Kérem, így pár hét távolságból visszatekintve nézzük csak meg, mit is ért el Szingapúrban és kicsoda? A helyes válasz: nagy gazdasági, valamint politikai sikert, éspedig Észak-Korea, de főként Kína. Más nem: az első, mámoros pillanatokban talán még volt helye a naiv ünneplésnek, de most már biztosak lehetünk abban, hogy a szingapúri egyezmény pont annyit ér, mint a papír, amire írták.

Vagy annyit sem, elvégre azzal a két A4-es papírlappal még lehetne utólag is valami hasznosat kezdeni, teszem azt, belécsomagolni kétszer tíz deka párizsit, vagy nehéz időkben mahorkát sodorni belé. Különben nincs is kizárva, hogy az is lesz a sorsa, másra nem jó. De hát miért vagyok én ilyen borúlátó, mikor előttünk ragyog a fényes jövő?

Azért, mert nem csak ragyog, hanem sugárzik is. Érdekes hír terjedt el a világsajtóban, és mivel a gondosságáról, hiteléről ismert Reuters is átvette (én nem tőlük idézem) nincs okunk kételkedni benne.

„Az értesülések arra utalnak, hogy Kim továbbra is azt a látszatot akarja fenntartani az Egyesült Államok adminisztrációja felé, mint aki elfogadta a leszerelésre vonatkozó feltételeket, hogy újabb kedvezményeket tudjon kialkudni magának. 

Donald Trump amerikai elnöke Kim Dzsongunnal folytatott találkozása után maga biztosította a közvéleményt arról, hogy Észak-Korea immáron nem jelent nukleáris fenyegetést. 

Az NBC szerint öt forrás is megerősítette, hogy Észak-Korea folytatja a nukleáris fegyverekhez szükséges dúsított urán termelését, és volt aki egyértelműen arra utalt, hogy az ázsiai ország szándékosan megvezeti az amerikai vezetőket, és ugyan nukleáris tesztek nem zajlanak, rakétakilövésről sincs hír, nincs bizonyíték arra, hogy csökkentenék a nukleáris készleteket. A Fehér Ház nem reagált az NBC értesüléseire.” (444)

Hát kérem, valami hasonlóra számítani lehetett. Magam is jeleztem már nem egy írásomban, hogy aki tragikus hirtelenséggel támadó, váratlanul bekövetkező általános világbékére számít jelen környülállások közepette, az sürgősen igyekezzen felébredni. Észak-Koreának érdeke ugyan az egyezmény, még inkább érdeke az amerikai és főleg kínai segítséggel induló gazdasági fellendülés, ezért a társadalom némi (akár csekély mértékű) liberalizációja sem túl nagy ár, de többet nem fog adni. Hogy látványosan felrobbantották a korábban egyszer már látványosan felrobbant nukleáris kísérleti telepet Punggje-riben? Egyrészt korábban is tudta mindenki, hogy nem csak az az egy van, másrészt azt még április 26-án bejelentette a Kínai Tudományos Akadémia, miszerint a Mantap-hegy gyomrába vájt alagútrendszer nem biztonságos többé, és nem használható további tesztekhez, mert összeomlott az atomrobbantások következtében a felette húzódó hegy, ami miatt figyelni kell az esetleg kiszivárgó radioaktivitást is. No, ha már nem jó, miért ne robbantsák fel ország-világ szeme láttára? Levegőbe is röpítették május 25-én.

Hogy egy roncstelep volt, és tudomásunk szerint van még négy, csak azok használhatóak? Ez Donald Trumpot kivéve mindenki mást érdekelt volna, de az Egyesült Államok elnöke figyelmen kívül hagyta – ugyanis nem illett a világképébe. A szingapúri egyezményt vagy inkább nyilatkozatot sem lett volna szabad aláírni garanciák nélkül, illetve ezt a négy általános pontot maximum preambulumnak lett volna szabad tekinteni: a reális segítségnyújtást attól kellett volna függővé tenni, hogy Észak-Korea átadja-e a nukleáris fegyvereket. Ahogy átad egyet, indulhat egy adag pénz.

Ilyen elemek bele sem fértek a nevetséges nyilatkozatba, aminek szemmel láthatóan az az egyetlen célja, hogy a két szerződő felet, úgymint Donald J. Trumpot és Kim Dzsongunt idén jelöljék a Nobel-békedíjra. Ennek az az előnye, hogy a díjkiosztó előtt nem lesz fegyveres konfliktus, utána már lehet. Akkor már ki van adva a plecsni is, a pénz is, és elvégre a közel-keleti kérdés sem oldódott meg Arafat Nobelétől, legfeljebb sokan lettek joggal nagyon idegesek, mikor megkapta.

