Megvolt hát Orbán Viktor sajtótájékoztatója, megvolt, és nem lettünk tőle okosabbak. Újat nem tudtunk meg belőle, eddigi ismereteink megerősítést nyertek, ha szigorúan veszem, volt benne annyi tücsök és bogár, hogy hetekig élhetnénk belőle, csak sajnos a világ halad, nem áll meg, míg mindet megírjuk: tanulság viszont akad, ha nem is sok.

Rögtön az első tanulság az, miszerint Nyuszika esetében mindegy, van-e sapkája vagy nincs. Történt ugyanis a tegnapi Hatalmas Esemény előtt, hogy néhány szerkesztőség negatív visszajelzést kapott a regisztrációs kérelmére (ó, természetesen a helyhiányra hivatkoztak a szervezők, mi másra?) tehát munkatársaikat be sem engedték. Ezek a szerkesztőségek:

Bocsáttassék meg nekem: az Alfahírt nem siratom, az Azonnalit is vegyes érzelmekkel szoktam forgatni, mikor elém kerül, de a többiek kirekesztése tényleg teljesen értelmetlen volt. Hiszen másokat, nem ritkán kritikusabb hangvételű orgánumokat is, beengedtek, sőt, kérdezni is hagytak. Az már más kérdés, miféle válaszok érkeztek a kérdésekre – de beengedték őket. A felsoroltakat miért nem?

Az egy dolog, hogy ezt senki sem érti, az sem, aki elrendelte, de érdekes volt a közönség reakciója. Azonnal megjelent a közösségi oldalon a követelés, miszerint a beengedett kollégák egy emberként álljanak fel és hagyják el a helyszínt, szolidaritásból, de legalábbis a függetlenek és ellenzékiek tegyenek így, mert ha nem, kollaboránsok.

Ahogy azt Móricka elképzeli.

Akkor pár szó ez ügyben.

Személy szerint egyike vagyok azon két magyar újságírónak (a másikunk Kinyó Norbert kolléga), akik tudatosan bojkottáljuk a Kormányinfó intézményét, amin azt tessék érteni, hogy mióta először felmerült, ki mehet be, ki nem, ki kérdezhet, mit kérdezhet, azóta nem is kérünk belőle, ugyanis ez így nem sajtótájékoztató. Eleinte mások is velünk tartottak, de nagy úr a munkahely, még nagyobbak a környülállások: ketten maradtunk az álláspontunkkal, azonban így legalább megvan a morális alapom, hogy véleményt mondhassak.

Hát először is: szép dolog bojkottot követelni a szakmától, csak a jelenlévők fele nem is tekinti kollégának a kirekesztetteket, aminthogy nem is azok: akik kívül maradtak, azok (az Alfahírt kivéve) mégiscsak újságírók, sajtómunkások, azonban a kormánymédia munkatársai bizony csak szánalmas propagandisták, pártkatonák, nem is lenne helyes a kollégájuknak állni. Ők például biztos nem állnak fel, nem mennek ki senki ellenzéki vagy független miatt. Egymás miatt sem tennék.

Aztán meg: a közönség ugyan követeli, hogy álljanak fel legalább a függetlenek és az ellenzékiek, de ugyanakkor azt is követeli, hogy ne csak a kormánymédia tudósításaiból ismerje meg az elhangzottakat. Ez a kérés nagyon is jogos: vessük össze a kormany.hu beszámolóját (http://www.kormany.hu/hu/a-miniszterelnok/hirek/magyarorszag-jobban-teljesit) az Index percről percre adott tudósításával (https://index.hu/belfold/2019/01/10/orban_viktort_barmirol_lehet_kerdezni/?p=1) és láthatjuk: amit a kormany.hu és az MTI leadott és ami ezek szerint a KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) 476 lapjában szó szerint, betűazonosan meg fog jelenni, köszönő viszonyban sincs az elhangzottakkal. Még a tartalma is pusztán rokon a tényekkel, erősen cenzúrázott, szerkesztett, csonkított árnyéka a valóságnak. Márpedig a közönségnek valóban joga volna megtudni, ki mondott, mit mondott, mire mondta. Ha a független és ellenzéki tudósítók felállnak és kimennek, értelemszerűen nem számolhatnak be erről hitelesen. Hát én immár mit válasszak, virágom, virágom... ugyanis a közönség kétfélét is akar, önmagának ellentmondóan, amihez neki joga van, csak nekem nincs jogom kétfelé szakadni, mikor munka lenne.

