- Jó napot, Hacsek, hol járt, hogy már hetek óta nem láttam, hála Istennek?

- Ne is mondja, Sajókám, ne is mondja, ki sem látszom a melóból, mióta taxizok...

- Taxizik? Akkor vigyen majd el fél óra múlva a Sóhivatalba!

- Nem úgy taxizom, kérem. Hosszú távon. Úgy hívják a céget, hogy „VIP-Taxi”.

- És mi benne a VIP? Mosószer?

- Az VIM, maga marha! Very Important Person.

- Magának is, kérem, magának is...

- Ez angolul annyit jelent, hogy Nagyon Fontos Személy!

- És hova viszi ezeket a nagyon fontosakat?

- Mikor hova, ahová kérik. Bár egyik sem épeszű.

- Hogyhogy, kérem? A Lipótra viszi őket?

- Vinném, ha nem lenne zárva. Egy normális fuvar nem sok, annyi sem akad, mindegyikkel van valami cvikli!

- Hogyhogy?

- Hát, a múltkor is, kapok egy hívást, hogy lesz egy út Angliába, vegyem fel a klienseket a Lubjanka téren, Moszkvában. Kiket viszek? Órásokat. Miféle órásokat? Nagyon fontos órásokat, mennek megnézni a salisbury katedrális tornyában a legrégebbi toronyórát. Olyan régi, hogy még Ilja Muromec sem bírta ellopni.

- És?

- És én odamentem, elindultunk, az órások elővettek egy üveg vodkát...

- És, és? Megitták?

- Nem, maga kolhozkisgazda, szétszerelték és megjavították!

- És Salisburyben mi volt?

- Hát, azt én sem értem. Egy kis utcába kérték a fuvart, kiszálltak, nézelődtek, maszatoltak egy kicsit a kilincsen, aztán visszaültek, és azt mondták, hogy indulunk a Moszkvai Operaházba, mert rövidesen adják a Borisz Godunovot és nem szeretnének lemaradni.

- A toronyórát megnézték?

- Dehogy nézték.

- Furcsák ezek az oroszok. És milyen volt a Borisz Godunov?

- Nem tudom, nem láttam.

- Hogyhogy? Ott járt és nem nézte meg?

- Megnéztem volna, de nem adták. Azt mondták, Godunov elvtárs aznap gyengélkedik.

- Hát, magának is vannak fuvarjai...

- Vagy a másik. Pár hete egy szaúdi újságíró hívott, hogy vigyem el az isztambuli reptérről a konzulátusukra, és várjam meg, mert hamar végez.

- Erre maga?

- Felvettem, elvittem, aztán bement negyvenkét állig felfegyverzett kórboncnok is az épületbe, a fickó meg máig nem jött ki.

- Nem lehet, hogy az egy átjáróház?

- Nincs kizárva.

- Így szokták átverni a taxisokat.

- Azt értem, de miért kellett neki egy átjáróházért Isztambulig menni? A végén a menyasszonya fizette ki a három hét várakozást.

- Furák ezek a szaúdiak is.

- Meg ez a legutóbbi...

- Meséljen!

- Kérem, kihívtak egy skhodrai címre, Macedónia, sré vizavi Balkán. Beül az utas, és az albán határra kéri. Ott helyet cserélt velem, azzal, hogy szeretne kicsit vezetni. Az albán határon átültünk egy diplomáciai rendszámú VW Jettába, a kocsimat majd vagy utánam küldik, vagy helyben komposztálják, azzal elmentünk Podgoricába. Podgoricából egy másik kocsival Dobrakovóba, ott kocsit és ruhát váltottunk, mert jött egy nagyon durva ember, valami Seselj, mögött négyszáz csetnik bajonettel, és azt mondta, hogy én öltözzek nyugdíjas kézimunkatanárnőnek.

- Maga, nem az utas?

- Nem, én, az utas akkorra már sofőr volt, és én lettem utas.

- És?

- Utálom a nájlonharisnyát.

- Rendben, aztán mi történt?

- Elindultunk, elöl az utas, mellette én nájlonharisnyában és kisestélyiben, nagy klipszekkel, mögöttünk a feltűnés elkerülése végett négyszáz bajonett, elérkeztünk a magyar határra, ahol szóltak, hogy a vörös sávon lépjünk át.

- Vörösön? Nem a diplomáciain?

- De, az volt a diplomáciai, csak most vörös volt, mert leterítettek nekünk rá egy hosszú szőnyeget.

- És?

- Utána már sima volt az út, megérkeztünk Pestre, a határtól én vezettem, az utast kitettem a Körúton a Corinthiánál, visszaadtam a ruháit, emlékbe nekem akarta adni a klipszet, de nem kértem, aztán szokás szerint megfenyegettek, hogy ha beszélni merek, végem és már mehettem is.

- Na, magát sem irigylem. Azt sem tudhatta, hol a feje vagy éppen kicsoda.

- Az a lényeg, hogy most már mindent letisztult bennem, minden a helyére került.

- Igazán?

- Igazán! Nevem Podgor Ica, nyugdíjas albán kézimunkatanárnő vagyok, Gruevszki néven Macedónia volt miniszterelnöke. Szólíthat excellenciásnak.

- Mars ki!

Szele Tamás