Forgókínpad

Forgókínpad

...és kőfaragó

2018. augusztus 25. - Szele Tamás

Én, kérem abbahagynám a közösségi oldalak boncolgatását, mondtam tegnap is, mondtam már ezerszer, csak sajnos mások nem hagyják abba: most is olyan kiváló rémlátomás került elém, hogy az már bizony politikai propaganda. Sőt, iskolapélda – kiváló példája annak, hogy nem lehet és szabad írni, mármint, ha azt akarjuk, hogy az írás is legyen.

Mert ha ezzel szemben cikk helyett kakukkos órát vagy fapapucsot akarunk írni, netán balettcipőt, akkor rendben van, bár ez azért leginkább mégis valami elfaragott lármafának tűnik – már, ha lehet lármafát elfaragni. No, ne kerülgessük a forró kását: Apáti Bence feje sült el, a Magyar Időkben. Újfent elsült, hatalmas robajjal. Nem akarok bántó lenni (csak leszek), de ilyen kontár, sőt, sértő módon elkövetett írást keveset láttam életemben, pedig az elmúlt harminc év folyamán együtt dolgoztam a magyar sajtó elég sok óriásával és legalább ugyanannyi törpéjével.

Az előzményekhez annyit tudni kell, hogy a jobb sorsra érdemes táncművészt, aki mellesleg a Magyar Idők főmunkatársa is, de a kormánysajtó majd' minden írott kiadványát sújtja időnként, sőt, az Echo tévét sem hagyja ki, akár egy közepes súlyosságú, de alapos és lelkiismeretes elemi csapás, letiltotta volt a Facebook a minap. Megesik, sokan panaszkodhatnának erre, gyakori az oktalan letiltás is, csak nem mindegyikből lesz vezető hír a kormánymédiában, éspedig azért nem, mert végső soron magánügy és múló kellemetlenség. Foglalkoztam is vele kissé, jobb meggyőződésem dacára, ugyanis röhejnek találtam, hogy ez fontosabb legyen jó pár, elhallgatott politikai ügynél. (http://huppa.hu/szele-tamas-mateszalka-gyaszban-van/) Nem ettől zökken ki az idő, és – oh, kárhozat! - nem Apáti született helyretolni azt.

Vagy de. Legalábbis a saját nézete szerint.

facebook-oldal-atnevezese-1a3bc.jpg

Legyünk türelmesebbek. Mondjuk, ha egy politikai publicistát – és Apáti még politikamentes dolgot nem írt – letilt a közösségi oldal, megvan a joga arra, hogy ezért haragudjon, még ha semmilyen politikai nézetével nem is értek egyet. De joga van hozzá. Továbbmegyek: ahhoz is joga van, hogy ha talál szerkesztőt, aki lehozza, és talál embert, aki elolvassa, erről jegyzetet írjon. Magam is írtam, mikor letiltottak, olvasta, aki olvasta, tetszett, akinek tetszett, és nem tetszett, akinek nem tetszett.

Ez azért joga a sajtómunkásnak.

Ami viszont nem joga, az az, hogy a saját hátsójából származtassa a passzátszelet.

Mielőtt azonban véleményemet alátámasztandó alapos műelemzésbe kezdek, jeleznem kell, hogy az inkriminált Facebook-oldalak, mármint a művész úr hivatalos és privát oldala egyaránt élnek. Tehát a fél magyar sajtó egy három napos letiltás miatt forrongott, miként a világ bús tengere, óh, magyar.

Akkor lássuk a hét műtrágyát.

Apáti mester elkövette élete első vezércikkét, súlyosbító körülmény, hogy előre megfontoltan, enyhítő, miszerint erős felindulásban, mert látható, hogy még mindig a letiltás fájt az ő érzékeny lelkének. Azonban vezércikket erről nem lehet és nem is érdemes írni, csak maximum jegyzetet, így aztán fogott egy veretesen hangzó címet - „Véssétek az eszetekbe!” - és a totalitárius diktatúrák emléknapjáról írta az anyagot. (https://magyaridok.hu/ahelyzet/vessetek-az-eszetekbe-3413530/)

Hát a téma nagy és komoly, távolról sem állítanám, hogy nem érdemel meg minden figyelmet - ellenkezőleg, amondó volnék, hogy nem csak egy napon kéne emlékeznünk ezekre a rendszerekre, hanem állandóan, de szerencsére pártunk és kormányunk eszünkbe is juttatja őket mindennap. Az írás leadjével (bevezetőjével) semmi baj nincs.