De hát miért nem szereli le mégsem azokat a pattantyúkat Észak? Egyszerű annak az oka. Mint fentebb vázoltam, két megoldása van a helyzetnek: az, hogy Észak-Korea amerikai befolyási övezet lesz, és az, hogy Kína fogja fütyülni a phenjani táncot. Mármost míg az amerikai befolyás növekedésével járna némi, nem túl komoly vagy lényeges társadalmi átalakulás, a kínai verziónak ez nem feltétele. Ha Kína nyeri meg ezt a madzsongpartit, nem kell változzon semmi, sőt, jobb is, ha nem változik – elég, ha, mint eddig is, Észak-Korea ütközőállamként funkcionál, valamint megveszi a kínai iparcikkeket, bár túl nagy piacnak nem mondhatnánk. A dolgok jelen állása szerint ott tartunk, hogy a szingapúri találkozón és az utána tett engedményekkel az Egyesült Államok megkötötte a saját kezét a félsziget ügyeiben, és örülhet, ha a kínai gazdasági-politikai terjeszkedést nem ő kell majd fizesse.

De lehet, hogy azt is bevasalják rajta.

Mit szól mindehhez Trump elnök?

Trump elnök nem szól semmit, ugyanis épp hadat visel, konkrétan ellenünk, vagyis az Európai Unió ellen. Persze, csak kereskedelmi háborúról van szó, melyet a védővám-rendszer kiterjesztése robbantott ki, de az is elég izgalmas, főleg, hogy ennek Unión belül is komoly következményei lehetnek – ha a német és főleg svéd acéláruk iránt csökken a kereslet, akkor nyilvánvalóan csökkenni fog a termelés is, minek következtében munkanélküliség keletkezik. Ebben a helyzetben Németország és Svédország vélhetően védeni fogja saját munkaerő-piacát, és csökkenti vagy leállítja majd a bevándorlók és vendégmunkások alkalmazását. Mármint nem az Unión kívüli bevándorlásra gondolok, illetve nem csak arra: hanem az Unión belüli munkaerő-vándorlásra. Úgyhogy mielőtt elkezd bárki örömködni, hogy „vége a migrációnak” jusson eszébe, hány magyar állampolgár dolgozik, él Németországban. És Svédországban sincsenek kevesen. Tehát indirekt módon, de Trump megalapozatlan döntése az Európai Unión belüli szabad munkaerő-áramlást gátolja majd, márpedig ez az egyik olyan uniós alapelv, ami nélkül az egész rendszert sem érdemes fenntartani.

Persze, Trumpnak amúgy sincs jó véleménye rólunk. Épp tegnap nyilatkozta kedvenc Fox tévéjében, miszerint:

„Az EU valószínűleg ugyanolyan rossz, mint Kína, csak kisebb nála. Szörnyű, hogy mit tesznek velünk.”

Mit is teszünk, tényleg?

Ellenvámokat vezettünk be. A Donald Trump által kirótt védővámokra adott európai válaszként vámkötelessé tett amerikai áruk igen széles kört ölelnek fel. A termékcsoportok között találhatók gabona-, zöldségfélék, gyümölcsök, alkoholos italok, ecet-, dohányáruk, illatszerek, szépség- vagy testápoló készítmények, de kötött ruházati cikkek, használt ruhák, valamit vas-, acél- és alumíniumáruk, hajók, illetve játékok, játékszerek és sporteszközök is.

Ha ő úgy, mi is úgy.

Különben Trump intézkedésének egyik mozgatórugója a német autóipar kiszorítása az Egyesült Államokból, ami azonban érzékenyen érintheti a magyar gazdaságot is – egyébként is kellemetlen kis országunk számára az Egyesült Államokból származó mintegy évi 730 milliárd forint értékű áru hirtelen drágulása, de a német autóipari árak változásával még a termelésünk struktúrája is megváltozhat: ha ugyanis Amerikában drágábbak lesznek a német és általában az európai autók, akkor csökkenni fog az üzleti forgalom, így nem is olyan nagyon biztos, hogy a német gyáraknak érdemes nálunk fenntartani az összeszerelő és alkatrészgyártó üzemeiket. Ami viszont a mi gazdaságunk számára jelentene hatalmas, talán végzetes csapást.

Szóval, az Egyesült Államok által indított gazdasági háború mindenképpen káros, két félre nézvést: az egyik maga az Egyesült Államok, a másik a világ többi része, bár leginkább Európa. De ezzel kell foglalkozni, kérem, ezzel, nem a koreai helyzettel, ugyanis ha a nukleáris fenyegetés kerülne újból az fókuszba, kockára tennék Trump reménybeli Nobel-békedíját. Amire különben már jelölték.

És akkor még nem is említettük a küszöbön álló Trump-Putyin találkozót.

Ha az is olyan sikeres lesz, mint a szingapúri csúcs volt, kössük el az első repülő csészealjat és hagyjuk el a bolygót.

Nem tehetek róla, a világ politikai vezetőinek képességeiről (különös tekintettel Trump elnökre) mindig egy klasszikus vicc jut eszembe:

Kohn a kávéházban ül és sír. Odamegy hozzá Grün.

- Mi a baj, miért sírsz?

- A vejem...

- Mi van vele?

- Nem tud se inni, se kártyázni.

- Hát az jó!

- Dehogy jó! Nem tud inni, de iszik, nem tud kártyázni, de kártyázik...

Szele Tamás