Aztán, kérem, könnyű okosnak lenni az olyan embernek, aki nem látott még kormányinfót. Ez nem egy hétköznapi sajtótájékoztató, ahonnét ki lehet menni, látványosan is, kevésbé feltűnően is, legfeljebb lemarad az ember a pogácsáról és az ásványvízről (mással már nem nagyon silóztatják a sajtómunkást manapság, pedig, hej, emlékszem a korai kilencvenes években a Lendvai utcában még tokaji borokkal, frissensültekkel várt minket a még liberális Fidesz). Ezeket a rendezvényeket a TEK biztosítja, ami annyit jelent, hogy ha egyszer bement a tudósító, ki nem jön, míg vége nincs.

Nem engedik és kész.

Mosdóba sem: olyan még nem fordult elő tudtommal, hogy valaki „bent ment volna ki” nagy szükségében, de többször is volt rá esély. A rendezvény különben mindig csúszik, legalább fél órát de inkább többet, mert a magyar kormány tagjai és alkalmazottai hisztisebbek mint megannyi primadonna, és meg akarják mutatni, ki a főnök. Ugyan közvetítik streamben, tehát nézhető kívülről is – nézni lehet, csak kérdezni nem, így ha valaki, mint például én, most, a felvétel alapján ír róla, könnyen abba a helyzetbe kerülhet, hogy csak a kormánymédia kérdéseire adott válaszokról számol be. Hiszen a független és ellenzéki média közkívánatra felállt, jobban mondva be sem ment... Az még külön tudnivaló, hogy mikor bemegy az ember, nincs tudomása arról, kit nem engedtek be, ha csak nem személyes ismerőse az illető, hiszen esetünkben a kitiltás írásban játszódott le, még az esemény kezdete előtt, tehát nem gumibotos pribékek verték el a kameramanokat a bejárattól. Esetleg megtudható, ha szólnak a bent lévőnek a dologról valamilyen telefonos úton (bár nem hanghívás útján, az tilos), chatben, e-mailben, de kimenni már úgysem tud, mert nem engedi a négy alabárdos, melyet állítának őrnek. Lélek azon az ajtón se be, se ki.

És van még egy szempont. A sajtó jelenlegi helyzetében a szerkesztői, vezetői feladatokat – sajnos – ritkán végzik szerkesztők. Még ellenzéki és független oldalon is sokkal gyakoribb, hogy maga a szerkesztés amatőr, outsider kézbe kerül, extrém esetben egy titkárnő végzi, vagy valamely hasonlóan avatott személy, és ez még mindig az elfogadhatóbb eset, ugyanis a másik lehetőség az lenne, hogy a képzetlen alkalmazott írja a tudósítást, annál pedig rosszabb nincs. Mondjuk nincs mindenhol így, van, ahol valódi szerkesztő dolgozik, de sok helyen tudok róla, hogy olyanok küldik anyagra, terepre a tapasztalt munkatársakat, akiknek haványlila dunsztjuk nincs a szakmáról. Igen, néha jó nevű lapoknál is. Kevés a munkatárs, az alkalmas ember még kevesebb, dolgoztam olyan lapnál, amit ketten írtunk meg napról napra, olyannál is, amit hárman. Mit tesz a rossz és tapasztalatlan szerkesztő, ha azt hallja, hogy szakmai szolidaritás okából elmarad a betervezett, és meglehetősen terjedelmes tudósítás?

