Első sorban a svéd bakter szerepét kell tisztázzuk a hanoi tárgyalások megszakadásában, ugyanis van neki, nem is kicsi. A közismert vagy kevésbé közismert vicc szerint ugyanis az érdemes skandináv váltóőr, midőn a stockholmi gyors tőből – és tévedésből – levágta mindkét lábát, így fakadt fel: „Hát a másodlagos nemi jellegem nem kéne?” Csak ő rövidebben fogalmazta meg a nemes testrész nevét.

(Kép: China Daily)

Nos, Hanoiban a jelek szerint követőre talált, csak még az nem világos, ki a történetben a bakter, ki a gyorsvonat, annyi azonban biztos, hogy Hanoi városa, abban is a Metropole hotel a vasúti pálya, úgy is, mint helyszín. De maradjunk a tényeknél: váratlanul félbeszakadtak Donald Trump amerikai elnök és Kim Dzsongun észak-koreai diktátor tárgyalásai második csúcstalálkozójuk második napján, Hanoiban, aminek a végén az eredeti tervek szerint közös nyilatkozatot írtak volna alá. Azonban ehelyett a két vezető külön hagyta el a tárgyalásoknak helyet adó Metropole hotelt. Az amerikai fél hivatalos kommünikéje szerint „jó és konstruktív tárgyalások voltak”, de Trumpnak és Kimnek nem sikerült megállapodnia a második csúcson. Mike Pompeo külügyminiszter kicsit sarkosabban fogalmaz, bár múltját ismervén – a CIA igazgatója volt korábban – ő még udvarias és eufemizmusokkal él:

„Nem értünk el semmit, aminek értelme lett volna az Amerikai Egyesült Államok számára. Azt gondolom Kim abban bízott, hogy elérnénk. Mi azt kértük, tegyen többet érte. Nem volt felkészülve arra, hogy ezt tegye. Mégis, még optimista vagyok. Úgy gondolom a következő napokban és hetekben folytathatjuk a munkát és haladást érhetünk el – elérhetjük, amit a világ akar, vagyis Észak-Korea atommentesítését és ezzel az Amerika és a világ lakosságát fenyegető veszély csökkentését.”

Na, akkor most fordítsuk le magyarra ezt a diplomáciai nyelven fogalmazott kijelentést:

„A világon semmire sem mentünk. Hülyékkel nem lehet tárgyalni, márpedig Kim olyan hülye, mint tíz pár rendőrcsizma ugyanannyi tál esővízben. Sükettel beszéltünk. De mégsem adjuk fel, ha magához tér, újra megpróbáljuk, mert a franc akar háborúzni pont most.”

Egyszóval, míg a világ arra számított, hogy a hanoi tárgyalások végén lesz egy semmitmondó, nyilvánosságnak szánt álegyezmény, amit aztán senki sem tart be, de a két mákvirág kaphat érte egy-egy béke-Nobelt, még idáig sem sikerült eljutni, mert már menet közben összevesztek és az a csoda, hogy verekedés nem lett a dologból.

Mi történhetett?

Ha végignézzük a találkozó programját, azt látjuk, hogy a csúcstalálkozó szerda este egy tolmácsokkal jelenlétében tartott négyszemközti megbeszéléssel, jó hangulatban kezdődött, majd Trump és Kim egy vacsorán két-két emberük, köztük a külügyminiszterek társaságában folytatták a tárgyalásokat a hanoi Metropole hotelben. Ezeken természetesen nem született semmiféle megállapodás, azt mára halasztották, valószínűleg mindenki elmondta, mire számítana, mit vár, aztán aludtak rá egyet és ma kellett volna eldönteni, ki enged, mennyit és miben. Ha ugyan enged. Mindenképpen, Trump tegnap este elealvás előtt még azt nyilatkozta:

„Nagyon sűrű napunk lesz holnap.”

Sűrű is lett, csak nem úgy, ahogy gondolta. A mai tárgyalások kezdetekor még bizakodó volt, Észak-Korea fényes gazdasági jövőjéről beszélt és azt mondta, nem kell elsietni semmit:

„Kezdettől elmondtam, hogy nem a gyorsaság a lényeg, hanem hogy a megfelelő megállapodást kössük.”

Ezek után következett a kritikus pillanat. A CNN értesülései szerint a két vezető négyszemközti sétára indult a szálloda kertjében, a medence körül, de ez nagyon rövidre sikerült, vagy a 93%-os páratartalom miatt, vagy azért, mert ott hangzott el az a pár gondolat, amelyek megakadályoztak mindenféle megegyezést. Az nem kérdés, hogy milyen nyelven: Kim Svájcban tanult, kiválóan beszél angolul, a tárgyalásokon sem lenne szüksége tolmácsra, kizárólag a diplomáciai protokoll miatt alkalmazza őket (meg, hogy szükség esetén legyen tanú, másféle szükség esetén pedig legyen kit főbe lövetni).

Az andalgás végén még mindketten nyilatkoztak, némi óvatos optimizmussal, Kim azt mondta, hogy

„Ha nem lennék kész az atommentesítésre, nem lennék itt a csúcson.”

Trump pedig úgy reagált, miszerint:

„Ez egy jó válasz, talán a legjobb, amit hallhatunk.”

