Kérem, egymást kergetik a váratlan és várható események, a Brexit tegnap esti fejleményei tulajdonképpen nem hatottak a meglepetés erejével, de aki azt hiszi, hogy most eldőlt, mi lesz az Egyesült Királyság sorsa, az nagyon nagyot téved: semmi sem dőlt el, még minden lehetséges, és sajnos egyáltalán nem bizonyos, hogy hamar elfeledhetjük a Brexit nevű rémálmot.

A 2016-os népszavazás ugyanis egyértelmű eredményt hozott, még ha szorosat is. Nagy-Britannia és Észak-Írország lakóinak mintegy 52%-a az Európai Unió elhagyása mellett döntött, habár, mint a Google keresőadatai másnap kimutatták, csak a referendum után nézték meg, milyen következményekkel is fog járni döntésük. Az a döntés, ami – épp úgy, mint Donald Trump megválasztása – hatalmas tévedés volt, amiért nagyon nagy árat kell majd fizetniük, és amelyet a legkorszerűbb propagandaeszközök bevetésével csalogatott ki a választókból a UKIP. Aztán annak vezetői leléptek a politika színpadáról, utolsónak Boris Johnson külügyminiszter mondott le, és a May-kormányra hagyták a lehetetlen feladat megoldását.

Ráadásul Theresa May a 2016-os népszavazás előtt maradáspárti volt: így aztán még elveivel sem egyezik, amit cselekedni kénytelen, de meg kell oldja a helyzetet, ugyanis kötelezik rá a brit törvények. Illetve, nem biztos, hogy ő kell megoldja: az ellenzéki Munkáspárt bizalmatlansági indítványt nyújtott be a kormányfő ellen a parlamentben, ma este lesz a szavazás, ha megvonják a bizalmat, két hete van a tory pártnak egy új kormány felállítására, ha az sem kap bizalmat, akkor feloszlik az Alsóház és előrehozott választásokat kell kiírni. Ez látszólag a munkáspárti Jeremy Corbin malmára hatja a vizet, aki olyanokat is mondott már, miszerint ő Brüsszelben kedvezőbb feltételeket lenne képes kialkudni egy Brexithez – nem tudom, ezt honnan veszi, Jean-Claude Juncker sem tudja, csak ő cáfolta is: nem a kormányfő személyétől függenek az Unió feltételei.

De tekintsük át a helyzetet, hogy a maga teljes abszurditásában tárulhasson elénk.

Ugyebár, a 2016-os népszavazásnak köszönhetően az Egyesült Királyságban törvény írja elő, miszerint az ország március 29-én kilép az Európai Unióból. A kérdés csak az: milyen feltételek mellett? Egészen pontosan két fő elv miatt dúl a legnagyobb vita, az Unió két alapelve okozza a kölcsönös makacskodást: a vámunió és a munkaerő szabad vándorlása. Nagy-Britannia bent szeretne maradni a vámunióban (naná!) viszont nem kívánja a külföldi munkavállalókat alkalmazni (bár ez esetben összeomlik a gazdasága, de ők tudják). Az Unió viszont nem alkuszik: ha vámunió, akkor szabad munkavállalás is, csak akkor minek a Brexit, ha nincs szabad munkavállalás, nincs vámunió sem. Természetesen van még körülbelül százmillió vitatott kérdés, de ez a konfliktus és a mostani válság fő oka.

Illetve...

Illetve, nagy nehézségek és rengeteg kompromisszum árán az Egyesült Királyság megegyezett egy alku-tervben az EU-val. Csakhogy ez nagyon előnytelen a számukra: lényegében véve azt jelenti, hogy 2020-ig a britek úgy lépnének ki az EU-s intézményrendszerből, hogy annak döntései a végleges megállapodásig még vonatkoznának rájuk. Tehát előállna az a fonák helyzet, miszerint fizetnek minden tagdíjat és hozzájárulást, be kell tartsanak minden szabályt és vonatkozik rájuk minden utasítás, csak éppen semmibe sem szólhatnak bele, de még a rájuk vonatkozó döntésekbe sem.

Ezt a változatot szavazta le tegnap este sosem látott többséggel az Alsóház.

Mindenki leszavazta volna, ez méltatlan is lenne.

Akkor hát marad az alku és feltétel nélküli kilépés, a hard Brexit és az azt követő káosz?

Nem. Ugyanis azt meg már január 8-án lehetetlenné tették.

