Kérem, három nap múlva feltámadás várható. Ha nem is a testnek feltámadása, de legalább a léleké sem – inkább valami gonosz tréfája a reinkarnációnak, kis pokolcsoda, Durumó meg jókat kuncog, ahogy látja majd a közönség megnyúlt képét. Újraindul a Magyar Nemzet, de nem azért, mert eloszlottak a fellegek a magyar sajtó egéről, sőt, most gomolyognak csak igazán.

Meg nem is a Magyar Nemzet indul újra. Csak ez lesz a neve. De aki lelkesen csapna le szerdán az újságosnál az „új” lapra, annak csalódnia kell majd, mikor belelapoz: ő egy Magyar Időket vett. Igen, ugyanis a Magyar Időket, ezt a kísérleti célokra létrehozott, de sikeresnek bizonyult fejlesztést, ezt a mutáns harci kiborgot nevezik át Magyar Nemzetre.

A hang Jákobé lesz, még ha a kéz Ézsaué is - de ez mire jó?

Azt nem mondanám, hogy nem tudtunk róla. A szándék már hónapok óta ismert volt a szakmában, volt, aki mert róla beszélni, volt, aki nem: egy volt kollégámnak említettem vagy nyolc hete, akit a rossz sors a kormánymédiához sodort, ő csak rejtelmesen hallgatott – már amennyire lehet Messengeren hallgatni, bár persze lehet – de tudtam, hogy tudja, hogy tudom (becsületére váljék: amint a hír nyilvánossá vált és már nem kockáztatta a kiadásával a mindennapi kenyerét, elsőként küldte el nekem, mert rendes ember ő, csak ennie is kell – szerencsére politikamentes területen dolgozik). Szóval, olyan volt az egész mint egy olasz operában a titok. Sok száz ember előtt énekli a hőstenor torka szakadtából a színpad közepén, hogy „Itt senki sem hall engem, senki sem lát”. Segreto di Pulcinella volt ez, a szép olasz kifejezéssel, titok, amit mindenki tud, csak nem beszélünk róla.

Ha a többi bizalmas értesüléseim is ilyen pontosak, cudar egy betyár világ jön, annyit mondhatok – csak éppen nem árulom el, amit tudok, bár szerintem tudják, hogy tudom.

Vagy hogy is van ez.

Egyszóval, szinte mindenki számított erre a nem túl meglepő húzásra. Még a dátumot is ki lehetett ókumlálni. Hát hogyne lehetett volna.

Hiszen február hatodikán nevezik át a lapot, a G-nap évfordulóján.

Aki meg nem tudja, mi az a G-nap, az az elmúlt négy évet valami thébai barlangban töltötte remeteként, szárított sáskán és pergelt mézen tengetve napjait. Nagyon irigylem az illetőt – de azért elmondom: 2015. február hatodikán választotta le és fordította szembe részben Simicska Lajos médiabirodalmát a kormánypártról. Az akkori eseményeket számosan elemezték már, még számosabban fogják, a jövő történészeinek tömege fogja ebből írni a diplomamunkáját, ideális téma, ugyanis senki sem biztos abban, mi a jófene történt akkor. Még én is foglalkoztam volt vele, körülbelül azzal az eredménnyel, miszerint valószínűleg gazdasági érdekek ütközhettek frontálisan politikai érdekekkel. 

Orbán gecinek nevezése tényleg csak egy szimbolikus gesztus volt a történetben, gyakorlati jelentősége maximum annyi, hogy „nevet adott a gyereknek”, erről nevezték el az egész jelenséget. Ecsetelhetném, hogy lett a kőkemény és semmiféle eszköztől vissza nem riadó üzletember Simicskából, aki korábban a korrupció és a mutyi jelképe volt a köztudatban egyes egyszerű lelkek számára dacos magyar demokrata Messiás, ellenzéki Krőzus ettől az egy négybetűs szótól, mesélhetnék az alfeléhez járuló zarándokseregről, akik levett kalappal érkeztek hozzá – nem csak a tisztelet okából, hanem azért is, mert azt remélték: tesz valamit abba a kalapba. Nem tett, illetve, akinek tett, az sem járt túl jól vele. A Jobbik épp most vacillál, hogy feloszoljék-e magától vagy megvárja a felszámolóbiztosokat.

De minket most a sajtó érdekel. Simicska médiumainak munkatársai döntés elé kerültek: vagy a kormányt szolgálják a jövőben, vagy a munkaadójukat. Volt, aki felállt, volt, aki maradt. A felállók segítségével kezdett el alakulni az a kormánypárti médiabirodalom, ami mostanság a Közép-európai Sajtó és Média Alapítványban teljesül ki, akkor indították – illetve fél évvel később – a Magyar Időket is, a Napi Gazdaság még füstölgő romjain. A tulajdonos Liszkay Gábor volt, a Magyar Nemzet volt főszerkesztője. 2015. szeptember elsején jelent meg először.

