Kérem, van a hír és van neki a háttere. A hír általában egyszerű, beszámolunk arról, mi történt, hol történt, ki mondott, mit mondott, miről, mikor. Nagyobb a gond, ha meg is akarjuk magyarázni azt, amiről szó van – ez még a hír szereplőinek sem mindig szokott az érdeke lenni. Márpedig most akkor is magyarázat következik, Avalókitésvara nevében, nincs irgalom!

Magyarázat bizony, de vegyük előbb magát a hírt. Hát mi történt?

„Budapest, 2019. március 10., vasárnap (MTI) - Szél Bernadett független országgyűlési képviselő szerint a magyar kormány a Kínától kapott hitelekért és pénzért cserébe szemet huny a tibeti nép elnyomása felett.

A képviselő vasárnap Budapesten a Kína-ellenes tibeti felkelés 60. évfordulójának alkalmából rendezett sajtótájékoztatón azt mondta, hogy amíg a Fidesz ellenzékben volt, számos taggal kiállt a tibetiek elnyomása ellen, hatalomra kerülése után viszont elkezdte üldözni azokat, akik Tibettel kapcsolatban felszólaltak.
Amikor a kínai vezetés Magyarországra látogatott 2017-ben, a Fidesz a rendőrséggel távolítatott el egy tibeti zászlót tartó embert, hogy ne zavarja meg a kínai konvojt - tette hozzá. Szél Bernadett közölte, Tibet a múlt század közepe óta elnyomásban van, a kínai kommunisták pedig semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, hogy Tibetet eltöröljék a Föld felszínéről. Az elnyomás számos formában van jelen a világban, van, ahol brutálisan erős eszközökkel, és van, ahol olyan vezetők vannak, akik megpróbálják elhallgattatni az embereket azzal, hogy öncenzúrára kényszerítik őket - mondta, hozzátéve, nem szabad úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Cseh Katalin, a Momentum EP-listavezetője szerint Orbán Viktor miniszterelnök kétszínű, mert csak ellenzékben törődött Tibettel, a kormányon viszont a Kínai Kommunista Párt pénze mindennél többet jelent neki. A párttal való üzletelés közben nem érdekli őt, hogy a kínaiak az összes joguktól megfosztották a tibetieket - mondta. Közölte, a Momentum elutasítja, hogy az elveket hátrahagyva, csak a gazdasági kapcsolatok vezéreljék egy vezető politikáját. Egyébként sem nem lehet megbízható partner egy olyan állam, amely a saját országában átgázol a kisebbségeken. A szabadságjogok és a kisebbségi jogok ugyanis mindenkit megilletnek - jegyezte meg. Tordai Bence, a Párbeszéd országgyűlési képviselője hangsúlyozta, a Párbeszéd következetesen kiáll Tibet mellett. Szerinte inspiráló, hogy a tibetiek hatvan éve erőszakmentesen fellépnek az elnyomással szemben. Az egyes nemzetállamok önmagukban gyengék ahhoz, hogy szembeszálljanak Kínával, ezért erős, együttműködő, az érdekeit és értékeit hatékonyan képviselő Európát kell felépíteni - mondta az országgyűlési képviselő. Szél Bernadett, Cseh Katalin és Tordai Bence a sajtótájékoztatón tibeti zászlókat lengettek, és „Free Tibet!” feliratot festettek a Kínai Népköztársaság Nagykövetsége előtti aszfaltra.” (MTI)

Hát, kérem, ettől valóban meg fog rendülni az elnyomó kínai hatalom Lhaszában, és a páncélosok úgy fognak menekülni a Hankukuan-hágón keresztül, mintha csak rolangok és rodzsungok üldöznék őket. Az, hogy a Fidesz a kilencvenes-kétezres években nagy pártolója volt (szavak szintjén) a szabad Tibet ügyének, kétségbevonhatatlan tény, amint az is, hogy hatalomra kerülve azonnal elfordult tőlük: és, jegyezzük meg, ezért nem sok mindent kapott Pekingtől. Ez is mutatja, hogy a magyar kormánypárt Ázsia-politikája inkább épül mesékre, legendákra, közkeletű tévedésekre és mítoszokra, meg némi hamis öntudatra, mint a valós tények ismeretére: Kína „szimpátiából” egy vörös fen nem sok, annyit sem fog adni a világ egyetlen országának sem, ha különben a gazdasági környezet bizonytalan, vagy ha nem remél komoly hasznot a befektetésből. Kínaiak azok, nem bolondok.

De ez a mostani gesztus és flaszterfestés sem mozdította sokkal előre Tibet függetlenségének ügyét, ez ugyan nem Lhászának szólt, hanem Budapestnek – ebből a szempontból tehát pont a célja elérésére nem alkalmas. Illetve alkalmas, ha az a cél a politikai jelenlét bemutatása. Viszont Tibetnek nem használt semmit.

Mandzsusríra, a Bölcsesség Bódhiszattvájára, hát végül is mi történt hatvan évvel ezelőtt, mire emlékezünk?

Na, ezt mondjuk hiába kérdeznénk akár a magyar kormánypárttól, akár a magyar ellenzéktől. Emlegetnének valami menekülést a dalai láma részéről Indiába, meg némi lövöldözést, de ennél sokkal többet nem tudnak mifelénk az akkori eseményekről. Hát kezdjük az elején.

