Foglalkoznunk kell az indiai-pakisztáni konfliktussal, mindenképpen, ugyanis az egy dolog, hogy a magyar ember rendszerint legyint az ilyesmire, „Afganisztán, Pakisztán, Naésaztán, Hátaztán” felkiáltással, de azért ne feledjük, hogy két atomhatalom rugdalja épp egymást a Himalájában, és azért ennek már világméretű következményei is lehetnek.

Sőt, vannak is. Az, hogy jelen pillanatban egy rövid, nagyon heves krízis után enyhülni látszik a helyzet, csak most jó hír – mivel a probléma továbbra is fennmarad, bármikor újra kitörhet Kasmírban a búcsú, céllövöldével és késeléssel egybekötve. Szóval, ha érteni akarjuk a helyzetet, nem árt azon elgondolkodnunk: mi a probléma gyökere?

A kasmíri válság oka, mint még annyi más vitatott helyzeté, Britannia igen meggondolatlan kései gyarmatpolitikája. A világbirodalom ugyan nagyságrendekkel emberségesebb gyarmatosító volt, mint mondjuk Belgium, de azért különösebben nem foglalkozott azzal, hogy mi történik majd a területeinek lakóival, ha egyszer el fognak onnét menni Őfelsége katonái – ők úgy vették, hogy ez sohanapján várható, hiszen a Brit Világbirodalom örök és sosem nyugszik le benne a Nap. Azért annyira örök nem volt: például a Közel-Keletről is úgy távoztak, hogy a mostani problémák nagyon jelentős részét annak köszönhetjük, hogy ők akkor és ott nem oldották meg, ami a feladatuk lett volna. De hagyjuk ezt, Ázsiában vagyunk, pontosabban Indiában, mely a Korona legszebb gyémántja.

Volt.

Egyáltalán, miért kellett nekik kivonulni?

Tulajdonképpen azért, mert megnyerték a második világháborút.

Ez a brit hősiesség és elszántság valódi csodája, ami előtt csak meghajthatjuk fejünket, ám a rengeteg fronton folyó háború, a hatalmas anyagi áldozatok valósággal szétszedték a különben jól működő brit gazdaságot. A gyarmatosítás különben sem úgy néz ki, ahogy azt a vulgármarxista történelemkönyvek leírták, miszerint az anyaország elszed a kolóniától mindent, ami mozdítható és cserébe nem ad semmit, ellenkezőleg, roppant költséges fenntartani a közigazgatást, egészségügyi ellátást, iskolarendszert, békességet, ráadásul nem is mindenhol kifizetődő. Van, ahol igen, van ahol inkább csak katonai vagy földrajzi szempontból volt fontos a brit jelenlét, de hogy mindenhol pénzbe került, az nem is kétséges. Képzeljük el a háború után ugyan győztes, de koldusszegény Britanniát, ahol bizony még 1954-ig jegyre adták a húsféléket. Érdemes azért éhezni, hogy megtartsuk Iszlamabadot vagy Dzsammut? Még Delhiért vagy Benareszért sem érdemes.

A másik problémája a brit gyarmatosításnak az volt, hogy a rendszert meglehetősen egységesen kezelték. Ami nem jelenti azt, hogy egy kalap alá vették volna mindegyiket, de azt igen, hogy a gyarmatok, domíniumok és mandatárius területek között viszonylag szabadon mozgott a népesség és élénk volt a kereskedelem. Ez békeidőben nagyon jó, de ahogy véget érnek ezek a békeidők, rengeteg konfliktus forrása lehet. Burma esete nagyon jó példa erre: a britek Indiát, Bengált és Burmát nem kezelték külön egységekként, sőt, elemi érdekük volt hogy ezek a gyarmatok szerves egészet alkotva gazdálkodjanak, így a lakosság is meglehetősen szabadon vándorolt a területen. ennek később komoly törvényi következményei lettek. Burma népei – mert burmai nép nincs, még hivatalosan is nemzetiségek szövetsége alkotja az államot – meglehetősen rosszul tűrte a gyarmatosítást, főleg, mert nem tudta, mi jön majd utána. A burmai ellenállást a buddhista, (hinajána, thérawata irányzatot követő) kolostorokból irányították, melyeket a britek a legritkább esetben bántottak, bár így is volt rá nem egy példa, hogy letartóztatott szerzetesek börtönben haltak meg, éhségsztrájk vagy akár csak a viszonyok következtében. A második világháborúban a burmaiak – bár abszurd ezt a gyűjtőnevet alkalmazni – a megszálló japánok oldalán harcoltak 1942 és 1944 között, akkor azonban gyorsan átálltak, ellenben a kis létszámú arakaniak a britek mellett döntöttek már a kezdetektől. Ezek a brit oldalon harcoló arakaniak pedig rohingyák voltak, akik a harci cselekmények miatt sok ellenséget szereztek maguknak a terület többi népei között, annyira, hogy a burmai államot megalapító panglongi egyezmény megkötésére meg sem hívták őket, így alakult ki az a különös állapot, hogy a rohingyák hivatalosan máig nem léteznek. Az elmúlt évek eseményei pedig megmutatták, micsoda népirtásba torkollhat egy ilyen helyzet.