Hát akkor most megint Liszkay lesz a Magyar Nemzet főszerkesztője, kérem. Közben a Nemzet próbált minőségi újságírást űzni az ott maradt munkatársakkal, gyakran sikerült is, bár tudták, hogy az életükért menetelnek, ha a kormány nem bukik meg a választásokon, nekik végük.

A kormány maradt, és Simicska fénysebességgel szüntette meg a lapját. Maga a név, a „Magyar Nemzet” valamiképpen mégis a kormány tulajdonába került, és most lám, fel is használják, a lehető leggazdaságosabb módon: egyszerűen ráírják a Magyar Idők fejlécére, volt egy lapjuk, lett egy lapjuk, semmi több nem történt.

Akik olyan öregek, mint én, és még emlékeznek azokra a korokra, mikor dinoszauruszok mászkáltak a Körúton, Matuzsálem kamasz legényke volt, Orbán Viktor meg népszerű, fiatal politikus, azok azt is tudják, hogy a Magyar Nemzet történetében nem ez az első gyökeres változás. A lap a rendszerváltás tájékán – főként Bodor Pál (Diurnus) napi jegyzeteinek köszönhetően - mértékadó és hiteles, kiváló orgánum volt, egyike a legjobbaknak. Aztán a kilencvenes évek harcaiban és a privatizáció dzsungelében Bodor Pál is elkerült onnan, a lap is a Postabank sajtóportfóliójába került, akkor mérsékelt, független jobboldali napilapnak tartották (bár az elhunyt Kristóf Attila munkásságát erős finomkodás mérsékeltnek nevezni). A Postabank-csőd után, 1998-ban a sajtóportfólió az első Fidesz-kormány kezébe került, ekkor szüntették meg a nyereséges Kurírt és tartották meg helyette a veszteséges Magyar Nemzetet, nem kis részben pont az említett Kristóf Attila választási kampány alatt tanúsított propaganda-munkásságának köszönhetően. De az életben maradt szerkesztőség munkatársai sem örülhettek sokáig – 2000-ben egyesítették őket a Napi Magyarországgal, mármint oly módon, hogy minden régi embert elbocsátottak és helyére egy Napi Magyarországos került. Tulajdonképpen ez volt a Magyar Nemzet első nagy színe változása, a mostani csak a második.

És aztán tudjuk, mi történt: tizenöt évig szolgálták híven a mai kormányt, ellenzékből is, míg el nem jött a G-nap. Volt, aki vakon hitt, volt, aki pénzért, olyan is, aki egyáltalán nem, csak nem kapott más munkát. És a G-nap után olyanok is voltak, akik igazán újságot csináltak ebben a pár évben.

Rendben, itt tartunk ma, de mire jó ez az egész? Értem, hogy villamos, de mi hajtja?

Az átnevezős komédiának összesen két célja van.

Egyrészt a kormány látványosan kitűzi a „visszahódított” vár ormára a lobogóját. Ez szimbolikus politizálás, haszna semmi, de jól néz ki. Másrészt, az, hogy „újból megjelenik a Magyar Nemzet” rengeteg világszintű szakmai-politikai fórumon lehet érv. Azért a világszintűeken, mert azok nem ismerik annyira a magyar viszonyokat, hogy átlássák: ez puszta színjáték. Egy nemzetközi szervezet – mondjuk, médiaszervezet – beérheti azzal a magyarázattal, hogy „anyagi gondjai voltak az orgánumnak, de már újra a piacon van” és könnyen juthat arra a megállapításra: Magyarországon nincs is baj a sajtószabadsággal, vagy legalábbis akkora baj nincs, hiszen lám, a kormány megmentette azt a lapot, ami az ellenzékét képviselte.

Ahhoz már, hogy lássák: ez a lap nem az a lap, tudni kéne magyarul is.

Aki Magyar Nemzetet akar olvasni, keresse szerdától is a Magyar Hangot, aki Magyar Időket, az meg a Magyar Nemzetet, nincs itt semmi látnivaló, álarcot cseréltek a karneválban a táncosok.

Egyszer majd eljön az éjfél, és lehull minden álarc. De az a pillanat még messze van.

És, hogy miképpen fog kinézni a sajtópiac az olvasó szempontjából?

Mint a régi viccben. Ordít a rikkancs a Nyugatinál:

- Óriási szélhámosság a Belvárosban! Kétszázhatvan áldozat! Megjelent a Magyar Nemzet!
- Na adjon egyet, fiam...
- Óriási szélhámosság a Belvárosban! Megjelent a Magyar Nemzet! Kétszázhatvanegy áldozat!

És tényleg az.

Szélhámosság.

Szele Tamás