Keserű hangú interjút adott Pálinkás József akadémikus a felvidéki Pátria Rádióban Veiszer Alindának – keserű szavakat mondott, van is bennük igazság meg nincs is. Tudós embertől több logikát vártam volna, de amint látom, hiába – hát sebaj, gondoljuk tovább mi, amit ő elkezdett mondani, lássuk, mire jutunk, ha folytatjuk a gondolatmenetet?

Mindenekelőtt ismerni kell Pálinkás úr pályafutását, ez elengedhetetlen. Tudni kell, miszerint 2001 és 2002 között fideszes oktatási miniszter, 2008 és 2014 között az MTA elnöke, 2015-től tavalyig pedig a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal vezetője volt. Egyszóval, nem nevezhető a rendszer üldözöttjének, sokat próbált ember, még ha nem is viszontagságot próbált sokat. De ne is legyenek gondjai a tudósoknak, nem az az ő mércéjük. Hanem lássuk, mit mondott?

„Csalódott vagyok az egész magyar értelmiségben, hogy fél kiállni, hogy teljesítse értelmiségi feladatát, azaz megmondja, hogy miről mit gondol, kertelés nélkül.”

Pálinkás tehát úgy érzi, elárulták, őt is, a magyar tudományt is, mert kevesen védték az Akadémiát. Hát, de ki árulta el?

A magyar értelmiség?

A teljes?

Mindenki, Tamás Gáspár Miklóstól mondjuk a vasúti mérnöki karig?

Ez olyan egységét tételezné fel a magyar értelmiségnek, amire vérzivataros történelmünk folyamán sosem volt példa. Elképzelem, ahogy két értelmiségi találkozik, szokás szerint semmiben sem értenek egyet, vitatkoznak, polemizálnak, de a végén annyiban megegyeznek, hogy Pálinkást meg az MTA-t mindenesetre el kel árulni, a magyar tudomány ügyével együtt, bármi más képezheti vita tárgyát, de ez nem, ez axióma.

Meg aztán vagyunk egy csomóan, akik nem haboztunk soha kertelés nélkül elmondani a véleményünket. Nem egy jövedelmező foglalkozás, az igaz, de vagyunk: csak épp csodát tenni mi sem tudunk, főleg, mikor nem is lehet. És mi is ezer felé húzunk, amin keseregni szokás, pedig nem baj az: épp egy értelmiségi egység, egy „véleményfront” ártana a legtöbbet a magyar kormánnyal szemben állóknak, ugyanis a kórusban hangoztatott, kötelezőnek tekintett „közös” véleményt elég volna egyszer elsöpörni, és már száz évre előre be is lenne fogva mindenkinek a szája. Meg hát ez a rendszer sem tart örökké, ennek is vége lesz egyszer: ha elmúlt, az utódja ne legyen ugyanilyen vagy esetleg rosszabb, ne előre kialakított, közösségi vélemény alakítsa ki. Azt már nem is mondom, hogy géniusznak kéne lennie, aki kialakítja, nem is elsősorban azért, mert mindenkinek meg kéne feleljen valamennyire, hanem inkább azért, mert a helyzet pillanatonként változik, ezt kéne követnie, állandóan frissülve a „közös véleménynek”. Akkor már jobb a természetes állapot, ami szerint mindenkinek megvan a maga véleménye. És azt hangoztatja.

Na, de azzal az eggyel nem lehet vádolni a független magyar értelmiséget, hogy ne hangoztatná, amit gondol. Épp ezért kulcs a gondolathoz az interjú folytatása:

„Az, hogy kezd kialakulni egy kritika nélküliség, értelmiségiként rémülettel szemlélem. Elhiszem, hogy senki sem szereti a kritikát, de én mindig igyekeztem magam olyanokkal körbevenni, akik ha hülyeséget akarok csinálni, megmondják a szemembe.”

Így már érthetőbb: Pálinkás a kritika nélküliségre haragszik, arra bizony én is. Csak akkor nem kéne egy kalap alá vennie minden értelmiségit.