India és Pakisztán viszonya is nagyon rossz, gyakorlatilag Pakisztán (és Banglades) létrejötte óta. Az 1947-es brit kivonulás alkalmából úgy akarták tisztázni vagy inkább elkerülni a vallási alapú konfliktusokat, hogy létrehozták a muzulmán autonómiát, Nyugat-Pakisztán néven a mai államot, Kelet-Pakisztán néven a mai Bangladest, és nem vették tekintetbe, hogy a két országrész több ezer kilométerre fekszik egymástól. Ráadásul elindították a lakosságcserét, ami több tízmillió menekült elhelyezésének gondjával és sok százezer halottal járt. Kasmír hovatartozása miatt azonnal ki is robbant az első indiai-pakisztáni háború és ezt továbbiak követték – a terület finoman szólva is kissé vitatott. A vegyes felekezeti hovatartozású, de muszlim többségű régiót kormányzó hindu maharadzsának az 1947-es brit Indiai Függetlenségi Törvény meghagyta a döntés jogát, hogy hova csatlakozzon, ámde addig totojázott, míg ki nem törtek a harcok. A maharadzsa végül India mellett döntött, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a területet feldarabolta a történelem. Kasmírért 1947 után 1965-ben és 1999-ben is háború tört ki, és jelenleg a két ország ott tart, hogy egyetlen négyzetkilométert sem hajlandó engedni saját foglalásaiból. Az egykori Kasmír 43 százalékát India, 37 százalékát Pakisztán ellenőrzi. És hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, a régió 20 százaléka – jó részt alig lakható magashegyi területek – a hatvanas években Kínához került.

Mármost így néz ki az ideális válsággóc, ezt tanítani kéne az iskolában, mert tökéletes példa. Csak ront a helyzeten, hogy időközben India is, Pakisztán is kifejlesztette saját atomfegyverét, tehát már nem akármivel gurigáznak, ráadásul az aktuális indiai kormány meglehetősen populista, kihasználja a nacionalista érzelmeket, most is nemzeti egységet hirdetett Narenda Modi miniszterelnök:

„Barátaim, amikor az ellenség megpróbálja megrendíteni Indiát, és terrortámadást követ el, akkor ezzel céljuk részben megakasztani az ország fejlődését. Ezzel szemben minden indiainak sziklaszilárdan és egységesen fel kell vennie a harcot.”

És valljuk meg, a pakisztáni fél is meglehetősen aktívan támogatta a mostani konfliktust kirobbantó Dzsais-e-Mohamed (Mohamed hadserege) szervezetet. Az aktuális harcok épp annak köszönhetőek, hogy február elején ugyanis a terrorszervezet egyik merénylője egy robbanóanyaggal megtömött autóval belehajtott az indiai tartalékos rendőrség 78 járműből álló konvojába, és 46 indiait ölt meg. Erre válaszul – nem kis részben a felháborodott indiai közvélemény nyomására - az indiai légierő 12 Mirage 2000-es vadászbombázója kedden legalább öt, a dzsihadista szervezethez köthető kiképzőtábort vett célba a pakisztáni légtérből indított, irányított bombákkal, és az indiai légierő értékelése szerint legalább 300 terroristával végeztek. Pakisztán válasz-légicsapással reagált, ők három gépet küldtek át az indiai légtérbe, melyek azonban bölcsen távoztak, mikor megjelent a közelükben hat indiai vadász. India erre újabb berepüléssel válaszolt, ráadásul már nagyon régen elavult MiG 21-esekkel: ezekből lőttek le kettőt a pakisztáni F-16-osok, és az egyik MiG pilótáját fogták el katapultálás után.

Imran Hán pakisztáni kormányfő már nagyon szeretné a békét, szerdán azt nyilatkozta, reméli, hogy diadalmaskodik a józan és és hozzátette:

„Ha megnézzük mindkét fél fegyverarzenálját, megengedhetjük-e magunknak, hogy egy kicsit is elszámoljuk magunkat?”

Igen, ez bizony finom utalás volt az atomfegyverekre.

A pakisztáni békevágy bizonyítéka az is, hogy tegnap szabadon engedték az egyik lelőtt pilótát, sőt, éjfélkor a légtérzárat is feloldották – ha a Bháratíja Dzsanata párt Indiában nem akarja a válságot kihasználni a saját politikai céljaira, valószínűnek látszik, hogy nem lesz háború.

Most nem lesz: de bármikor lehet, a probléma nem oldódott meg, csak az aktuális lövöldözés csitult el.

A kasmíri régió népessége, vagyis az ügyben leginkább érdekelt helyi lakosság a béke kulcsát a területi autonómiában látná, de ennek létrehozására esélyük sincs: nem engedné őket sem India, sem Pakisztán.

Ahogy egymást is képtelenek elengedni.

Ilyenformán tehát nem az a kérdés, lesz-e háború a Himalájában: az a kérdés, mikor lesz?

És gondoljunk bele: az egész válsággóc annak köszönheti a létét egyáltalán, hogy a britek kivonulásakor rosszul oldottak meg egy vallási-társadalmi ellentétet.

Ennél még az is jobb lett volna, ha meg sem oldják.

Szele Tamás