Kérem tisztelettel, helyzet van, ami vitathatatlanul fokozódik, mivel az élet nem habostorta. Ennek következtében viharos nyergelés és hujjogatás várható Békés megye térségében, szórványos szittya fergetegekkel, melyek aztán az egész ország területére kiterjednek. Tej- és mézfolyamaink kilépnek medrükből és az áradat elmossa Európát.

Időjárás-jelentésünket hallották.

Szóval a helyzet tényleg fokozódik, lassan hatszoros adag nyugtatót kell felírjon a főorvos úr, de hiába, ezek a politikusok nem szedik, csak tovább dühöngenek, az ápolók lassan feladják, nincs terápia, ami ezeken segít, most is például háborúsdit játszanak. Kezdte az Egyeske, akit trauma ért Strasbourgban, és most próbálja feldolgozni ahelyett, hogy szedné a gyógyszert szépen, neki már víziói vannak. Mondjuk mindig is voltak, de most ezek újak, már nem Sorost keresi az ágy alatt, most azt mondta a rádióban (oda is mindenkit beengednek), miszerint (http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/hirek/el-akarjak-venni-magyarorszagtol-a-hatarorizet-jogat):

„Magyarországtól el akarják venni a határőrizet jogát, Brüsszelből zsoldosokat akarnak ideküldeni, akik be fogják engedni a migránsokat. Egész egyszerűen el akarják venni a kapukulcsot.”

Ráadásul még csak nem is téveszme, hogy házmesternek képzeli magát, mert annak is való.

Azért az túlzás volt, hogy pillanatnyi elmezavarában létrehozta a Bevándorlásellenes Kabinetet, a másik ápolttal, Vödörfejű Rajmund palotagróffal, polgári nevén Németh Szilárddal az élén. Mondjuk lehet, hogy csoportterápiára jó lesz, majd tartanak együtt migrációellenes kézműves foglalkozásokat, origamiznak, agyagoznak, kisebbségeznek, migránsoznak. Kezdenek magukkal valamit, különben pedig valóban elengedhetetlen, hogy minisztériuma legyen az ilyesminek. Esetleg lehetne még Kivándorlásellenes Kabinet is, bár azt a kormány minden eddigi tevékenységével inkább elősegítette, mint gátolta.

A többi ápolt is nyugtalan, ez az egész ország különösen nagy és csípős csalánra pisilhetett Strasbourgban választott képviselői révén, mindenki buzog, mindenkiből tör elő a tennivágyás, nagy akarások kerülnek elő, melyeknek közmondásos végük lesz, de egyelőre az akarás fázisában vagyunk. Mindenki csutakolja a fakót, élezi a rezes fringiát, fülel: mikor hallja a kürtszót az alvégről, hogy nyergelhessen már, roboghasson a csatába a bandériummal.

A Békés megyei közgyűlés például egész komoly nyilatkozatban figyelmeztette az Európai Parlamentet, hogy irgum, sőt, burgum, kirelájzom lészen, ha nem curikkol. Idézzük pontosan, mert úgy a szép. (https://www.beol.hu/kozelet/helyi-kozelet/a-sargentini-jelentes-es-a-kozut-is-tema-volt-a-megyegyulesen-1488604/)

„Zalai Mihály (Fidesz-KDNP), a megyei közgyűlés elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy a Sargentini-jelentés elfogadásával olyan kedvezőtlen folyamatok indulhatnak el, amelyek minden Békés megyében élő ember számára negatív hatással lehetnek. A Békés megyei közgyűlés végül egyhangú szavazással – amelyben az ellenzéki képviselők nem vettek részt – lemondásra szólította fel az Európai Parlament magyarországi ellenzéki képviselőit.”

És ez a megye Békés. Képzelem, mi lehet Hevesben!

