Vagy amit akartok. Szóval itt a hétvége, kinek végre, kinek valahára, a dolgos nép megpihen, csak a sajtómunkás rója a sorokat, mint barázdákat a fehér képernyőn, jó szántóvető módjára, veti a betűt, majd csak kikel belőle valami, főleg, ha meg is trágyázzák. Legalábbis féldisznó mindenképpen kikel a dolgos nép hűtőjében.

Jó, most ne akadjunk fenn azon, hogy a disznót tenyésztik, nem termesztik, és ő trágyáz, nem őt trágyázzák, ebben a mai álhíres világban szerintem már ebben sem biztos senki, másfelől meg ezt nem is kell tudnia Mészáros Lőrincnek. Azért neki, mert ő a Féldisznófejű Nagyúr, ő osztogatja ezeket a földi javakat. Mégpedig az alkalmazottainak, sőt, kezet sem mindig kell csókolni érte. No, de lássuk a hírt.

Levelet kaptak a Mátrai Erőmű dolgozói a minap, igazi levelet, a vezetőségtől – már ez önmagában megérne egy szocreál filmben legalább másfél percet, ahogy a traktoristanő vagy az esztergályos olajos kezét megtörli izzadt homlokába, megtudja, hogy levele jött, tekintete elborul, majd, midőn a feladóra pillant, felderül, megfürdik, ünneplőt ölt, és a fehér abroszos ebédlőasztalra teszi a borítékot, szerettei elé, ujját szája elé téve inti őket, kis mosollyal: „A Központi Négyszögtől jött!” a kis család csendes áhítattal figyeli, amint kibontja, majd mosolya szélesedik, míg kiszakad belőle: „Lesz féldisznónk, meglett a Terv!” A traktoristanő kebelére szorítja a levelet, az esztergályos gondosan összehajtva a fiókba teszi, majd megsimogatják serdületlen, úttörőnyakkendős gyermekük buksi fejét, mélyen a szemébe néznek, és megkérdik tőle: „Pistike, tudod te mi az a féldisznó...?”

Snitt vége, következőben majd elmagyarázzák Pistikének, hogy a féldisznó stabilitási alkatrésze a másik fél disznónak, ugyanis az tartja, hogy el ne dőljön az ólban, és viszont, így ez egységünk jelképe is. Pistike ujjongva el, a ragyogó napsütésben szalad csapongva a fényes jövő felé, trockista elhajlókat kergetve a rét virányain.

Tulajdonképpen nagy különbség nincs aközött a levél között, amit mondjuk a Rákosi Mátyás Művek küldött volna a proletariátusnak és a mostani között, legalábbis az elején nincs. Közlik hatalmas eredményeiket, az egyik bányát továbbnyitották, a második naperőművet üzembe helyezték, a pénzügyi egyensúlyt sikerült megteremteni. A kitűzött célokat elérték, a munkáltató pedig eredményességi prémiumot is osztott. A vezetőség megköszöni a dolgozók kiváló munkáját. Azonban a folytatás már csak elméletben hasonlít az ötvenes évekre, akkor ugyanis voltak bizonyos ellátási problémák, de bezzeg most!

„Ahogy önök is tudják, a Mátrai Erőmű 2018. május 8-tól a Mészáros csoport tagja, ahol több ezer munkavállaló dolgozik több területen: a mezőgazdaságtól az energiaiparon át a szállodaláncok fejlesztéséig. A tulajdonos – a menedzsment, az üzemi tanácsok és a munkavállalói érdekképviseletek együttműködésében – úgy döntött, hogy a csoport munkavállalói életvitelének javítása, a tavaszi ünnepekre (Húsvét, Pünkösd) való készülődés jegyében minden család asztalánál ott szeretne lenni, ezért a munkatársakat egy, a csoport termeléséből származó félsertéssel lepi meg. A félsertés súlya megközelítőleg 45-50 kg, félbe vágva (negyedelve), 2 db élelmiszeripari zsákba csomagolva. Kérem segítsék munkánkat, hogy a romlandó áru tervszerűen, minél gyorsabban az Önök birtokába kerüljön. Együttműködésüket előre is köszönjük!”

És a munkásosztály a paradicsomba megy. Csak előbb a háztartási gépboltba, ugyanis a mészárosi logika odáig nem terjedt, hogy tekintetbe vegye: nincs mindenkinek hűtőládája otthon, a kies másfél szobában (mondjuk én ekkora alapterületen lakom, azért írok ennyit). Márpedig a két negyedsertés, mely együtt egy fél, nem fog elférni az átlagos hűtőben. Lehetne mondani, hogy nekem semmi sem jó, de ez akkor is létező probléma. Az is, hogy mondjuk Pirike, a bérszámfejtésről, miután felmosták a nagy öröm okozta ájulásából, jól teszi, ha eltöpreng: hogyan viszi haza az ötven kilót? Kocsival, ha van, anélkül, ha nincs.

Esetleg, ha egy házaspár mindkét tagja a cégnél dolgozik, lehetne nekik kedvezményt adni, és nem két féldisznót kapnának, hanem egy egészet, élve, azt elég csak hazaterelni. Sőt, ezt be lehetne vezetni a többi dolgozónál is: a szállítási gondok elkerülése végett kapják élve, kettesével, úgy könnyebb elvinni, le sem kell vágni előre, ők majd otthon elfelezik, ahogy tudják.

Azért felezés előtt ajánlatos levágni, jegyzem meg járatlanok kedvéért.

Vannak ilyen járatlanok: az 1980-as években még magam is az voltam. Történt pedig, hogy abban a ragyogó korban én a Szekszárdi Mezőgazdasági Kombinát számítástechnikai részlegét erősítettem, mint operátor, DOS-os környezetben üzemeltettünk Novell irodai hálózatokat, de volt még C-64-es sertéstáp-optimalizáló rendszerünk is. Ne tessenek nevetni: ahol ezer disznó hízik, igenis szükséges optimalizálni a tápjukat, ha C-64 van kéznél, akkor azzal - komolyabb gondot okozott, hogy miképpen különböztesse meg a rendszer egyik sertést a másiktól? Mikor eljöttem onnan, ez a kérdés még nem volt megoldva, de nagyon dolgoztak rajta. No, ennél a cégnél (melynek valamikori, most már romos székháza a közelmúltban botrányosan korrupt adásvétel tárgya lett, de azt majd külön mesélem el) egyszer csak rám szóltak körülbelül ilyentájt, február végén:

- Akkor a húst meg a bort hogy viszed el?

- A mit?

- A darált húst, meg a zsírt, hájat, belet. Ötven kiló, gyalog nem fogod bírni. Jár neked, ötven liter borral együtt, alkalmazott vagy, a cég ajándéka.

- De mit csinálok vele? A bort megiszom, arra nem kell tanítani, de a többivel?

- Te mindig városi voltál?

- Mindig.

- Akkor azért nem tudod, hogy készül a kolbász meg a szalámi. Jó, akkor hozz holnapra fűszert, megtöltjük neked, de elvidd ám, ne romoljon ránk!

Megköszöntem, vittem, megtöltötték – taxival szállítottam haza, akkoriban egy garázsban voltam albérlő, a fél város rajtam röhögött. Viszont volt kaja, volt bor.

Szóval ez a Mészáros-féle gesztus is valahonnét abból a korból származik, érezni rajta a kései kádárizmus diszkrét odőrjét: ne értsük félre, semmi bajom azzal, ha ételt adnak az embereknek, Isten tartsa meg jó szokásukat. Bajom azzal van, amikor Mészáros kegyúr fogadja a jobbágyok háláját – és el is várja azt. Amint a nyolcvanas években a zöldbárók cselekedtek, bár ők legalább működtettek egy gazdaságot, nem kizsarolták azt.

Különben okos emberek kiszámolták, mennyibe is kerül ez a sertésosztás Mészárosnak. Kiszámoltam volna én is, csak lusta voltam és megelőztek. Hát lássuk.

Hát, az biza nem sok. Már csak az a kérdés, melyik több, mint két óráját szánja erre a feladatra, bár úgy hiszem, megizzadni nem fog a nagy munkában, nem fogja olajos kezét izzadt homlokába törölni a jól végzett munka után.

Továbbvíve a gondolatot elképzelem, amint Mészáros két ötvenkilós féldisznót nyújt át Kósa Lajos nyolcvankét éves édesanyjának, aki köszöni szépen és azonnal össze is hegeszti őket autogénnel, aztán betereli a szaporulatot a hízlaldába.

A jó gazda gondosságával.

Mert a szorgalmas asszony másodállásban martinász a Mátrai Erőműben. Kohó nincs, minek is lenne egy erőműben, de martinász és martinol. Közben az erőmű többi dolgozói vederben hordják haza a kedvezményes áramot frissen vásárolt hűtőládáikba.

És mindenki énekel:

„Sződd a selymet, elvtárs!”

Hát, így fogunk élni.

Ebben a ragyogó fridzsiderkapitalizmusban.

A kormánymédia meg majd vitát rendez a kesudióról.

Hiába: a jólét az jólét, akárki akármit mondjon.

Szele Tamás