Forgókínpad

A Jobbik és a koala

2019. január 09. - Szele Tamás

Kérem, brutálisan egyenes leszek, lehet nyugodtan megsértődni: a tényeknek sajnos semmi köze a vágyakhoz és álmokhoz, netán elképzelésekhez, a Jobbiknak meg bármiféle demokratikus ellenzékiséghez. Lehet hipotetikus vitákat folytatni arról, hogy elképzelhető-e együttműködés velük, de a gyakorlatban ennek semmi jelentősége.

koala.jpg

Ugyanennyi erővel arról is lehetne vitatkozni, parázna vérmérsékletűek-é a zöld szemű nőstény egyszarvúak, ugyanis együttműködő Jobbik épp annyira nincs, mint unikornis. Hogy merem én ezt ilyen biztosan állítani? Lássuk a tegnapi közleményüket!

2019. január 8., kedd 13:42

A Jobbik parlamenti frakciójának közleménye
Budapest, 2019. január 8., kedd (OS) - Értelmetlen és zavart okozna az összellenzéki összefogás

A Jobbik több szempontból is rossz felvetésnek tartja az összellenzéki összefogást az európai parlamenti választásokra. Az EP-választás egy tisztán pártlistás szavazás, éppen ezért nincs is nagyon európai példa hasonló összefogásra, közös listára. A Jobbik a többi hazai párthoz képest elsőként, már decemberben bemutatta európai választási programját, amely markáns alternatívát kínál a Fidesszel szemben.
Mindemellett a Jobbik szociális néppártként nem léphet választási szövetségre Gyurcsány Ferenccel - akinek az elszámoltatását a Fidesz szabotálta el tudatosan -, de olyan politikai erőkkel sem, akik szerint a magyar férfiak nem érdemlik meg 40 év keményen ledolgozott év után a nyugdíjat vagy akik elutasítják a magyar bérek európai szintű felzárkóztatását, a béruniót.
Meglátásunk szerint együttműködni konkrét ügyek vagy jó célok mentén lehetséges, s ehhez a legerősebb ellenzéki párt tartja magát a jövőben is. Egy széleskörű ellenzéki EP-lista bohózattá válna, hamar széthullana és csak zavart keltene. Egyedül a Fidesz érdekeit és propagandáját szolgálná.

Jobbik Magyarországért Mozgalom” (MTI OS)

Hát így állunk és – ne tessenek illúziókban ringatózni – így is álltunk mindig. Ha valakinek szelektív volna a memóriája a lehetséges választási koalíciót illetően, itt idézném a Jobbik 2018. január negyediki közleményét (https://www.jobbik.hu/hireink/pofatlanul-hazudik-kormanyzati-media):

A Jobbik egyedül indul a 2018-as országgyűlési választáson, és mind a 106 egyéni választókörzetben saját jelöltet fogunk indítani. A kormányzat hazug médiamunkásai azonban folyamatosan arról beszélnek, hogy lesz választási koalíció. Tehát a gyengébbek és a hazugok számára még egyszer: NEM LESZ A JOBBIK RÉSZVÉTELÉVEL VÁLASZTÁSI KOALÍCIÓ!”

Ez, összevetve a tegnapival világosan megmutatja: nem, nem baloldalon kell keresni a kompromisszumkészség hiányát. Sajnos, teszem hozzá: a Jobbik politikai múltja, jelene és várható jövője is olyan feloldhatatlan ellentéteket mutat mindennel, ami európai vagy demokratikus (hiszen deklaráltan „nem demokratikus párt”), hogy még a dialógus is maximum az alapelvek súlyos feladásával lenne elképzelhető. Ehhez képest jó másfél-két éve dúl a „Jobbik-vita” a demokratikusnak nevezett ellenzéki oldalon, melynek az a tárgya, hogy lehet-e szövetkezni velük egy elsöprő választási győzelem érdekében?

