A hungvejping kínai kifejezés, szó szerint lefordítva valami olyant jelent, hogy „vörös védő harcos, vörös őr”. Persze ennek magyarul se füle, se farka, úgyhogy a „vörösgárdista” kifejezést használjuk rájuk. Bár elég helytelenül, hiszen a kínai hungvejpingek nem voltak reguláris alakulat, de az kétségtelen, hogy erőszakosak voltak nagyon. Ma is azok, minálunk.

De hogy kerülnek Pestre vörösgárdisták? Toborzás útján, helyi erőkből, bár ezek a mi vörösgárdistáink inkább fehérek. De különben nem sokban térnek el a valamikori kínai kollégáktól, sőt, hasonló a helyzet is, amiben bevetik őket. Ez pedig nem más, mint a Kulturális Forradalom. Kínában a Nagy Proletár Kulturális Forradalom kezdetekor jelentek meg a militáns fiatalokból álló csapatok, akik ugyan komolyabb fegyvert nem kaptak, de bambuszbottal is kiválóan tudtak verekedni. És hihetetlenül forradalmi, radikális, lázadó módon álltak ki – a hatalom mellett. Nem ellene – mellette, szóval nem kellett hozzá nagy bátorság, nem szállta meg őket Fekete Forgószél szelleme. Ez az a fajta rebellió, amiből a rebellisnek baja nem lehet, csak az áldozatának. Voltak nálunk is efféle emberek, labancok, pecsovicsok, muszkavezetők, vannak is máig.

No, de hát a hatalom mellett lázadni nálunk sem jelent életveszélyt, óvatos duhajok sportja, és igen jövedelmező. Az áldozatok egyelőre még életben maradnak, csak munkanélküliek lesznek – ez a Fidesz régi módszere, éhen veszejti az ellenfeleit, vagy ha bele nem pusztulnak a nyomorba, megpróbálja őket minden szinten ellehetetleníteni. Ennek a magyar kulturális forradalomnak minden pillanata arról szól, hogy kis, agilis vörösgárdisták akarják meghatározni, mi a kultúra és mi nem az. Ahogy Kínában történt annak idején – majd itt is feltalálják a forradalmi mintaoperákat, vagy ami nálunk megfelel nekik.

De, mint Kínában, itt is sokkal fontosabb elpusztítani a régi kultúrát, mint valamiféle újat teremteni – az különben ott sem sikerült, tragikomikus torzók születtek a korszakos forradalmi alkotások helyett. Itt lassan már meg sem születnek, sőt: a még el sem kezdett Hunyadi János-film forgatókönyve körül zajlanak víg, antiszemitizmussal, cigányozással, homofóbiával tarkított belharcok, a kormánypárt kebelén belül, aki nem hiszi, olvasson Magyar Időket.

Vagy mást: Kína annyiban volt elviselhetőbb a kulturális forradalom éveiben, hogy egy Zsenmin Zsibao volt és egy Hungcsi (a párt elméleti folyóirata), nálunk lassan majd' minden lapot az Új Kína, bocsánat, MTI anyagai töltenek meg. Ugyanazt a kultúrharcos hevületet látjuk az Origóban, Pesti Srácokban, 888-ban és számlálhatatlanul sok helyen, amit a Magyar Időkben.

Na, de lássuk, mit ír ma az Új Kína? (Nem értem, miért írom mindig ezt a „kormánysajtó” kifejezés helyett...)

Elsősorban azt, hogy

„A kulturális ügyek Kínában egy fekete pártellenes és szocialista-ellenes vonal diktatúrája alatt állnak.”

Jaj, nem, bocsánat, én nem tudom, mi van velem ma reggel: ez is egy 1966 februári Zsenmin Zsibao-idézet, nálunk azt írják, hogy a magyar kultúra balliberális diktátorok rabláncán senyved. Azért az már mindjárt más, nem? Ja: olyan nagyon nem más, sőt, majdhogynem szó szerint ugyanaz. Akkor lapozzunk.