Lehet, hogy csak én érzek némi feszültséget ebben a két mondatban, de az is lehet, hogy ez a perceken belüli konfliktus előrevetülő árnyéka... mindenképpen, visszaültek a tárgyalóasztalhoz, majd nagyon rövid időn belül mindkét fél elhagyta a szállodát, ellenkező irányokban és a delegációk viharos gyorsasággal kezdtek csomagolni. Még a munkaebédet sem várták meg. Kim Dzsongun egy szót sem nyilatkozott a sajtónak, Trump tartott egy sajtótájékoztatót, amelyen körülbelül azt mondta:

„Néha fel kell állni az asztaltól, ez most egy ilyen pillanat volt.”

Ugyanakkor biztosította a kedves mindenkit, a világot is beleértve, hogy a párbeszéd nem szakad meg, csak most kicsit szünetel. Hogy mennyi az a kicsi, azt még nem tudni.

Hát mi az Isten csodája kerülhetett szóba a medence mellett?

Azért sok találgatásra nincs lehetőség. Valószínűleg Trump elővezette Kimnek a minden épeszű ember által egyedül lehetségesnek talált „élelmet robbanófejért” verziót, ami az észak-koreai atomarzenál valódi leszerelésével járna, és nem mellesleg az ország életszínvonalának ugrásszerű emelkedésével – Kim pedig úgy gondolhatja, hogy nem lesz bolond lemondani az egyetlen adujáról, a meglévő nukleáris fegyvereiről (ha ugyan vannak még, bár lehetnek) pár falat ételért, melyet kis láboskában hazahoz kegyelmeséktől, maximum annyira hajlandó, hogy nem fejleszt újabbakat, legalábbis nukleárisakat nem. Biológiaiakat meg esetleg igen.

Ebben a pillanatban láthatta be Trump, hogy az ő kedves Kimje, akivel annyi forró levélkét váltottak álmatlan, fülledt éjszakáikon, őt teljesen és tökéletesen hülyének nézi. Még az a csoda, amilyen vérmes ember, hogy bele nem lökte abba az ominózus medencébe.

Hát, itt tartunk most. Mi lesz ebből?

Azt, hogy mi lesz, csak a Jóisten tudja, azon, hogy mi lehet, töprenghetünk mi is.

Baj mindenképpen lesz, ha háború talán nem is.

Én Trump és Pompeo helyében most visszaküldeném az összes kivont csapatot Délre és gondoskodnék arról, hogy a phenjani légtérben gyakran jelenjenek meg „eltévedt” amerikai drónok, ha lehet, az elnöki rezidenciák közvetlen közelében, ez nagyon üdvösen befolyásolná Kim idegrendszerét és belátását, kompromisszumkészségét.

Flottaösszevonást és -demonstrációt azért nem javaslok, mert még a végén valamelyik ideges észak-koreai, akinek viszket az ujja a ravaszon odapörköl, és onnantól nincs visszaút, meg kell vívni a háborút, amihez senkinek sincs kedve és hatalmas hiba is volna.

A dél-koreai tőzsdeindex már most akkorát zuhant, hogy a Niagara ahhoz képest nyugodt, békanyálas halastó, az amerikai tőzsdei mutatók egyelőre tartják magukat, de ha belegondolunk abba, hogy a dél-koreai gazdaság milyen komoly tényező – elég csak azt szem előtt tartanunk, hogy csak Magyarországon hány dél-koreai gyár, érdekeltség, multicég van jelen – beláthatjuk, hogy akkor is összedőlhet a világgazdaság kényes egyensúlya, ha senki el nem süt semmit. Nem kell ehhez háború. Amúgy is nagyon nagy válság elébe nézünk, érezni a vihar közeledtét, annyira, hogy még a Matolcsy is érzi, ez a megingás éppen elegendő lehet ahhoz, hogy elindítsa az összeomlást. Reméljük, ezt megússzuk.

A fegyveres konfliktust pedig minden áron meg kell úszni, ugyanis sem Oroszország, sem Kína nem fogja szó nélkül tűrni, hogy a határai mentén nagyobb létszámú amerikai csapatok lövöldözzenek. Ha emellé tekintetbe vesszük a most kirobbanni készülő indiai-pakisztáni konfliktust (aminek a fő oka az örök haragon kívül az, hogy India szép csendben befejezte azokat a vízműveket, melyek segítségével lezárhatja az Indus felső folyásának mellékfolyóit, így aztán akkor zárja el Pakisztánt minden ivóvíztől, amikor épp akarja), és ha feltételezzük az amerikai beavatkozást Venezuelában, melyet mindenképpen orosz beavatkozás követne, akkor láthatjuk: a szír polgárháború ugyan elmúlt, de helyette nem egy, hanem három mérhetetlenül veszélyes világpolitikai válsággóc, háborús zóna élesedett.

Ami Kimet és Trumpot illeti: ha nem két egoista bohóc tárgyalt volna egymással és nem nézték volna egymást kölcsönösen hülyének, most a fejük sem fájna. Jobb lenne a világpolitikát felnőttekre bízni.

De akkor is, elképzelem a jelenetet, amint Kim elővezeti az ajánlatát a medence mellett, Trump hallgatja, egyre vörösebb a feje, kidagadnak a nyakán az erek, kiguvad a szeme és egyszer csak elbődül, elhagyja az elnöki ajkakat a svéd bakter klasszikus mondata:

- Micsoda? Hát a f...om nem kéne?

                                                                                                 Szele Tamás