Különben nem idegen a magyar néplélektől az ilyen hősi megnyilatkozás, a fitty hányása a nagyobb erőnek, másként mondva az eszeveszett hülyeség. Üzentünk mi már hadat Amerikának is, a Szovjetuniónak is, a legszebb történet azonban 1956-ban esett meg, mikor is állítólag – Moldova György szerint Kalocsán – arra a két őszi hétre újraindították a Kalocsa év vidéke című helyi lapot, és ezt egy helyi, sőt, alanyi költő kapta a kezébe, akinek csak az volt fontos, hogy számonként negyed kiló verse jelenjen meg benne. Főleg azok, amik annyira pocsékok voltak, hogy minden más lap visszadobta már őket. A vezéranyagok nem érdekelték, azt megírta, aki akarta, ilyen főcímek jelentek meg, hogy „Utoljára figyelmeztetjük a Szovjetuniót”, meg „Még egy lehetőséget adunk az Egyesült Államoknak”. Aztán fordult a kocka, és a fűzfapoétának kiutalták a magyar sajtótörténet egyik legmagasabb honoráriumát, nyolc év börtönt. Azért nem a legmagasabbat, mert szegény Táncsics Mihály jóval többet ült ennél, szintén írásért.

Na, most a Békés megyei közgyűlés is utoljára figyelmeztette az Európai Uniót. Az Unió meg jobb lesz, ha magába száll, elgondolkodik a tettein és változtat az életén, mert Békésből már üzengetnek neki. Nem lesz ennek jó vége, kérem.

Békésben pedig nagyarányú atombunker-építkezések kezdődnek, ugyanis várható, hogy valamelyik okos elolvassa az idevágó programot, és megtalálja azt a bekezdést, miszerint „az Európai Unió az atomenergia Békés célú felhasználását támogatja”. Nosza, építsünk óvóhelyet, százat, ezeret, fizettessük ki Brüsszellel – de támadjuk is meg őket, ez a Békés célú atomenergia van olyan jó casus belli, mint a Sargentini-jelentés félre- vagy el sem olvasása.

Ugocsa non coronat, nem változott semmi, vígan pengenek a nemesi bandérium sarkantyúi.

Azért mondom, hogy bandérium, mert a közgyűlésnek körülbelül annyi köze is van a megyéhez, mint a bandériumnak: a tagjai ott élnek, vagy ott vannak birtokaik, vagy mindkettő. Meg megyei szervezet, bár a lakossághoz sok köze nincs.

Ha már Sargentini-jelentés, öröm nézni, ahogy tör kifelé az emberekből az a szép, régi magyar virtus, mit tör, valósággal fakad! A Diák- és Ifjúsági Újságírók Országos Egyesületének elnöke, Kecskés István megjegyzi, hogy Judith Sargentini vegetariánus létére kapjon be egy darab húst, hogy előrébb legyünk. Blogbejegyzésének címe (Mi a tökömnek örült Sargentini?) viszonylag egyértelművé teszi, miféle darab húsra gondol. Hát ízlés kérdése, ne elemezzük, én azt hiszem, ha már leküzdhetetlen vágyat érez az ilyen örömök iránt, akkor ne blogon keresztül kérje, azzal nem lesz előrébb, sokra nem megy: bonbon, virág, gyertyafényes vacsora, pár ital és utána esetleg szóba hozhatja, de akkor sem valószínű, hogy jó helyen kilincsel, keressen ehhez partnert közelebb. Látok ugyanis bizonyos kibékíthetetlen világnézeti ellentéteket az EP képviselője és a diákújságírók negyvenegy éves elnöke között. Forduljon máshoz, jó uram: nem kér lehetetlent, de nem a megfelelő személytől kéri.

Mellesleg, nem akárkivel lehet dolgunk, ha ilyen érett korára újságírónak még mindig ifjúsági: talán kell neki a diákigazolvány a bérlethez. De ennek is vannak hagyományai a magyar közéletben, a hetvenes években volt példa arra, hogy valaki egyenesen az ifjúsági mozgalomból ment nyugdíjba.

Ez tehát nem abszurdum.

Ez hagyományőrzés.

Azt nem értem, miért nem kiscserkész is?

Egyszóval, gyülekeznek a mezei hadak, díszelegnek, hetyélkednek az urak, nagy háború készülődik, ha meg nem támadnak minket.

Mert ugyanis ha megtámadnának, kurtára sikerülne, de így, hogy tudjuk: senki nem akar és nem is fog minket bántani, dacár az összes őrültségnek, hisztérikus és önkéntes talpnyalásnak, szemenszedett hazugságnak és cifra átkozódásnak, - így, hogy csata és verekedés semmiképp sem lesz benne, évekig elháborúzgathatnak majd ezek a mi szép magyar vitézeink, aranyos leventéink az Unióval.

Sallangos szép napot, Magyarország, cafranggal és paszománttal, a rézangyalát!

Szele Tamás