Apáti Bence lelkes hangú, jegyzetnek tűnő tárgyban ünnepli az adatot, miszerint 2018. szeptemberben a bruttó átlagkereset 322 800 forint volt (https://magyaridok.hu/ahelyzet/karogok-322-800-forint-3697316/), épp, hogy táncra nem perdül örömében. Pedig kár, táncolni ugyanis sokkal jobban tud, mint írni – és akkor még udvariasan fogalmaztam, nem akartam megbántani ezt az érzékeny művészembert. Nem baj, bánt ő másokat, nagy érzékenységétől vezetve:

„Lehet, hiszen a magukat függetlennek hazudó, Magyarországon garázdálkodó újságírók olyan hangulatot alakítottak ki, hogy a közügyekkel és a politikával csak felületesen foglalkozó, egyszerű választópolgárok azt hihetik: a kormányt kritizálni, a kormány összes intézkedését eredendően rossznak gondolni vagy épp dilettánsnak beállítani minden józan magyar demokratának kutya kötelessége.

A kormány, vagy ha úgy tetszik, az ország sikerének örülni legalábbis eretnek gondolat, de inkább lesajnálni való, megbocsáthatatlan ősbűn.” (Magyar Idők)

Uram. Maga táncosnak lehet kiváló, de újságírónak hajítófát sem ér, egyfelől kollégákat nem gyalázunk (igaz, maga nem kolléga), mert kamatostól adják vissza a szakma hagyományai szerint, másrészt meg mióta azonos a kormány az országgal? Nem ismeri a különbséget? Az országnak van kormánya, nem a kormánynak országa, ilyen hibáért szokás a kezdő slapaj anyagát kivágni a lapból, kár, hogy az ön esetében igen elnéző volt a szerkesztő. Vagy csak féltette a kenyerét.

A bruttó átlagbérről meg – ami nettó 215 500 – annyit, hogy ha lemegyek vásárolni, és veszek egy zsömlét húsz forintért, meg egy lépegető exkavátort tízmillióért, akkor két tételt vásároltam, darabját ötmillió körüli áron. Átlagolva. Vagy ha teszem azt maga keres félmilliót havonta, én meg egy vasat sem, akkor mi ketten átlagosan negyedmilliót kerestünk fejenként. De csak átlagolva. Ha már bevesszük harmadiknak a sarki hajléktalant is, akkor kevesebbet. Szóval lehet büszkélkedni az átlagolt eredményekkel, de azért mindenki tudja, igazából mennyi az annyi.

Lapozzunk, lássuk, mi hír az oktatásügyben. Jurák Kata tényfeltár: a tényfeltárás tárgya egy elit gimnázium, apropója a hét végére tervezett diáktüntetés, idézzük őt is (https://magyaridok.hu/belfold/kormanyellenes-tuntetesekre-mozgositjak-a-kozepiskolasokat-is-3695588/):

„A Magyar Időket egy felháborodott édesanya kereste meg, aki arról panaszkodott, hogy az egyik budapesti alapítványi elit gimnáziumba járó gyermekének kötelessége elmenni a tüntetésekre, mert az iskolában kiközösítik azokat, akik rombolják a csapatszellemet, és ki akarják húzni magukat az ilyen „program” alól. Ez egyébként egyáltalán nem meglepő annak fényében, hogy több alapítványi középiskola az Open Society támogatását élvezi. (…) A felháborodott szülő lapunknak arról is beszélt, hogy az intézményben rendszeresen érzékenyítőkurzusokat tartanak, és ha tudta volna, hogy az intézmény „sorosista”, akkor nem íratta volna oda a gyermekét. Az anya szerint más iskolákban is hasonló a helyzet, másutt is hálózatos módon működnek közre, és aktivizálják magukat, ha kormányellenes megmozdulásról van szó.” (Magyar Idők)

Már megint ezek a munkáslevelezők. Ezek a nép hangjai, akik név és arc nélkül jelentik fel az ármányt a Szabad Nép, bocsánat, Zsenmin Zsibao, elnézést, Magyar Idők szerkesztőségében. Nekik tényleg őrizni kell a névtelenségüket, hiszen különben tán végeznének is velük a sorosista halálbrigádok. Melyek utcáinkon masíroznak fel és alá. Mindenki látja őket, nap, mint nap, nem?