Augusztus 23-án emlékezünk meg a totalitárius rendszerekről. Emlékezünk, hogy ne felejtsünk. Emlékezünk arra, hogy mi történt akkor, amikor beteg emberek ragadták magukhoz a hatalmat, és őrültségeiket igyekeztek kötelezővé tenni.”

Ez, kérem, fregoli lead, ez bárhol lejöhetne, 444-től 888-ig. Menjünk tovább.

Amikor kicserélték a szavak jelentését, és a feketét elkezdték fehérnek, a rosszat pedig jónak neveztetni. Mil­liók haltak bele a szavakat átkeresztelő, hazug tömeggyilkosok rögeszméibe. A rögeszméiket az emberekre erőltetők mindig aljas és agresszív propagandával próbálták maguk mellé állítani a népet, a másképp gondolkodók gondolatait pedig tűzzel-vassal irtották.”

Ez is még fregoli. Ismertem profi kollégákat, akik úgy tudtak megírni bármit, hogy eladták ugyanazt egyszerre három-négy lapnak is, maximum a címet változtatták meg, és senki sem vette észre – ezt úgy csináljuk, hogy „le az alávalókkal” típusú közhelyeket írunk, és őrizkedünk minden pontos kijelentéstől, értse mindenki, ahogy akarja. Része ez a szakmának, ha nem is a szép része.

Azonban Apáti Bence is érzi, hogy aktualitás nélkül nincs vezéranyag, tehát belevág a sűrűjébe.

Nem felejthetjük el, mert napjainkban ugyanez történik. A szabadgondolkodókat, a feketét feketének, a rosszat rossznak látókat, egyszóval a lázadókat ma is ugyanígy üldözi a hatalom. Egy országok és törvények fölött álló hatalom. Ez a hatalom uralja a médiát, ez a hatalom mindössze pár tejfelesszájú amerikai milliárdosból és a hatalmához foggal-körömmel ragaszkodó, a bukás szélén egyensúlyozó balliberális politikusból áll, akik önkényesen, a saját hagymázas rögeszméiktől vezéreltetve döntik el, hogy mit írhatunk, hogy mit gondolhatunk.

Nap­jainkban a Facebook, a multinacionális társai és néhány, senki által meg nem választott politikus határozza meg, hogy mi igaz, mi hamis, hogy mi az álhír és mi a gyűlöletbeszéd. Ugyanúgy visszatért a cenzúra, tombolnak a cenzorok, és kéjes örömmel tiltanak be írásokat, tüntetik el a virtuális térből a másként gondolkodókat, mint a diktatúrák idején.”

Öcsém, ahhoz azért pofa kell, hogy a Magyar Időkben nevezd a kormánypártiságodat szabadgondolkodásnak. És a jobboldaliságot forradalmiságnak. Olyan ez, mint amikor tizenéves koromban a műbőr kalapos párttitkár szónokolt nekünk a forradalmiságról. Az is remekül állt neki, ez is, a szerzőnek.

Hanem most jutunk el oda, hogy miért rossz ez az írás. Hát kérem, tudom én azt, hogy pocsék dolog egy háromnapos eltiltás, nekem is volt. Még akkor sem kellemes, ha Apáti úrnak van tartalékprofilja. Hanem az már nem túlzás, hanem ízléstelenség, hogy egy nyavalyás három napos büntit egy sorba állítsunk Auschwitzcal, Bergen-Belsennel, Mauthausennel, vagy akár a Pecsorlaggal, Kolimával, Bjelomorkanallal! Hol van szerzőnk átmeneti sérelme milliók halálától? Fasorban sincs. Erre voltam bátor azt a hasonlatot alkalmazni, mely a passzátszél és tulajdon alfelünk kapcsolatát mutatta be.

