Sokan vannak utóbbi időben elragadtatva Trump elnök „csodálatos teljesítményétől”, mellyel „egy csapásra megoldotta a koreai kérdést”, sajnos, meg kell vallanom, nem tartozom közéjük. Kár, mert ez az állapot sok mélabús töprengéstől megszabadítana, ki tudja, talán még a lumbágómtól is, rábíznám annak is a megoldását az amerikai elnökre, legfeljebb nem tesz majd semmit az ügyben.

Ugyanis Korea esetében szintén csak a „nesze semmi, fogd meg jól” kategóriában lehetne indítani, semmit sem tett, ha tárgyilagosan nézzük az általa elérteket. Kim Dzsondgun röhögve írta alá azt a négy pontos, kizárólag általánosságokból álló valamit, melyet korábban az amerikai elnök „alapos, minden részletre kiterjedő” egyezménynek nevezett. Hát már hogyne írta volna alá, megígéri azt, ami abban áll, Észak-Korea az elmúlt huszonöt évben minden tavasszal. Másfelől meg az is érthetetlen, hogy az állítólag kiváló üzleti érzékkel megáldott amerikai elnök miért nem kért konkrétumokat, bizonyítékokat az észak-koreai kollégától: mondjuk, minden támogatás és segély kifizetését köthette volna egy-egy nukleáris fegyver megsemmisítéséhez, vagy, ami még jobb, átadásához, mert az a legbiztosabb. Ez fel sem merült, a félelembe belekábult világ pedig ösztönösen vastapssal ünnepelte, ahogy a két szélhámos egymás kezét szorongatja – kétségtelen, hogy ilyent még nem láttunk, mármint parolázó amerikai és észak-koreai elnököket, de azért ez még nem érdemli ki az ovációt: lila zsiráfot sem láttunk még pinkszínű foltokkal, és az valamivel épületesebb látvány lett volna. Meg olcsóbb is.

Magát az egyezményt nem lehet dicsérni, ugyanis nem született meg, illetve, ami mégis igen, az nem arról szól, amit a világnak ígértek: de a médiaesemény csodás cirkusz volt és a forgatókönyvet fél Hollywood írhatta, közös munkával. Onnét gondolom, hogy volt benne szerelmi szál is: Trumpot pénteken elragadták az érzelmek, közölte a sajtóval, hogy közötte és Kim Dzsongun között „működött a kémia”, minek okából megadta neki a közvetlen telefonszámát is, hogy bármikor elcseveghessenek. Mit szeret abban az emberben ennyire? Azt, hogy keménykezű, erős vezető és:

„Amikor ő beszél, a népe figyelmesen hallgatja. Azt akarom, hogy az én népem ugyanezt tegye.”

Hogy Kim Dzsongunnak milyen kemény és mije, az maradjon az ifjú pár édes titka, de azért egy amerikai elnök nem szokott így rajongani az országát fenyegető politikusokért.

No, azonban mégis nagyon fontos Donaldnak Kim. Hiszen nélküle a büdös életben nem kapna Nobel-békedíjat. Így sem biztos, hogy kap – de már felterjesztették a csalafinta párocskát erre az elismerésre. Nem, nem amerikaiak, nem is koreaiak: norvégok. Donald Trump amerikai elnököt hivatalosan is jelölték a Nobel-békedíjra azokért az erőfeszítésekért, melyeket a Koreai-félsziget békéjéért tett - értesült az NRK norvég állami tévé. A hírek szerint a norvég kormánypárt két tagja nyújtotta be a jelölést. Mondjuk Nobelből pont a békedíj a legrázósabb, azt ugyanis nem mindig olyan embernek ítélik, aki meg is érdemli, kapott olyant Arafat is, de hát mégsem jelölhették fizikai Nobelre, ugyebár.

Rendben, Donald ott toporog a Történelem kapujában, teljesen érdemtelenül, de akadt még pár figura, akikről így, utólag sejtelmünk sincs, miért került bele a történelemkönyvekbe, azon kívül, hogy nagyon jó volt a PR-jük, akkor most nézzük, mit tesz ez a nagy államférfi az ő nagy nemzetéért?

Nem sok jót. Folytatódnak a kíméletlen kiutasítások, és az még csak-csak érthető lenne, ha potenciális terroristákat sújtanának ily módon, de – gyermekeket sújtanak. Akik viszonylag kevéssé veszélyesek. Az a helyzet, hogy április óta minden, az Egyesült Államok területén illegálisan tartózkodó személytől elválasztják gyermekét és azt tőle külön helyezik el. Az Index (és főleg a Guardian) szerint

„Április 19. és május 31. között csaknem kétezer gyermeket választottak el a szüleiktől, vagy az őket felügyelő felnőttektől, és külön e célra kialakított befogadóközpontokban helyezték el őket. Az így elszakított gyerekek között egészen kicsik, sőt, csecsemők is vannak.”

Ez az eljárás a már amerikai területen született, tehát kétségtelenül amerikai állampolgárságú gyermekekre is vonatkozik. (Mellesleg: a kiutasított szülők között meg olyan háborús veteránokat is találunk, akik harcoltak az Egyesült Államokért valamelyik aktuális háborúban, a zöld kártya reményében). A Guardian tudósítása szerint (https://www.theguardian.com/us-news/2018/jun/17/separation-border-children-cages-south-texas-warehouse-holding-facility?CMP=fb_gu) körülbelül 1100 gyerek várakozik egy dél-texasi gyárépületben, fémkerítésekből épített ketrecekben. A gyerekek kapnak ugyan vizet, élelmet és fóliát, hogy azzal takarózzanak, de a szüleiktől elválasztva nem tudnak semmit a családjukról, és nincs megfelelő felnőtt felügyelet sem. Az eljárás olyan mértékben kegyetlen és embertelen, hogy még Melanie Trump sem volt képes szó nélkül hagyni – szóvivőjével megüzente a CNN hírtelevíziónak, miszerint:

„Mrs. Trump gyűlöli azt látni, hogy gyermekeket szakítanak el a családjaiktól, és reméli, hogy a két oldal (a politikai palettán) végre összefog egy sikeres bevándorlási reform érdekében. Olyan országnak kell lennünk, ahol tiszteletben tartják a törvényeket, de egyúttal olyan országnak is, amelyet szívvel kormányoznak.”

Hát, ezt sem nekem mondták, de nem is csoda, ha a First Lady elégedetlen – ez valóban nem Amerika. Ez a volt Szovjetunió. Csak Texasban.

És mit szól ehhez a Nobel-kandidátus Donald?

Semmit. Játszik tovább a kis rakétáival. Ma reggel jött a hír, hogy bejelentette: megalapítja az Űrhaderőt, a Space Forcest.

Mondom, hogy ezt a fickót Hollywoodban írták, ráadásul másnaposan, mert panelekből van összerakva. Most éppen ő Palpatine. Űrhaderő, aszongya... lássuk, mit ír erről az MTI.

„Donald Trump amerikai elnök  űrhaderő  létrehozását rendelte el a védelmi minisztériumnak  

Donald Trump az Országos Űrkutatási Tanács Fehér Házban tartott tanácskozásán elnöki utasítást írt alá, amelyben elrendelte: a védelmi minisztérium „azonnali hatállyal indítsa el egy világűrbe telepítendő haderő felállításához szükséges folyamatot”. „Nem elég a puszta amerikai jelenlét a világűrben, amerikai dominanciára van szükség” - fogalmazott a tanácskozás megkezdése előtt az elnök. „Lesz egy légierőnk és lesz egy űrhaderőnk” - mondta, hozzátéve, hogy két, egymástól független, de egyenrangú haderőnemről van szó.” (MTI)

Volt már hasonló ötlet, kifejezetten nyilatkozatok szintjén, az SDI, a csillagháborús terv, aminek nagy része volt a hidegháború lezárásában: akkor ugyanis Teller Ede és Ronald Reagan igen sokat beszéltek arról, hogy létrehoznak egy űrbe telepített rakétavédelmi rendszert, és gondosan ügyeltek rá, hogy a fantasztikus tervekből semmi se épüljön meg. A Szovjetunió viszont elhitte, hogy ezen dolgoztak, pénzt, embert nem kímélve megpróbálta utolérni őket, és részben ez okozta azt az anyagi csődöt, aminek többek között a rendszerváltást köszönhettük.

Tulajdonképpen talán senki sem hitte el Amerikában, hogy az SDI meg fog épülni, kivéve – mint a mellékelt ábra mutatja - Donald Trumpot. Ugyanis ha tényleg volna ilyen próbálkozás az Egyesült Államok részéről, azt legkésőbb Észak-Korea vagy Kína esetében részévé tették volna a tárgyalások érvrendszerének (így mondják úri körökben azt, hogy fenyegetőztek volna vele).

Dehogy van – de lesz. Mondjuk néhány apróság hiányzik hozzá, például a járművek – ugye, nem gondolja senki, hogy rakétameghajtású vadászokkal fognak járőrözni a bolygó körül, esetleg a fél Naprendszerben? Kicsit nagy helyről van szó. Aztán ott van a fegyverek kérdése. Trump úr talán megfeledkezik a tényről, de az űrben nincs levegő. Így a hagyományos tűzfegyverek elsütése csak akkor lehetséges, ha kapnak mellé egy kis oxigéntartályt is. Csak akkor sül el a lőszer (hogy nagyon szakszerűtlenül fogalmazzak).

De mondjuk, elsül. Akkor azonban baj van: ugyanis ott súlytalanság is van, tehetetlenség is, amilyen erővel lövöm ki a skulót, olyan erővel lök vissza, szóval igen érdekes lenne egy űrcsata – arról már nem is szólva, hogy mivel a nagy sebességű lövedékek jó eséllyel Föld körüli pályára állnak, az ember könnyen hátba lőné magát. Szóval, ki kell találni valami új kézifegyvert, a fénykard megvalósíthatatlan, a nagyobb teljesítményű lézerek működnének ugyan, csak akkorák, mint egy ház, mi marad?

Egyetlen olyan lőfegyvert ismerünk, aminek viszonylag jó a célzási pontossága, nem igényel levegőt és a mérete is elfogadható.

Ez a számszeríj.

Kérem, elképzelem a jövő amerikai rohamosztagosait, amint számszeríjjal lövöldöznek Föld körüli pályán (és bujkálnak a saját lövedékeik elől, mert az ennenmaguk hátbalövése ezzel is lehetséges).

Csodálatos kép.

Kérem, ezt a Trumpot tényleg Hollywoodban írták. Ez egy sokadosztályú sci-fi komédia. De legalább baromi magas költségvetéssel. Ez a Star Wars egyik folytatása, Palpatine, vagyis Darth Sidious uralmának első éveiről.

Lehetne arról szó, hogy a következő részt már mással forgassák?

Ha én bemennék a Spielberghez azzal a forgatókönyvvel, hogy Palpatine Nobel-békedíjat kap, közben gyermekeket tart kalitkában és a rohamosztagosok számszeríjjal járőröznek a Naboo körül, orbitális pályán, mint megannyi rakétameghajtású Tell Vilmos – elzavarna, mert úgy találná, hogy túlburjánzó és perverz a fantáziám, a nézőnek ez már sok.

A nézőknek sok is lenne.

A választóknak és a rajongóknak még kevés is.

Írja át valaki azt a forgatókönyvet!

Szele Tamás