Ja, nem.

Mármost, ha egy valódi lapnál jelenik meg egy valódi édesanya ilyen történettel, akkor az a lap elkezd nyomozni, kérdezősködni, kutatni, ugyanis lehet ám a kedves informátor is elfogult, hogy ne mondjam, paranoiás, szakmai alapvetés, hogy amit csak lehet, ellenőrizni kell, mindennek utána kell járni. Ha van bizonyíték, annál ütősebb az írás, ha nincs, ki se menjen, mert csak szégyent hoz az orgánumra. Itt a bizonyíték nem létezik, egy névtelen munkásanya beszél csak, plusz hozzácsapta a szerző a gimnázium vezetőjének életrajzát és családfáját.

Sajtóból elégtelen. Leülhet.

De azért az figyelemre méltó, kérem, ahogy a politikai nyomulás már az oktatási intézményekben is folyik. Igaz, nem a kormánnyal szemben álló oldal részéről. Lássuk csak, miféle felhívást tett közzé a 888?

„Eleged van az egyetemen zajló, kéretlen baloldali politizálásból az órákon? Úgy érzed, véleménye és igaza egyedül a liberális oktatódnak lehet? Ha igen, írd meg nekünk a xxxxx@xxx.hu e-mail-címre és megfelelő forrásvédelem keretein belül közzétesszük történeted.” (888)

A mailcímet nem fogom még én is népszerűsíteni, akit érdekel, olvassa el a faszagyerekek lapjában. Melynek mottója: „Csatlakozz a lázadókhoz!” - persze, a kormány melletti lázadókhoz. De a felhívásukra visszatérve: ez nem politizálás az oktatási intézményben? Nem besúgásra való bujtogatás? Dehogynem, csak ez nem baj, mert kormánypárti és azt szabad.

Remélem, a 888 záros határidőn belül megnyitja a „Pávlik Morozov Ifjúsági Spicliképzőt” is, hogy kezdő besúgóink orientáltan legyenek képesek tanáraikat és családtagjaikat feljelenteni, ne csak úgy vaktában, lelkesedésből, ahogy a képzetlen amatőrök teszik.

Szépek Kína zöld dombjai, különösen Pesten szépek.

Amint látom, tökéletesen sikerült lemásolnunk a kulturális forradalmat, de még az azt kísérő párton belüli villongásokat és a gazdasági káoszt is. Csak azért nem figyeli ezt elhűlve a fél világ, mert – nem vagyunk nagyhatalom.

Kína meg az volt.

Különben tetszenek tudni, mi történt a hajdan diadalmas vörösgárdistákkal, mikor elcsitult végre a zűrzavar?

Mert véget ért, minden véget ér egyszer.

Nem, nem őszültek meg dicsőségben és gazdagságban.

Egy ilyen fanatizált, zavaros fejű, radikális és agresszívvé tett tömeg állandó veszélyt jelentett volna a kínai társadalomra, ha a városokban hagyják őket, együtt.

Letelepítették őket falura, egyenként, hogy a szegényparasztoktól tanuljanak forradalmi szellemet.

Pont úgy, ahogy ők telepítették le korábban, aki agyon nem vertek, meg nem csonkítottak.

Hát, így jártak a hungvejpingek, termelhették hűségük jutalmául a rizst, míg bele nem feketedtek.

De ez a mese vége. Mi még az elején vagyunk.

Nem utazom Kínába mostanság.

Minek is tenném?

Kína eljött hozzám.

Szele Tamás