Szakmai szempontból még rosszabb a helyzet. Az ember azért mégis az olvasónak ír, és ezeknek a rendszereknek nagyon sok kárvallottja él még, amint a leszármazottaik is. Számukra nem kicsit sértő a párhuzam – aki túl is élte a haláltáborokat, az sem fogja egyenlő súlyúnak találni a saját sérelmét az Apáti úréval, aki családtagjait vesztette el, főleg nem. Már bocsánat, de hogyan is nézne ki a Sors Könyve ezek szerint? „Radnóti Miklós, Rejtő Jenő, Szerb Antal, Karácsony Benő: meggyilkolták haláltáborokban. Faludy György: menekülés, kényszermunkatábor, nyomor, menekülés. Apáti Bence: letiltotta három napra a Facebook.”

Hát, érzek némi különbséget.

Épeszű szerkesztő az ilyen anyagot még a legnagyobb lapzárta idején is visszadobja, ugyanis ez relativizálja milliók szenvedését, sért rengeteg olvasót. Pitiáner, személyes okok alapján. Hogy a szerkesztő esetünkben nem ezt tette, az őt minősíti: amint a szerzőt is.

Lehet ezt még fokozni? Hogyne lehetne.

Az újkori totalitárius rendszer új ellenségei mi lettünk, keresztény kelet-európai jobboldaliak. Mi, akik nem felejtünk. Mi, akik még nem felejtettük el, milyen volt, amikor egy elnyomó hatalom cenzúrázta lépten-nyomon az igazságot. Mi, akik még emlékszünk, amikor a szovjet diktatúra ugyanígy üldözte a kereszténységet, a papokat és a nemzetben gondolkodókat, mint most a nyugati országok politikusai, a Facebook és a többi multi gondolatrendőrsége.”

Apáti úr, önnek kiváló a memóriája, ugyanis 1981-ben született. Ha maga abból az időből emlékszik keresztényüldözésre – zsenge gyermekkorának meghatározó élménye lehetett! - akkor írja már meg részletesebben is. Kíváncsian várja a nagyközönség. A rendszer olyannyira üldözte a nemzetben gondolkodókat, hogy aljas módon bemutatta 1983-ban az István a Királyt is. Állami pénzen, hatalmas költségvetéssel. Bilincsben vitték oda a közönséget, kancsukával hajtották, vagy hogy tetszik emlékezni? Mert emlékszik, írja is – nekem kétéves koromból nincsenek emlékeim, de nem is lehetek a világ akkora csodája, mint szerzőnk.

Kérem, ezért mondom: ennél rosszabb vezéranyagot keveset olvastam, pedig évtizedek állnak mögöttem, melyeket a magyar sajtóban töltöttem. A médiaháborús évek duplán számítanak.

Akkor mindegyik duplán számít.

Ez az írás sértő, kicsinyes, hazug és mindösszesen egy személyes kellemetlenségre épül.

Az, uram, magánügy. A szabadgondolkodás pedig nem azt jelenti, hogy szerzőnknek szabad gondolkodni, másnak tilos. Sőt, azt sem, hogy nekem szabad és másnak nem – azt jelenti, hogy mindenki gondol, amit akar. Aztán vagy leírja, vagy nem. Ha leírta, az olvasónak vagy tetszik, vagy nem. Ez benne a szabad.

Akkor összegezzük.

Apáti Bence megsértődött a Facebookra. 

A Facebook emiatt porokat szed és nyugtalanul hál. 

Apáti sérelmezi, hogy állítólag nem írhat a közösségi oldalra, amit akar.

 Apáti úr, ez egy kegyetlen világ.

Az ember ugyan azt ír, amit akar, de mindig vannak következményei.

Vagy tetszik, vagy nem, például. 

És ha egyeseknek tetszik, másoknak nem fog. 

Ezt maga azért nem tudja, mert nem szakmája az írás, pusztán lelkes, küldetéses és nem túl tehetséges amatőrként űzi.

Javasolnék egy alternatív megoldást.

Amit a FB sem fog cenzúrázni.

Tudja mit?

Ne írja meg.

Táncolja el!

Ahhoz legalább van tehetsége.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása