Kérem, menekülnek a politikusok a brit kormányból, futnak, mint a nyúl és a felületes szemlélő ebből különös, elhamarkodott következtetéseket von le. Azonban, ha érett megfontolással szemléljük és elemezzük a helyzetet, még sokkal különösebb következtetésekre jutunk az elmúlt nap eseményei, különösen Boris Johnson külügyminiszter lemondása kapcsán.

Szóval, érdemes átgondolni a történteket, mert sokkal izgalmasabb a helyzet annál is, mint amilyennek látszik. Ugye, nemrég ünnepeltük a Brexit-népszavazás második évfordulóját, illetve ünnepelte a fene, csak tényleg két éve volt. Akkor az egész világot megrázta az angol szavazók megalapozatlan döntése, melynek következményeit csak a szavazás másnapján kezdték mérlegelni. (http://huppa.hu/szele-tamas-ostobak-forradalma/) Bizony, ugyanis már akkor kiderült.

„A Google Trends Twitter-oldalán ugyanis egy érdekes információ jelent meg: 250 százalékos növekedést, igazi csúcsot tapasztaltak abban a keresésben, hogy „mi történik, ha elhagyjuk az EU-t?”. A kérdés persze nem meglepő, sőt igencsak jogos, feltéve, hogy időben teszik fel. A keresési csúcsot azonban – és ez az igazán fura – a népszavazás lezárása után tapasztalták. De olyan kérdés is hasított (Birminghamben), hogy mi az EU-népszavazás, és ismét csak a voksolás után.”

Egyszóval, senki sem gondolta át, mit tesz, aki a kilépésre szavazott, de már nem lehetett semmissé tenni a népszavazás eredményét: főként Nigel Farage és Boris Johnson ragaszkodtak minden áron a Brexithez és annak legitimációjához. Papíron és közjogilag törvényes is volt a határozat, hiszen egy demokrácia alapvetően feltételezi polgárairól, hogy nagykorúak és döntőképesek, csak hát a gyakorlat mást mutatott.

Mindegy, ez a tej már kiömlött, kár belesírni, nekiláttak a Brexit megvalósításának. Ami azonban nagyobb feladat, mint Héraklész összes munkája együtt, mivel kismillió egyezményt és szerződést kell felbontani hozzá, helyettük újakat kötni, és míg a régi szerződésrendszer egy koherens vezérelv mentén született – Anglia az Unióval kívánt harmonikusan együttműködni – addig az elszakadás folyamatában kevés koherenciát vagy vezérelvet lehet felfedezni.

A gazdasági következmények már érezhetőek, és csak erősödni fognak, a politikaiak úgyszintén, bár az a tánc még csak most kezdődik igazán. És ebben a helyzetben történik az a különös eseménysorozat, miszerint huszonnégy órán belül az angol kormány három minisztere is lemond. Elsőként David Davis brexitügyi miniszter mondta be az unalmast, aztán helyettese, Steve Baker brexitügyi államtitkár, aki a címet örökölte pár órára, végül pedig Boris Johnson, Őfelsége külügyminisztere is felállt.

Mielőtt azt hinnénk, hogy ezek hárman leültek valahol egy bódhi-fa alá, és megvilágosodtak, rájöttek arra, mekkora marhaság a Brexit és most háborgó lelkiismeretük késztette őket a lemondásra, nyugodjunk meg: szó sincs erről. Amint arról sem, hogy bánnának bármit is, vagy vezeklésképpen hátralévő életüket mezítlábas, kolduló szerzetesként töltenék. Nem az volt a bajuk a Brexittel, hogy rossz lépés volt – hanem az, hogy jelen formájában nem elég rossz!

Így már mindjárt más a leányzó fekvése. Hogy is van ez? Hát úgy, hogy Theresa May miniszterelnök most kutyaszorítóban van. Az eredetileg szorgalmazott, teljes és radikális „hard Brexit” ugyanis számos olyan eredménnyel járna, ami nem csupán a gazdaságot kényszerítené legalábbis fél térdre (és nem oly módon, hogy lovaggá ütnék közben), de a diplomáciai következményei is nagyon súlyosak volnának. A Konzervatív Párton belüli harcok pedig azzal fenyegetnek, hogy a kormány működésképtelenné válik. Mint az Index írja (https://index.hu/kulfold/2018/07/09/lemondott_boris_johnson_brit_kulugyminiszter/):

„A kemény kilépést támogató toryk a távozó brexitügyi miniszterrel és államtitkárral együtt több véleményvezért maguk mögött tudhatnak a pártban, ezért akár hatalmi harc is megindulhat a Konzervatív Párton belül. 

