Szombat van, dögmeleg, ilyenkor a fű sem nő, írni sem lenne szabad. Na, akkor írjunk arról, hogy nem írunk. Miről nem írunk? Arról, amit Orbán Viktor nem mond. Meddig nem írunk? Decemberig. Ez így egy nagyon kényelmes álláspont, mármint a miniszterelnöknek és nekem, de pillanatok alatt válhat kínossá: mármint a kormányfőnek. Nekem kevésbé.

Arról van szó ugyanis, hogy Orbán Viktor a tegnap világossá tette: legközelebb decemberben hajlandó bármilyen sajtó bármilyen kérdésére válaszolni, Előtte még kicsit kollektív zaklatásnak minősítette, hogy a kollégák dolgozni próbáltak – de lássuk, hogyan írja ezt le a HVG, mely lap képviselője jelen volt az esetnél. (http://hvg.hu/itthon/20180720_Orbannak_elege_lett_a_kollektiv_zaklatasbol)

„Véget vetett az utolsó, még úgy, ahogy működő lehetőségnek Orbán Viktor, hogy újságírók kérdezhessenek tőle bármit is. Bár interjút, ahogy arról nemrég részletesen beszámoltunk, több mint tizenkét évre nem ad kormánykritikus orgánumnak és a sajtótájékoztatóin sem szólítják fel többnyire csak a baráti média képviselőit, a parlament folyosóján néhány évig még szóba állt pár újságíróval - köztük az ATV és a hvg.hu munkatársával.

Az „ötvenméteres kérdezősködés” műfajában – amely onnan kapta a nevét, hogy nagyjából azalatt lehetett kérdezni a miniszterelnököt, amíg ezt a dolgozószobája és az ülésterem közötti távolságot megtette – Orbán Viktor a műfajból eredően nem adott világrengető válaszokat, de sokszor innen tudhattuk meg például, hogy mit gondol a Velencei Bizottság vagy az Európai Bizottság álláspontjáról, a CEU-ügyről, vagy épp Simicska Lajosról.

A jelek szerint azonban ennek az utolsó, ötvenmásodperces műfajnak is vége: a parlament pénteki ülésnapján a folyosón nyugodt léptekkel haladó Orbán Viktor már csak azt hajtogatta a felé tartó újságíróknak:

„A kollektív zaklatás csúnya dolog”.

A miniszterelnök ezt követően valamennyi kérdésünket engedte feltenni: képviselői fizetésemelésről és az ápolási díj emelésének elutasításáról, Oroszországról, Simicska Lajosról,  de meghallgatva őket – illetve más újságírók kérdéseit is, például a költségvetésről  – mindegyikre azt válaszolta: majd decemberben tart egy sajtótájékoztatót és ott válaszol az egész évben felgyülemlett kérdésekre.”

Van ebben valami atyáskodás. „Ne nyaggassatok, kölykök, Karácsonyra megkapjátok!” Ha megkapjuk, ugye, mert olyan ember nincs, aki biztosan meg tudná jósolni, december második felében milyen magyar nyelvű hírlapok lesznek még egyáltalán életben. Elképzelem, ahogy gyűlnek a kérdések, gyűjtögetem őket, mint egy szorgos kis méhecske, vagy tojom, mint egy tyúkanyó: kot-kot-kotkodács, minden napra egy tojás, ma július huszonegyedike van, Karácsonyig egész pontosan 156 napot számolok, szenteste fát állítok, kivilágítom, angyalszárny suhogása hallik, csengetnek, megjön Orbán Viktor, kíséretével, beül a fa alá, angyalok visítva elmenekülnek, utána mind a 156 kérdésemre kimerítő választ ad, onnét, a fa alól.

Ja, nem.

Azt mondja, sajtótájékoztatót tart.

És tessék mondani, hány napos lesz ez a sajtótájékoztató?

Mert ha csak száz kolléga jön, 156 kérdéssel, az is 15 600 kérdés, ugyanennyi válasz, De mondjuk, van átfedés a témakörök között, akkor egyeztessük őket egymás között előre, és legyen csak tízezer.

Vagy azt tetszik gondolni, decemberre már nem lesz sem száz lap, sem száz újságíró az országban?

