüzesek a vörösborok, bőségesek az ebédek és vígan koccintottunk a szudáni haverral, mert nem a mássága érdekelt minket, hanem a hasonlósága.

Hiányzik az a régi Tolna megye – de hát Magyarországból is másfélére emlékeztem.

No, az még jobban hiányzik.

Szele Tamás