Hisztériás rohamot kap, mert ez esetben neki kéne dolgozni valamit, csak nem tud. És jó eséllyel kirúgja a tudósítót, ugyanis tehetsége nincs, képzettsége sincs, de hatalma rendszerint van. Sőt, neki jobb is a képzetlen, utcáról beeső kezdő beosztott, hiszen annak úgy parancsolhat, ahogy néki tetszik, míg a dörzsölt öreg sajtóróka tesz, amit akar (csak éppen azt igen jól teszi).

A független oldalon uralkodó álláshelyzetről meg annyit, hogy csak nekem magamnak december hónap folyamán két állásomat mondták fel lapok megszűnése miatt, az egyiket a Vasárnapi Híreknél, a másikat a Sport.Mindignél. Illetve hármat, de a harmadiknak nem volt köze a sajtóhoz. Maradt még kettő, azokkal is meglátjuk még, mi lesz. Egyszóval: a mai viszonyok között azt követelni a kevés, megmaradt független és ellenzéki sajtómunkástól, hogy az állását, megélhetését kockáztassa, minimum kegyetlenség.

Csak erre nem gondol a nagyérdemű.

És nem mellesleg: „az újságírókról” tömbként beszélni pont olyan, mintha valaki bármely más embercsoporttól várna el egységes véleményt vagy cselekvést. Mondjuk a villamosvezetőktől vagy a postásoktól. Aztán kárhoztatná őket, mert „ezt sem képesek megszervezni, megvették őket kilóra”. Ördögöt vettek meg, illetve, akit lehetett, azt igen, de távolról sem mindenkit. Egyszerűen lehetetlen az egységes fellépés - egység híján. Annak meg nyoma sincs. Máshol sem, de a mi szakmánkban főleg nincs. Nem is lehet: éppen most szervezték meg, hogy ha akár minden valódi újságíró is feláll, akkor is lehessen sajtótájékoztatni minimum 476 droidot.

Egyszóval: nem mentegetem a szakmát, csak felsoroltam azokat a szempontokat, amelyekről a legtöbben nem vesznek tudomást, mert sokkal egyszerűbb a sajtót egységesen kárhoztatni és kollaboránsnak nevezni. Kedvenc politikusaink is előszeretettel űzik ezt a sportot. Ők meg tán csak okos emberek, nem?

Ja, nem.

A helyzetet a legjobban a tegnapi sajtótájékoztatón lejátszódott incidens mutatja be. Idézzük az Indexet (https://index.hu/belfold/2019/01/10/orban_meg_szep/?fbclid=IwAR1cT8oXe4Jamex1ukpDbNErm0cgkgAoQkof7qpiYn2L-KmmYUNgGeEMkoU):

„Az AP újságírója szembesítette Orbánt azzal, hogy Orbán szerint médiaellenszélben kell dolgoznia, és a reggeli sajtószemlékben nagyon sok kormánykritikus hang van, és szerinte többségben vannak az ilyen hangok. Erre az újságíró azt mondta, „ez lehet, hogy azért van, mert azok a kormánykritikus médiumok, akik függetlennek mondják magukat, mind a saját szempontjukból adják le a híreket. Azok meg, amik a kormányt támogatják, egyre összehangoltabban ugyanazt mondják, hiába vannak 476-an. Ha megnézzük a megyei lapokat, mindenhol ugyanaz az önnel [készült] interjú jelenik meg, mindenki ugyanazt a kormányt támogató mondatokat mondja.”

Ez utóbbi megyei lapos résznél Orbán a mellette álló Kovács Zoltán államtitkár felé fordulva azt mondta mosolyogva: Még szép!” (Index)

Ez a két szó tömörebben mondja el a lényeget, mint az, amit a fentebb négy flekkben vázoltam.

És, hogy különben még mi hangzott el? Nem számolhatok be róla, otthonról néztem, ugyanis bojkottáltam.

De annyit mondhatok: semmi új. Csak, amit eddig is tudtunk. Lehet, érdemes volna elemezni, de friss konklúzió nem sülne ki belőle.

Maximum annyi, hogy ami rossz, még sokkal rosszabb lesz.

Még szép.

Szele Tamás