Kérem, ez a Trump alapvetően kínai császárnak született. Ez akkor is megépíti a falat, ha a fene fenét eszik. Márpedig a fene feni már a fogát, és valamit mindenképpen meg fog enni – hogy mit, az még kérdéses, olyan gyanúm nincs, miszerint az amerikai demokráciát, az még neki is túl nagy falat volna, de Trump második elnöki ciklusát még megeheti.
(Kép: Sarah Sanders, The White House)
Pedig a minap még Orbán Viktor is kijelentette a kihelyezett frakcióülésen: „Az az érdekünk, hogy Trump újra nyerjen.” Ilyen támogatókkal én a Trump helyében már nagyobb összegben is hajlandó lennék fogadni az elnökválasztások eredményére. Bár, mondjuk a magyar miniszterelnök közismert külpolitikai éleslátása gyakran csap át negatívba – ha ő kiáll egy politikus mellett, azt nem ritkán rövid időn belül elsodorja a történelem, elsöpri egy felkelés vagy más módon viszi el az ördög. De hát miért ne fogadhatna Trump saját maga ellen? Így ha megválasztják, elnök marad, ha nem, megkapja a pénzt, és az orbáni kiállás amúgy is növeli az oddszokat.
Meg a rendkívüli állapot is, amit tegnap kihirdetett. Igen, kérem, rendkívüli állapot van az Egyesült Államokban, és ez még mindig kisebb szenzáció, mint a küszöbön álló anarchia az Egyesült Királyságban: tény, hogy Donald Trump elnök tegnap valóban aláírta a rendkívüli állapot kihirdetéséről szóló elnöki rendeletet.
Mit jelent ez?
Semmi esetre sem azt, hogy elkezdik lőni Fort Sumtert, az régen volt, habár azt sem nevezném rendes állapotnak. Azt sem találnám valószínűnek, hogy bevezetnék a jegyrendszert és az éjszakai kijárási tilalmat a Broadway-n, főleg, mert ez káros anyagi következménnyel járna a színházakra nézvést. Azonban azt jelenti, hogy Trump mégis megépítheti a falát a mexikói határra, annak ellenére, hogy többen vannak az intézkedés ellenzői, mint a támogatói.
Ugyebár, az egész azzal kezdődött, hogy Trump a fal finanszírozásához 5,7 milliárd dollárt kért a Kongresszustól, a képviselőházban azonban a félidős választáson többségbe került demokraták ezt nem adták meg neki – kaphatott volna határvédelmi célokra 1,3 milliárd dollárt, a mostani akadályok kijavítására, de egy vörös centtel sem többet.
Trump megharagudott – szangvinikus ember, ébren töltött ideje nagy részét haraggal tölti – és a fal nélkül nem írta alá a többek között a minisztériumok és kormányzati ügynökségek finanszírozásához is szükséges költségvetést. Emiatt aztán leállt három hétre az Egyesült Államok kormányzati rendszere harmincöt napra, ami megint nem jelent káoszt, de azt igen, hogy több, mint 800 ezer szövetségi dolgozó munkája esett ki kilenc minisztériumnál és több kormányzati ügynökségnél. (Mellesleg: az ilyen leállás nem példa nélküli, 1996-ban volt már egy huszonegy napig tartó hasonló eset). A nélkülözhetetlen feladatot végző szövetségi alkalmazottaknak így is dolgozniuk kellett, fizetés nélkül, több százezer embert pedig fizetés nélküli szabadságra küldtek országszerte, az állami intézmények nem, vagy csak csökkentett üzemmódban működtek. Most ott tart a leállás, hogy a vitázó felek január végén megegyeztek: három hétre újraindítják az államot, ha addig nem tudnak megegyezni, megint leállnak: és a mostani események fényében azt kell mondanom: nem jutnak majd konszenzusra.
Azonban a rendkívüli állapot valószínűleg lehetetlenné teszi az újabb leállást.
Ezért volt hát szükség rá?
Ezért és másért is. Az a helyzet, hogy Trump így sem kapja meg a Kongresszustól azt a potom kis összegecskét, azt az 5,7 milliárd dollárt, azonban rendkívüli állapot esetén belenyúlhat a Védelmi Minisztérium költségvetésébe, és hozzáfér a nemzeti vésztartalékokhoz is, amiket valódi katasztrófák esetére tettek félre. Sőt, utasíthatja a hadsereg megfelelő alakulatait is a fal megépítésére. Én azért javasolnám neki az imádságot és a sűrű sóhajt, mert ha most jön egy valódi hurrikán vagy földrengés, és jöhet, aztán kiderül, hogy a fal miatt nincs pénz a mentési és újjáépítési munkálatokra, a POTUS-t ledarálja a Kongresszus és hamburger formájában kisüt, majd elfogyasztja.
De egyelőre ott tartunk, hogy tegnap bejelentette, miszerint aláírja a rendkívüli állapot elrendelését. A Fehér Ház Rózsakertjében tartott sajtókonferencián azt mondta:
„Aláírom a rendkívüli állapotot, ilyet már korábban is sokszor aláírtak, 1977 óta más elnökök is hirdettek rendkívüli állapotot. Nem egyszerűen azért kell megépíteni a falat az amerikai-mexikói határon, mert ez szerepelt a választási ígéreteim között, hanem mert a déli határokon keresztül kábítószerek, emberkereskedők és bűnöző bandák ömlenek az országba. Nem ellenőrizzük a határainkat. Ahol nincsenek államhatárok, ott nincs állam sem. Nemzetbiztonsági válság van a déli határon. Ez nagyon egyszerű… Meg akarjuk állítani a bűnözőket és a bandákat, hogy ne jöjjenek az országunkba. Mindenki tudja, hogy a falak működnek.”