Szeretem a maga optimizmusát, Orbán úr. Ugyanis ebben az ötletében az is bujkál, hogy decemberig nem fog történni sem Magyarországon, sem Magyarországgal a világon semmi érdemleges, semmi említésre méltó. Elég a nyári kérdésekre is akkor válaszolni, addig meg a gondos, körültekintő kormányzati munkának köszönhetően úgysem merülhet fel olyasmi, ami felől a sajtónak érdeklődnie kéne.

Sőt, a sajtó csak ne érdeklődjön és ne irkáljon mindenfélét.

Főminiszter uram, én olyant már hallottam magyar politikusoktól, hogy ötszáz napig semmi rosszat ne írjak róluk, különben széttépik a babarongyot, azt sem fogadtam el, ugyanis semmi garanciát nem láttam arra, hogy ők ennyi idő alatt nem követnek el semmiféle bődületes marhaságot (elkövettek többet is), senkinek nem adhatok biankó csekket, ha szakmáról van szó. Ennek különben az lett a vége, hogy jót sem írtam róluk – legyen meg az akaratuk. Valakiről vagy írok, vagy nem, a pártsajtót tessék máshol keresni, megjegyzem, az sem ártana, ha a magyar ellenzéki politikus nem elvárná és követelné a média támogatását, ingyen és bérmentve, hanem úgy élne és politizálna, hogy azt megkapja.

De most magáról van szó, főminiszterem, nem az ellenzékéről. Mondjuk mi ketten a kilencvenes évek óta nem találkoztunk interjú céljából, és nem is hiszem, hogy fogunk: hogy őszinte legyek, nem kaptam még sírógörcsöt emiatt, lehet, nem is fogok. Kormányinfóra sem járok, nem akarom, hogy megszóljanak a hátam mögött, mert mindenféle gyanús alakkal látnak – szóval nekem nem hiányzik az, hogy pont maga válaszolgasson nekem. Arról nem is szólva, hogy műfajilag interjúnak nevezzük azt, amikor én elmegyek valakihez, akiről tudom, hogy hazudni fog nekem. Azt is tudom, hogy mit fog hazudni, néha nála jobban is tudom, mert nekem mégis szakmám a gördülékeny fogalmazás, Kérdezgetem, hazudik, a vártakat mondja, és én udvariasan úgy teszek, mintha elhinném, részemről ez a hazugság az ügyben. Aztán hazamegyek, és sok óra munkával leírom a hazugságot a felvételről, majd megírom, hogy nem hiszem el.

Ehhez nézetem szerint semmi szükség személyes találkozóra – persze, van valódi interjú is, melynek során nem hazudnak, de most a magyar politikai élet szereplőiről beszéltem. Legszívesebben interjú helyett mindegyiknek azt mondaná az ember: „Írja le, majd kijavítjuk”.

Egyszóval, láthatja, hogy nem estem ágynak, nem mentem a Dunának a búbánattól, miszerint főminiszterséged decemberig nem nyilatkozik.

Azt nem értem, miért pont csak decemberig?

Addig méltóztatik majd olyan volumenű gazemberségeket elkövetni, melyek kapcsán menet közben kellemetlen volna a sajtó kérdezősködése?

Vagy december az a terminus, amikorra a tervek szerint sikerül megszabadulni minden olyan sajtómunkástól, aki kellemetlent kérdezne?

Erről informálhatna, mert jó tudni, hogy vegyek-e karácsonyi ajándékot, vagy már nem lesz módom átadni. Mégsem mindegy, tudja, a költség...

Azért a pénteki rádióinterjúkat sajnálom, ahogy a vasárnapi ügetőjét is, tetszik tudni, mikor a rádióműsorban méltóztatik elgaloppírozni magát. Akkor ezek se lesznek decemberig.

Uram, maga bearanyozza a nemzet péntek reggeleit ezzel a döntésével.

Bár, egy apró ténykörülmény elkerülte a magyar sajtó figyelmét.

Azt nem mondta, jó uram, melyik decemberben nyilatkozik!

Ja: majd valamelyikben.

Nem idén, szerintem.

Hát miért, a jövő december tán nem teljes jogú december?

Vagy az összes többi?

Szele Tamás