Orbán Viktor harcol – nagy ügy, kérem, amióta ismerem, vagyis lassan olyan harminc éve, folyamatosan harcban áll. Ebből vagy tizenkét évig a kormány helyén volt és van ő, mit csináljunk, ez egy ilyen harci marci. De kivel harcol? Mindenkivel és bárkivel, a legrégibb – általa kijelölt – ellenfele azonban a szabad és független sajtó.

A függővel bezzeg nincs baja.

Főleg, ha tőle függ.

Az Index mostanság érdekes sorozatot közöl a húsz évvel ezelőtti Fideszről, a mai rész kapcsán (https://index.hu/belfold/2019/01/21/orban99_sajto_kozteve_fidesz_media/) jutott eszembe, hogy elgondolkodjak azon: mikor is üzent hadat nekünk ez az ember? Mert, hogy nem mi üzentük, az bizonyos...

Mert hát nem tegnap kezdődött az ő harca a médiával. Így, általában a médiával: bár a karrierje elején, úgy 1989 táján ugyan még nem volt orgánum, legyen az írott vagy elektronikus, amelyik ne támogatta volna (talán csak a Munkásőr című lapot kivéve, pedig onnét jött az egyik legnagyobb híve), a legvonalasabb pártlapok is jobban szerették békén hagyni, mint megtámadni, a sajtókapcsolatait többnek mondhatnánk, mint jónak: népszerű politikusnak számított, főleg korából fakadó feddhetetlensége miatt.

Aztán ennek egy nap alatt lett vége, a székház-üggyel.

Akkor és ott dióhéjban annyi történt, hogy a Fidesz – amely korábban használatra kapta meg a Lendvay utcai székházát - kapott egy szép, nagy ingatlant az államtól, pártszékház kialakítása céljából, a Váci utca 38. alatt, mégpediglen az épp kormányzó MDF-fel közösen. Melyet azonban eladtak az MKB banknak. Előttem vannak az adatok, kitérhetnék az alapterületre, értékre, maradjunk annyiban, hogy igen szép pénzt kaptak érte, amely aztán megteremtette a párt gazdasági hátterét és valamiképpen a gánti kőbánya is gazdát cserélt.

Szép volt az összeg, és ha akkor nem verik dobra az államtól kapott ajándékot, korántsem biztos, hogy most kormányozhatnának, ugyanis az a gazdasági birodalom, ami a párt és vezetése mögött áll, ebből a pénzből indult. De akkor nagyon nagy tévedésnek tűnt ez a lépés, mert egy nap alatt vesztette el a párt a teljes magyar sajtó támogatását.

Vagy nem vesztette el, de úgy érezte.

Miről volt szó? Orbán Viktor és a párt vezetése kicsit sem örült annak, hogy 1993. május 25-én a Népszabadság és a Magyar Hírlap egyszerre adott hírt az addig titokban zajló ügyletről (az előszerződést 1992 szeptemberében kötötték, ekkor a két párt meg is kapta az 1,53 milliárd akkori forintos vételár 90 százalékát. A pénz körülbelül a tízszeresét érte a mostaninak, úgy tessék számolni). Mármost mai szemmel nézve ez nem címlapsztori, egyfelől szigorúan vett törvénysértés nem történt, másfelől meg ezer ilyen mutyit láttunk már azóta.

No, de ez volt az első!

Addig a Fidesz a tiszta, ártatlan, életerős, fiatalos újrakezdés jelképe volt, azon a napon kiderült, hogy a liliomos szűz erényei sem makulátlanok, sőt, árulja őket, jó pénzért. Nyilvánvaló, hogy ennek viszont már volt hírértéke. Nem is kicsi. Kiderült azonban, hogy párt vezetésének fogalma sincs a sajtó feladatáról, mely ugyebár a hírek közzététele – ők azt várták volna el, hogy a két első lapot kivéve az összes többi hallgasson a nehezen letagadható ügyletről. Így mutassa ki szimpátiáját. Aki nem hallgatott, azt ellenségnek tekintették.