Akkor ugyanis egy váratlan összefogással kormánypárti és ellenzéki képviselők kiegészítették a költségvetési törvényt egy olyan szabállyal, aminek értelmében egy alku nélküli kilépés esetén a kormány nem költheti el a beszedett adók egy részét.

Akkor most mi lesz?

Na, ez a húszmillió forintos kérdés. Ugyanis ha a soft Brexitet leszavazták, a hard Brexit lehetetlen, új alkuba Brüsszel nem megy bele, akkor csak egy megoldás lenne: hogy ne legyen Brexit egyáltalán. Erre utalt különben Donald Tusk is, aki azt mondta:

„Ha az alku lehetetlen, de senki sem akar alku nélküli kilépést, akkor kinek lesz bátorsága végül kimondani, hogy mi az egyetlen jó megoldás?”

Senkinek, ugyanis az politikai öngyilkosság volna. A May-kormánynak is csak azért vannak esélyei a hivatalban maradásra a tegnapi vereség után, mert nincs ember, aki vállalná, hogy ebben a helyzetben átveszi a kormányrudat. Ugyanis az Egyesült Királyság a mostani helyzetből – bármiképp is alakulnak a dolgok – csak jelentős veszteségekkel, meggyengülve és elszegényedve kerülhet ki.

Ennek a felelősségét senki sem vállalja.

Ha papírforma szerint történnek a dolgok, vagyis ma megvonják a bizalmat May kabinetjétől, a Konzervatív Párt új kormányt alakít, melyet 31-én nem szavaznak meg, az előrehozott választásokat a törvény szerint legkorábban március 25-ére lehet kiírni, és ha azonnali, egyértelmű eredmény is születne, akkor is maximum három-négy napja lenne az új kormánynak arra, hogy megoldja a megoldhatatlant. (Ha bizalmat kap az új tory kormány, vagy megmarad a mostani, kicsit más a helyzet, és Theresa Maynek vagy utódjának be kell nyújtania hétfőn, illetve két héttel később egy új Brexit-tervet, amit majd megint leszavaznak).

A megoldás abban a mozgalomban lenne, amely új népszavazást követel, és amelynek egyaránt vannak támogatói konzervatív és munkáspárti részről. Csakhogy ez meg a népszavazás intézményét kérdőjelezné meg, ami viszont a rendszer egyik alappillére: hogyne, először elfogad valamit a nép, aztán utána meggondolja magát? Mi ez, közvetlen demokrácia?

Tehát annyit mondhatunk biztosan, hogy bármi is történik, a március 29-i kilépést előíró törvényt meg kell változtatni. A kilépést el kell halasztani. Ha tetszik, ha nem, egyszerűen nincs idő, elment az eddigi meddő kísérletezésekkel.

A halasztásos megoldásra utal az is, hogy Philip Hammond brit pénzügyminiszter egy kedd éjszakai konferenciahíváson igyekezett meggyőzni a brit üzleti élet vezetőit, hogy a no-deal Brexit forgatókönyv elkerülhető, és most először felvetette annak a lehetőségét, hogy kinyújtják a 2 éves kilépési intervallumot, vagyis elhalasztják az 50. cikk alapján esedékes kilépési időpontot.

Viszont halasztás esetén könnyen előfordulhat, hogy egyáltalán nem lesz Brexit.

A válságot tulajdonképpen a demokrácia alapproblémája okozza.

A népfelség demagógokra hallgatott – mint már annyiszor, Athén óta – és rossz döntést hozott.

Azonban pont a demokrácia alapelveit szem előtt tartva, a népfelségnek nincs sem joga, sem lehetősége beismerni tévedését.

Végül, ha kell, új népszavazással, beismerheti és így megoldódhat a helyzet: de a brit demokrácia rendszerszintű sérülést szenved.

És mellesleg: nincs nép a világon, mely boldogan ismerné be: „hülyék voltunk”.

Egyszóval a nép lehet fenséges, lehet a hatalom forrása, lehet mindenféle: de az nem alaptétel, hogy bölcs is.

Lehet buta.

Csak erre a lehetőségre a demokratikus rendszerek nincsenek felkészülve, ugyanis mindezidáig ritkán fordult elő. Illetve gyakran előfordult, de nem sorskérdésekben.

A mostani helyzet annak köszönhető, hogy a népbutítás, a demagóg propaganda és a populizmus a korszerű információtechnológiát kihasználva sosem látott hatékonyságot ért el.

A Brexitet most már el kell halasztani, valószínű, hogy el is marad – de mi lesz a demokráciával?

Vigyázó szemetek Londonra vessétek!

Szele Tamás