Jelentem: a vita tárgytalan, ugyanis nem lehet. Éspedig nem csak elvi, hanem nagyon is gyakorlati alapon nem lehet: ők nem hajlandóak. A most tíz százalékon álló párt – ugyan, miféle „politikai nagyhatalom”? - egyszerűen elutasít minden közeledési kísérletet, sőt, kikéri magának, ám ajakán kaján vigyorral figyeli, amint egymásnak esnek miatta a politikai riválisai. Mint a könnyűvérű menyecske, aki élvezi, ha késelik egymást miatta a legények a búcsúban, de azért egyikkel sem megy el andalogni. Azt elvárja, hogy más pártok visszalépjenek az ő javára, de adni érte nem hajlandó semmit.

Hát, innentől kezdve nincs sok értelme azon vitatkozni, akár elvi alapon is, hogy milyen szép menyasszony lenne Micikéből, ha Micike nem kíván férjhez menni. Csak enyelgve adja a tőrt és mondja, hogy „nosza hát”. Beszélnek valamiféle „stratégiai együttműködésről” ami az önkormányzati választásokon várható, no, az is erről fog majd szólni.

Ámde álljon meg a verekedés, mert most nem a parlamenti és nem az önkormányzati választásokról van szó, hanem az EP-választásokról.

Ezeken, lévén, hogy tisztán listásak, tehát az 5 százaléknál többet kapó pártok maradnak versenyben, hogy a végén a szavazatok arányában elosszák közöttük a Magyarországnak járó 21 képviselői helyet, egy ellenzéki tömb létrehozásának semmi értelme nem volna. (Mellesleg: annak a legendának sincs semmi értelme, hogy a kettős állampolgárok kétszer szavazhatnának, bárki bármit mondjon, ugyanis az uniós választásokon mindenki csakis a lakhelye szerinti jelöltekre szavazhat, így ha valaki egy másik uniós állam polgára is, akkor csak ott szavazhat, ahová be van jelentve, és kettős bejelentés esetén nem Budapesten szólal meg a vészcsengő, hanem Brüsszelben, a nyilvántartásban, szóval ez így elképzelhetetlen – unión kívüli állampolgárság esetében talán lehetne szó machinációról, de ez esetben is nehezen).

Az EP-választások nem, ismétlem, nem a magyar Parlamentről szólnak. Még csak nem is előképei a 2022-es országgyűlési választásoknak, ahogy az önkormányzatiaknak sem. Gyengébbek kedvéért: ha mind az összes magyar választó ugyanarra a pártra szavazna (és csak pártra lehet, koalícióra nem), akkor is huszonegy hely járna nekünk az Európai Parlamentben, ahogy most is, hogy meg fognak oszlani a szavazatok.

De akkor mi a tétje az EP-választásoknak?

Van neki, méghozzá komoly, csak az nem nálunk fog egyelőre megmutatkozni, de minket is érint majd, nagyon is. Arról van szó, hogy az Európai Unión belül két irányzat küzd egymással. A föderációs Európa alapvetően egy szövetségi államban gondolkodna, közelítené egymáshoz a tagállamokat, akár annyira is, mint az Amerikai Egyesült Államokban, a Nemzetek Európája pedig szövetségi állam helyett államszövetséget akar, a tagállamok nagyon magas fokú autonómiájával, a munkaerő szabad mozgásának korlátozásával, zárt határokkal, de vámunióval – egyfajta Német-Római Birodalommá alakítaná az Uniót, amiben minden ország vezetője legalább akkora úr a maga szemétdombján, mint egy valamikori választófejedelem, és abba, hogy mit csinál otthon, senkinek semmi beleszólása, főleg Brüsszelnek nincs.

Nos, ha az Orbán Viktor által favorizált erők győznek az EP-választásokon, a kiskirályok Európája kerül közelebb hozzánk. Épp ezért mondom: nem arról van szó a mostani választásokon, hogy 1. ki fogja Magyarországot vezetni, 2. ki fogja a településünket vezetni, 3. ki melyik magyar pártot szereti vagy utálja, hanem az a kérdés, milyen Európában szeretnénk élni. Erre tetszenek szavazni, és nem egy „ellenzéki népfrontra” vagy egy magyar kormányváltásra.