Különben is, ez az egy kalap alá vevés pont az, amit kedvenc pártunk és kormányunk el szokott várni tőlünk: ő szokta készen adni a skatulyákat, és kaján vigyorral szemléli, ahogy belétuszkoljuk polgár- és embertársainkat. Ugye, mindig akad ügyeletes ellenség, mármint, akit kineveznek annak, amint akad ugyanilyen kinevezett barát is (nem tudom, melyik kínosabb az illetők számára), mármost mivel általánosítani hiba, emberek sokaságára kényszerít rá társadalmi-politikai szerepeket a közvélemény skatulyás mivolta. Mondjuk azt mondják: „a közmunkások ilyenek és amolyanok, tehát erre vagy arra fognak szavazni”. Ez elhangzik pár nyilvános fórumon, elterjed a köztudatban, és hiába van sok tízezer közmunkás, hiába ahányan, annyifélék, mindenki el fogja várni tőlük, hogy ezt vagy amazt támogassák. (Ez csak egy példa, bármilyen más közösséget is mondhattam volna).

Ami nagyon kellemetlen, hogy még a támogatás tárgya is elvárja, és hát gyakran kell csalódnia.

Bizony, az általánosítás, a skatulyázás a kormány eszköze, és még ha az ellenfelei kezébe kerül, akkor is csak a kormány malmára hajtja a vizet. Tehát: nem, a magyar értelmiség nem árult el senkit és semmit, sem aktivitásával, sem passzivitásával. Egyes magyar értelmiségiek igen, mások pedig épp ellenkezőleg, védeni próbálták és próbálják az Akadémiát. Amit viszont – és ezt jól mondja Pálinkás – zsarolnak.

De hogyan jutottunk idáig? Értem, hogy Pálinkásnak nagy örömöt okozna egy dicsőséges forradalmi néptömeg, mely az Akadémia érdekében elsöpri akár a rendszert is, de ez a tömeg sosem fog összegyűlni, mert habár mostanra majdnem mindenki elégedetlen az állapotokkal, mindenkinek megvannak a saját bajai, saját egyéni- és csoportérdekei, amelyek egy újabb csoportérdektől nem íródhatnának felül. Igen, az Akadémia most van bajban, tehát most kéne és kell segíteni rajta, jogosan várja el ezt mindenkitől – ámde mikor más volt bajban, mikor mondjuk a filozófusokat vegzálták, a magánnyugdíjakat vágták zsebre, a mozgáskorlátozottakat, leszázalékoltakat semmizték ki – és folytathatnám napestig, nincs társadalmi csoport vagy réteg, amelyet nagy, valós sérelmek ne értek volna az elmúlt kilenc év folyamán – nos, akkor az Akadémia sem adott ki állásfoglalást a bajbajutottak mellett.

Erre lehetne mondani, hogy nem is dolga, csak az lenne rá a válasz, hogy másnak sem dolga megvédeni az Akadémiát, védje őket a Budapesti Ügyvédi Kamara meg a Coldstream Gárdaezred.

Ez lenne a válasz, és ez rossz válasz lenne.

Ugyanis ha jogtalanságot, zsarnoki döntést észlelünk, minden viszonosság nélkül kéne mindenkinek fellépnie ellene, nem volna szabad mérlegelni, hatáskörünk, dolgunk-e intézkedni, tiltakozni – legyen szó filozófusperről, netadóról, Akadémiáról, mindegy. Igen ám, de az elterjedt skatulyás gondolkodás, előítéletesség, önzés azt mondatja az átlagemberrel is, az értelmiségivel is, hogy „Segítsek? Mit kapok cserébe?”

Semmit. Ne azért segíts, mert kapsz valamit, azért segíts, mert ahol baj van, ott segíteni kell.

Ennek ennyire egyszerűnek kéne lennie. Azonban a „kaparj, kurta” mostani világában kevesek hajlandóak elvi állásfoglalás alapján tiltakozni, segíteni, kockáztatni – kevesen, de azért vannak!

Pálinkás úr, a szó, amit ön keres, amit olyan fájdalmasan hiányol, az, hogy „Szolidaritás”.

Valamint: „Erkölcsi alapvetés”.

És: „Szabadságszeretet”.

Ezek hiányában érzi ön elárultnak magát és az Akadémiát – bár nem történt igazából árulás. Csak a rendszer gyökerei sokkal mélyebbek, mint azt ön gondolná.

De árulás nem történt.

Csak baj van.

Jó nagy baj.

Segítsen, aki tud, és tudjon segíteni, aki akar – meg akarjanak sokan.

Na, ennek vannak rendszerszintű akadályai.

Szele Tamás