Először is szögezzük le: a Próféta Galéria egész jó hely. Erre a kiállításra éppenséggel tökéletes volt. Sem nem kicsi, sem nem nagy, könnyű elérni a Gellért térről. Ha metróval megy az ember, el se nagyon bírja kerülni, no de minek megy oda? Kiállítást nézni megy oda.

Ez az elfoglaltság lehet hasznos és lehet mulatságos, de „Az oszlopok között” című vernisszázst megnézni ezen felül még érdemes is.

Ugyebár, az ember azért látogat kiállítást, hogy valamivel gazdagodjon lelkiekben, ha mással nem, tapasztalattal, mint azt sok más esetről elmondhatjuk – nos, itt azért bizony nem csak tapasztalatot szerez az értő szemű látogató, hanem élményben is részesül. Méghozzá művésziben.

No, de hát miért ez a címe a kiállításnak?

Az oszlop mint olyan, nem csak építészeti elem, nem pusztán a födémet tartja, állhat más célból is. Jelet állít, utat mutat, igazodni lehet hozzá: ha a keresésbe belefáradt vándor meglátja, tudja már, emberlakta helyhez közeledik, vége a kietlen pusztának. Ha két oszlop áll, még jobb, ha három, az már biztos jele a kultúrának. Főleg ebben a mai sivatagban. Azt mondanám én, feleim, keressünk mi oszlopokat, manapság ránk fér.

Hát ilyen oszlopokat mutat nekünk ez a tárlat, jólesik közéjük állni, érezni a biztonságot, amit nyújtanak. De mutatnak is, az Ég felé: az oszlop lehet obeliszk, jelezheti, hogy templomban járunk, Göröghonban, adhat fedelet az időjárás elől – és tarthat útjelző táblát is. A kiállító művészek - Csongrádi János, Gályász Attila, Hollai Krisztina és a kalandos életű Nacsády András belső utaik oszlopait mutatják meg a közönségnek, utazásra indul velük az ember – de ezek az utak bármilyen bonyolultnak is tűnnek, mindig a célhoz vezetnek.

Haza, ahonnét elindultunk.

Csak van, aki elfelejt hazatalálni.

Azért jó az oszlop: látja a vándor, merre menjen, mit keressen.

A képi világ mindannyiuknál más, ahogy az eszközök is: Hollai Krisztina nemlineáris, gyakran vendéganyagokkal gazdagított világa bonyolult és gazdag lélekre vall.

Nacsády András sokat látott vándor, aki egyaránt láttatja velünk finom, kissé impresszionista hangulattal élete helyszíneit és sújt le egy Dali erejével látomásos grafikáin keresztül.

Csongrádi János képein látszik a módszeres építész alapossága, értő szeme: nincs rajtuk részlet, ami ne volna a helyén, de mégis élő világot látunk, nem csupán építészeti rajzot – a képek mintha lüktetnének, lélegeznének.

Nem tagadom, hozzám Gályász Attila sötétbe hajló, de mégis színes művészete áll a legközelebb: az ő képei nem kietlen, csendes, lény nem lakta Éjt mutatnak, abban a homályban mindig ragyog legalább egy halovány csillag, utat mutatnak az oszlopok, rend terem majd a káoszból...

Tessék megnézni ezt a tárlatot, mely a Magyar Nagyoriens Egyesület támogatásával jött létre, higgyék meg nekem: érdemes. A megnyitón Götz Eszter szavai és Dömény Krisztián citeraművész improvizációi adták meg az alaphangulatot – de aki oda nem jutott el, annak is csak épülésére szolgálhat a látogatás.

Hiszen hát többek között ezért vannak az oszlopok, ezért állunk közéjük.

Hogy épüljünk.

Faragjunk a durva köveken.

Már egy kis nézelődés, egy vésőnyom is sokat segít azon az otromba sziklán, amivé manapság kezd változni mindegyikünk.

Szele Tamás