Sőt, mondok egy érdekeset: amennyiben a Jobbiknak bejut néhány képviselője az EP-be, azok egészen pontosan a Néppárttól jobbra fognak elhelyezkedni, épp, ahogyan a Fidesz képviselői is a Néppártban, ha át nem ülnek ők is a jobbszélre. Tehát a Jobbikot erősíteni egy EP-választási összefogással azt jelentené, hogy a magyar kormányt erősíti a magyar ellenzék.

Azért az nem kis röhej volna.

Különben az egész jobbszélre való népfrontos kokettálásnak van egy nagyon keserű mellékíze, ugyanis volt ország, ahol kipróbálták. A helyzet nagyon hasonlít a burmaira (Mianmar, de én maradok a Burma megnevezés mellett). Ott ugyanis hosszú ideig katonai diktatúra volt, csak – terjedelmi okokból nem részletezném, miért – a junta végül úgy döntött, egy „sáfrányszínű forradalomnak” nevezett népmozgalom megjelenése után, hogy 2010-re demokratikus, többpárti választásokat írnak ki és éljen a szabadság. Elfogadták az alkotmányt, a kormány vezetője a Nobel-békedíjas Aung San Suu Kyi, és most már minden jó.

Ja, nem, mégsem jó.

Egyfelől nem jó, mert Aung San Suu Kyi kezében körülbelül nulla végrehajtó hatalom összpontosul, hiszen eleinte úgy látszott, erre a fényes jövőben nem is lesz semmi szükség, másrészt a hadsereg megőrizte az autonómiáját, magyarul, tesz, amit akar.

Ebben a helyzetben törtek ki a rohingyaellenes pogromok, a hadsereg és a nacionalista pártok széles körű támogatásával, ugyanis, hát... a sáfrányszínű forradalomban népfronttá tömörült korábbi ellenzéknek nagy része bizony kőkeményen nacionalista, soviniszta, és a rohingyákat még embernek sem tekinti. Hanem hát baj van: a nacionalista pártok nélkül Burmát nem lehet demokratikusan kormányozni, illetve a hatalom névlegesen is visszakerülne a hadsereg kezébe, így Nobel-békedíj ide vagy oda, Aung San Suu Kyi kénytelen volt arcát és nevét adni a mészárlásokhoz. Vagy átadni a hatalmat megint egy juntának.

Tessék most ugyanezt magyar viszonyok között elképzelni, egy ellenzéki népfronttal, a hadsereg hatalma helyére gondoljuk az oligarchák gazdasági befolyását és már meg is kapjuk, miért nem lehet – vagy inkább: nem szabad – kokettálni a szélsőjobbal.

Nem hülyék azok. Ingyen nem segítenének hatalomra senkit, utána nem állnának félre maguktól, komoly részt követelnének a kormányzásból.

Melyik tárcát kapják meg?

Oktatásügyet? Na ne már. Külügyet? Főleg ne. Belügyet? Azt ne adja az Úristen... Értsük meg: a szélsőjobbal kéz a kézben győzni országgyűlési választásokon akármekkora nemzeti egység esetén is azt jelentené, hogy másnaptól zöld útjuk van minden kirekesztő, aljas tervükhöz, és ha a kormányzat működőképes akar maradni, maximum vigyoroghat és bólogathat nekik.

Egynapos győzelem volna.

Sokan vannak, akik azt hiszik: így is megérné.

Nem érné meg egy napért odaadni az összes többit.

No, de ezt majd még el kell mondani sokszor 2022-ig. Akkor lesz ez a gondolat fontos és időszerű.

Egyelőre maradjunk annyiban: a Jobbik ezen a választáson sem koalázik senkivel. Tőlük tudjuk, ők mondták.

A többit majd meglátjuk.

 

Szele Tamás