Csak hát ilyen nincs, ha egy hír nyilvános, azt már elhallgatni nem lehet, a citromot sem lehet visszalapátolni a lóba, ha már egyszer kint van, az akkori orgánumok vérmérséklet és pártállás szerint különbözően, de beszámoltak a történetről, és így aztán rá is kerültek a Fidesz feketelistájára. Melyről akkoriban csak sejtettük paranoiás pillanatainkban, hogy létezik, tudni már csak akkor tudtunk biztosat felőle, mikor késő volt.

Tehát ez a média elleni harc oka és eredete, ekkor határozhatta el Orbán Viktor, hogy a spontán kialakuló, piaci alapon működő, független magyar sajtót pártsajtóvá alakítja, amint teheti – és a korábbi orgánumokon bosszút áll, mint a rómaiak Karthágón.

Meg is tette, amint tehette.

A bosszúra 1998-ban nyílt lehetősége, mikor először alakított kormányt, és már a kisgazdákkal kötött koalíciójáról szóló beszámolók alapján is meggyőződhetett róla: itt senki sem fogja őt önként és alázatosan szolgálni (kivéve a Magyar Nemzetet, no, nekik is szépen meghálálta a sok évi lakájmunkát).

Az első áldozat a Kurír volt, amelyet úgy sikerült megszüntetniük, hogy az állam megszerezte a megroppant és csődbe jutott Postabank sajtóportfólióját, melyen belül aztán az évi 500 millió (még mindig akkori) forint veszteséget termelő Magyar Nemzetet meghagyták, a Kurírt, ami nyereséges volt, felszámolták, szóval már akkor sem volt tőlük idegen az unortodox gazdasági logika. Én magam a Kurírnál voltam rovatvezető, belülről láttam a történteket, de mivel ez a folyamat nem rólam szól, most inkább lássuk, hogyan folytatódott a hadjárat?

„Abban az évben a Simicska-féle Mahir megvette a Magyar Nemzet kiadási és névhasználati jogát a Postabanktól, majd nem sokkal később összevonta a választások előtt beindított, szintén Simicska- (azaz Fidesz-)érdekeltségű, de harcosabb, modernebb Napi Magyarországgal. Ezzel a korábbinál jóval kormányközelibb pályára, konkrétan Simicska és Liszkay Gábor pályájára állította a lapot, amely egészen a G-napig szolgálta a pártot. Liszkay amúgy azóta is sajtóbirodalmat igazgat, nem is akármilyet.” (Index)

Tehát már az akkori Magyar Nemzetet is úgy mentették meg, hogy a hűségesebb szolgának látszó konkurencia kezére adták!

Ide tartozik még Juszt László esete is:

„Juszt Lászlót előállították, rabosították, a tévéből pedig kirúgták, amikor a Kriminális című hetilapjában nyilvánosságra hozott olyan dokumentumokat, amelyek cáfolják Orbán Viktor állítását, miszerint a Horn-kormány idejében titkosszolgálati eszközökkel figyeltek meg fideszes politikusokat. A gyanú államtitoksértés. Orbánt végül a bíróság bocsánatkérésre kötelezte. Ehhez képest bizarr viccnek tűnik, hogy a Szép Házak nevű építészeti-belsőépítészeti szaklapban házkutatást tartottak a hatóságok, miután egy névtelen telefonáló szerint a lapnál összeesküvést szerveztek Orbán ellen.” (Index)

Hát, kérem... ha azt vesszük, a Kurír megszüntetése is azért sikerült egyik napról a másikra, mert az 1998. szeptember 24-i számunk címlapjára a következő szöveget, beharangozót tettük (mi, naiv marhák), utalva a másnapi számra:

„Felröppent hírek szerint a német származású Dietmar E. Clodo, a pilisszentlászlói bombagyár főnökének élettársa, a Kriminális kamerája előtt tett nyilatkozatában arról beszélt, hogy egy egykori magas rangú rendőr, aki jelenleg is jelentős pozíciót tölt be, korábban többször találkozott Clodóval. Mi persze nem gondoljuk, hogy a vallomásnak bármi köze lenne a belügyminiszterhez, uram bocsá!, azt is el tudjuk képzelni, hogy a hölgy – párja védelmében – egy kis füllentéstől sem riadt vissza, mégis könnyen lehet, hogy a nyilatkozat hatására megszületik az Orbán-kormány első tisztáldozata, azaz a közeljövőben menesztik Pintér Sándor belügyért. Ezt látszik alátámasztani az az értesülés, hogy a Miniszterelnöki Hivatal főnöke, Stumpf István úr szóbeli felkérést kapott: készítse elő a belügyér távozásának válságtervezetét…”

Lássunk csodát: nem menesztették. Minket menesztettek, pedig még a megfogalmazásban is kínosan ügyeltünk arra, hogy ne állítsunk semmit.

Meg hittünk abban, hogy a sajtót nem fogja bántani senki, ha teszi a dolgát.

Megszűntünk mi, megszűnt a Kriminális, voltak házkutatások, egyszóval érdekes időket éltünk mi akkor, de a tévénél, rádiónál sem volt jobb a helyzet: már 1999-ben megszületett az igény a mai MTVA létrehozására, az intézmények egybeolvasztására, létrehozták az őket igazgató úgynevezett „csonka kuratóriumot”, ami azért volt csonka, mert az MSZP és az SZDSZ kimaradt belőle, az összes hírműsor vezetését lecserélték, a köztévé hírigazgatója a jelenleg a Mediaworksnél dolgozó ex-Demokratás Csermely Péter lett, de nem is lehetne minden változást felsorolni: végül 1999 szeptemberében 530 fős leépítés volt az intézményben.

A Rádióban a Condor Legio vette át a hatalmat, Kondor Katalin vezetésével, onnan sem jöttek jó hírek... csak az ottani viszonyokról nincsenek jelenleg hiteles forrásaim.

Kérem, lépjünk hátra egyet.

Mint a valódi műértők a múzeumban, nézzük a képet a maga teljességében, ne vesszünk el a részletekben!

Mit látunk?

A Fidesz és ezen belül Orbán Viktor 1993 óta tartó, makacs küzdelmét minden orgánum ellen, ami nem tartozik a saját pártsajtójukhoz.

Sokkal hosszabb ideje zajlik ez a hadjárat, mint a két világháború együttvéve.

Miért zajlik tulajdonképpen?

Mert a kilencvenes évek első felében egy pártelnök rosszul tanulta meg, mi a sajtó dolga, és máig ragaszkodik ehhez a tévedéséhez.

Amit minden más tévedéséhez is makacsul ragaszkodik.

Soha egyet be nem ismert, márpedig ki van zárva, hogy több, mint ötven év alatt soha ne tévedett volna semmiben.

A sajtóval, médiával más majdnem teljesen sikerült végeznie, még pár orgánum tartja magát, míg bírja – de mindenkit figyelmeztetnék, minden egyébre is ez a sors vár, ha hagyjuk, legfeljebb gyorsabban, mert most már a látszatra sem kell ügyelniük.

És, hogy a sajtóval mi lesz? Isten tudja.

Én csak azt tudom, hogy volt idő, Nagy Alfréd korában, mikor az egész akkori Anglia (inkább Mercia) egy roskadozó cölöperőd volt Athelney mocsarában. Az összes többi részében a dán vikingek uralkodtak, fosztogattak. Aztán Nagy Alfréd sok munkával, és némi csoda segítségével mégiscsak megverte a dánokat Edingtonnál, de annyira, hogy Guthrum király ijedtében még meg is keresztelkedett, a rablósereg meg véres fejjel menekült a szigetről.

De mikor még Athelneyben várta a csodát meg a pillanatot, senki sem adott volna érte egy vörös pennyt sem.

Hát, meglátjuk.

De ne feledjük: a mostani kegyetlen leszámolás a sajtóval nem mostanában kezdődött.

Voltak előzményei.

Ne csodálkozzunk rajta.

Szele Tamás