Az is kérdéses, hogy May brexitstratégiája milyen támogatottságra számíthat a parlamenti szavazáson. Az ellenzéki Munkáspárt máris azzal érvelt, hogy Johnson és a brexitügyi tárgyalók távozása miatt Maynek semmilyen valódi befolyása nem maradt. A Labour teljes káoszról beszélt, szerintük az országot megbénítja egy megosztott kormány.”

Jó, az világos, hogy a Labour nem fogja hájjal kenegetni a torykat, nem természetük az nekik, de mik is ezek a következmények? Arról van szó, hogy az Egyesült Királyságnak 2019. március 29-én el kell hagynia az Európai Uniót, de az egymással szembenálló tory érdekcsoportok között nincs egyetértés számos kérdésben. A hard Brexit hívei azon az állásponton vannak, hogy Nagy-Britannia (hm, vigyáznék ezzel a politikai fogalommal, később majd elmondom, miért) élvezze a legteljesebb gazdasági szabadságot a világpiacon, ne kelljen más szempontokat figyelembe vegyen, csak a sajátjait, ehhez azonban az szükséges, hogy lépjenek ki az európai vámunióból.

Ezt követelték a most kilépett hármak.

Azonban nem ilyen egyszerű a dolog. Írországnak és Skóciának esze ágában sincs kilépni az Unióból, így aztán ír és skót vámhatárt kellene felállítani. Ezt viszont a legszigorúbban tiltják az érvényes szerződések, és ami ennél is többet számít, tiltja a brit politikai hagyomány is. Írország és az Egyesült Királyság között az Ír-szigeten nem lehet semmilyen fizikai határ. Megoldás lehetne, hogy a vámhatárt az Ír-sziget és Nagy-Britannia között húzzák meg, de ez azt jelentené, London sok tekintetben lemond a piaci felügyeletről Észak-Írországban. Ebbe a Konzervatív Párt jó része nem egyezik bele, és különösen az északír brit lojalisták ellenzik. Skócia is az Unió elkötelezett híve és a mostani helyzet különben is illik évszázados függetlenségi törekvéseibe – egy prosperáló Nagy-Britanniának ugyan része kívánt maradni a 2014-es népszavazáson, de egy elszegényedő, válságba süllyedő Anglia mellett őrültség volna kitartania.

Tehát a hard Brexit voltaképpen a brit korona országainak elszakadását válthatná ki.

Ezért támogatja Theresa May a soft Brexitet, a puha kilépést, ez azzal járna, hogy az Egyesült Királyság (már, amíg még egyesült, mint a melléklet ábra mutatta) maradjon bent úgy, ahogy van az európai piacban, de a vámunióban mindenképpen. May miniszterelnök megoldása tehát egy kompromisszum: csak félig nevezhető kilépésnek, a piacot érintetlenül hagyná, és – May szavaival – biztosítaná London és az Unió között a „súrlódásmentes” kereskedelmet. Látjuk tehát: elvek ütköznek a gyakorlattal, politika a realitásokkal. Mint már annyiszor.

Az Európai Unió nem szól semmit az angol kormányválsághoz, mint Margaritisz Szkínász szóvivő közölte, valójában tökéletesen mindegy, kivel tárgyalnak a már meghozott döntésekről: azok meg vannak hozva és kész.

Kicsit a perzsa sah álláspontjára emlékeztet az Unió véleménye. Reza Pahlavi ugyanis uralkodása kezdetén utazgatott egy kicsit Európában, és mikor Britanniában járt, meghívták az epsomi derbyre is. Természetesen a királyi páholyba, ahogy az egy uralkodóhoz illik, főleg, ha az illető perzsa sah és a Pávatrón ura. Ennél a meghívásnál előkelőbb dolog már csak az lehet, ha valaki előkelően visszautasítja. Reza Pahlavi a következőket üzente:

„- Nem megyek. Ugyanis tudom, hogy egyik ló gyorsabban fut, mint a másik, és egy kicsit sem érdekel, melyik az egyik és melyik a másik.”

Hát így vagyunk most mi a britekkel: az Unió tudja, hogy egyik angol politikus másképp tárgyal mint a másik, de nem érdekli, melyik az egyik és melyik a másik.

Az angol kormányválságnak azonban jó vége nem lesz, nem is lehet.

Isten óvja Britanniát!

Szele Tamás