Ellenben az elnök sajtókonferenciája után percekkel a Demokrata Párt két kongresszusi vezetője, Nancy Pelosi házelnök és Chuck Schumer szenátusi frakcióvezető bejelentette: a kongresszusban és a bíróságokon „minden rendelkezésre álló” eszközt igénybe vesznek az elnök tervének megakadályozására. A két politikus úgy vélte, hogy a rendkívüli állapot „törvényellenes” és megfosztja a kongresszust a költségvetési kiadások ellenőrzésének jogától.
„A kongresszus nem hagyhatja, hogy az elnök megtépázza az alkotmányt”.
Hát akkor lássuk. Trump indoklása, gondolatai nekünk kellemetlenül ismerősök lehetnek, akár a magyar kormányfő is mondhatta volna őket, főleg, ha emlékezetünkbe idézzük azt a nem elhanyagolható tényt, miszerint Magyarországon jelen pillanatban is rendkívüli állapot van közjogi szempontból.
Hogy nem tetszenek tudni róla? Mert nem tetszettek odafigyelni, meg el tetszettek felejteni.
Tavaly szeptember harmadikán jelent meg a Magyar Közlönyben, hogy Orbán Viktor miniszterelnök szeptembertől márciusig, közel fél évvel meghosszabbítja a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet az ország egész területén. Ezt különben 2015 ősze óta hosszabbítgatják folyamatosan, fél évenként.
Arról, hogy „a falak működnek” nekem elég sok minden eszembe jut, például az, hogy az ősmintául szolgáló Kínai Nagy Fal igazából nagyon ritkán működött, akármi is terjedt róla el a köztudatban: tetszik tudni, azok a valóban nagyon látványos részek, amiket mutogatnak, Patalingnál, azok csak a legjobban restaurált szakaszai. Arról nem is szólva, hogy ez nem egy folyamatos fal, hanem egymás mellett, mögött, majdhogynem összevissza álló falszakaszok, erődítmények halmaza, mikor hol volt rájuk szükség vagy hol volt lehetőség építkezni, oda építették őket. És hát a Fal utolsó szakaszai a XVII. században épültek... tulajdonképpen a legnagyobb része nem is fal, hanem bizony döngölt földhányás, csak azokat a szakaszokat nem mutogatják a turistáknak, bár nem is titkolják – és különben is, messze esnek Pekingtől.
Kétezer évig épült.
Működött?
Hát, lehetne rajta vitatkozni. A hsziungnuk, zsuanzsuanok, egyéb nomád népek ellen kezdték építeni, csak azok egy idő után részben kínai fennhatóság alá kerültek – a Falon túl – részben meg emigráltak Közép-Ázsiába, ahol jobbak voltak a legelők, szóval a védművek okafogyottá váltak, a kínai határ átlépte őket. A mongolok úgy mentek át rajta, mint kés a vajon, hiszen hát nem volt összefüggő: a mandzsuk Vu Szan-kuj tábornok árulása révén még díszkíséretet is kaptak, mikor kopogtattak a kapuján.
Szóval: nem nagyon működött.
Hadrianus faláról sem sok jót mondhatunk, azon kívül, hogy fennmaradtak a maradványai: ideig-óráig megállította a kaledón törzseket, de ha azok minden áron Britannia provinciára akartak volna támadni, úgy megkerülték volna a tenger felől, hajóval, mint a huzat. Csak nem akartak, nem voltak sem elég sokan, sem elég erősek: más egy kis határ menti martalóckodás, fosztogatás és más egy hódító hadjárat.
Más védműveket – a Maginot-vonalat vagy az Atlanti Falat – azért nem említenék ebben az összefüggésben, mert azok kifejezetten katonai, harci létesítmények voltak, ez a fal meg lényegében véve civilek ellen épül majd (ha megépül), nem háborús erődítés.
De miért ennyire fontos Trumpnak ez a hóbort? Hiszen reálisan szembenézve a tényekkel „mi haszna sincs, csupán neve”.
A kulcs a becsvágy lehet. Minden politikusok rákfenéje. Olvashatta valahol azt a közkeletű tévedést, hogy a Kínai Nagy Fal látszik az űrből (nem, nem látszik, különben) és úgy gondolhatja, egy ekkora jel méltó emléket állíthatna az ő hatalmának is.
Az is túltengő becsvágyra utal, hogy ma reggeli hírek szerint azzal dicsekszik: jelölték a Nobel-békedíjra. Ez neki régi álma, nézetem szerint a tökéletesen felesleges és hasztalan, maximum PR-értékkel bíró szingapúri találkozóra is csak azért volt szüksége, hogy esélyessé váljon erre az elismerésre. Most elvileg Abe Sinzó japán miniszterelnök jelölte volna őt az Észak-Koreával való párbeszédért és a koreai-félszigeti feszültség csökkentéséért tett erőfeszítéseiért. Ebben azért érzek némi kétségbeesett kapkodást is Japán részéről, ugyanis a koreai rendezés során a szigetországot némi okkal bár, de szinte teljesen kihagyták az egyezkedésből, nem osztottak nekik lapot, maximum kibicelhettek, míg a nagyok kártyáztak. Az megint más kérdés, hogy Japán korábbi akcióival – a második világháború előtt és alatt – el is játszotta a Koreai-félsziget ügyeibe való beleszólás jogát.
Egyszóval: ez egy végtelenül hiú, becsvágyó ember. Láttunk már ilyeneket, kevésnek lett jó vége.
Fal, Nobel-díj... Piramist nem parancsol, elnök úr?
Az még olcsóbb is lenne.
Piramist talán még kaphat, ha siet a megépítésével és ha azt a hadsereggel végezteti: de hogy ebből nehezen lesz elnöki szék a második ciklusban, az is biztos.
Szele Tamás