Illetve, ne az elején, csábító a gondolat, hogy az áldott emlékű Szongcen Gampoval kezdjük, a tibeti állam megalapítójával, aki körülbelül 569 és 649 között élt és uralkodott, de akkor minden terjedelemből kifutnánk. Kezdjük a kínai polgárháborúval. A Csing-dinasztia megérdemelt bukása után zavaros idők köszöntöttek a Középső Birodalomra: 1927-től hivatalosan 1950-ig véres, kíméletlen polgárháború zajlott Kínában, elmondhatatlan szenvedéseket okozva, annyi halálos áldozattal, sebesülttel, amennyit szinte fel sem lehet fogni. A harc – természetesen - a hatalomért folyt, hadurak támadtak minden tartományban, kis seregek, nagy seregek, ráadásul a császári Japán, kihasználva a zűrzavart, Kínára támadt és nagy részét elfoglalta, még a kínai hadurakénál is nagyobb kegyetlenséggel. Nanking ostromát inkább nem írom le, nem volna könnyű olvasmány, akit érdekel, itt írok róla bővebben (http://huppa.hu/szele-tamas-nanking-konnyei/). És hát nem egy nankingi típusú mészárlás volt, csak ezt tudjuk dokumentálni, volt ennek párja sok...

Japán Mandzsuguóból (Mandzsúriából) indulva akarta elfoglalni – Kínát. Mármost Kínát nem lehet elfoglalni, képtelenség, ugyanis túl nagy. Minden hadsereg, amely egy nagy országot száll meg, szembetalálja magát a matematikával: egyszerűen nincs annyi katona, amennyit hátra kéne hagyni a helyőrségekben. Annyi étel sincs.

Nos, Aszaka japán herceget és főparancsnokot ez nem zavarta. Sőt, partra szálltak Sanghajban, amit a kommunista párt fészkének tartottak, és ennek 350 000 áldozata lett. Még hónapokig komoly gondban voltak, mit csináljanak ennyi holttesttel, a végén rájöttek: mozdonyok tűzterében égették el. Azt is, különben, aki még mozgott. Aztán elesett Sanghaj, Tiencsin, Peking, az egymással marakodó két sárkány, Mao elvtárs és Csang Kaj-sek Északra szorult, és ha akarták, ha nem, békét kellett kössenek.

Végül – közös erővel – kiverték a japánokat, hogy aztán egymás ellen forduljon a „nacionalista” Csang Kaj-sek és a „kommunista” Mao Ce-tung, de hiszen már a japán invázió előtt is egymás ellen harcoltak – végül Csang Kaj-sek Kuomintangja Tajvanra szorult, Mao elvtárs pedig győzött a Középső Birodalomban.

Ez mind érdekes és véres mivoltát tekintve borzalmas is, de mi köze ennek Tibethez? Nos, a Csing-dinasztia bukása után a 13. dalai láma 1913-ban kinyilatkoztatta Tibet függetlenségét, azonban más országok nem ismerték el független nemzetnek. Mivel Tibet egyes részei bizonyos történelmi korokban Kínához tartoztak, a kínai állam ugyan igényt tartott volna erre hivatkozván a területre, csak éppen a kínai állam el volt foglalva igen hosszú ideig részint a japánokkal, részint tulajdon polgárai irtásával. No, de eljött a béke, és ahogy konszolidálódott a helyzet, azonnal be is vonultak Lhászába. Voltak némi harci cselekmények, ekkor vonult vissza a tizenharmadik dalai láma és foglalta el hivatalát a mostani tizennegyedik, akit ez alkalomból nagykorúvá is nyilvánítottak (ne feledjük: 1935-ben született, 1950-ben még csak tizenöt éves volt). A kínai megszállás tökéletes sikerrel járt, amiben nem kis része volt annak, hogy a tibeti ember sok mindenhez ért, még több mindenhez nem ért, de körülbelül katonának a legrosszabb: a hagyományos tibeti fegyver, az elöltöltős, villás muskéta semmit sem ért a kínai AK-47-esek ellen, komoly harcok csak Lhászában voltak. 1951-ben a csamdói konferencián a kínaiak az együttműködő tibetiekkel együtt kimondták Tibet „békés felszabadítását,” és közeledést ajánlottak a dalai lámának, amit ő elfogadott, és küldöttséget menesztett Pekingbe. Ennek eredményeként megszületett a „tizenhétpontos egyezmény”, amit a kínai központi kormány és a helyi tibeti kormány nevében a tibeti delegáció május 23-án aláírt. Sőt. A fiatal dalai lámát ki is nevezték mindenfélének, barátságuk jeléül (körülbelül annyi gyakorlati és politikai fontossága volt ennek, mint a Matolcsy-féle foltnak a babák fenekén a kínai-magyar gazdasági tárgyalások során), lett ő tagja az Országos Népi Gyűlésnek, tiszteletbeli elnöke a Kínai Buddhista Szövetségnek, ha már éneklő kanonoknak nem lehetett kinevezni, sőt, ő vezette alig serdült fővel a Tibet autonómiáját előkészítő bizottságot is, mely nevéből következően inkább foglalkozott a tibeti autonómia eltörlésével, mint megteremtésével, de hát Kínában vagyunk, ott így működnek a dolgok.

Fiatal lehet, hogy volt a dalai láma, de buta nem: hamar rájött, hogy itt Tibet teljes gyarmati sorba taszítása folyik, menekült is Pekingből, ahogy tehette, 1955-ben már újra Lhászában élt. És folytatta a tanulmányait is. Most jutunk el az 1959-es eseményekhez, amikre elvben emlékezünk. Annak az évnek a mönlám-ünnepén Tendzin Gyaco, vagyis a dalai láma elnyerte a lhárámpá gese (filozófia doktora) címet. A hír hallatán a kínai helyőrség tanítás végett meghívta Tendzin Gyacót, azonban közölték a testőreivel, hogy nem kísérhetik vezetőjüket a kínai táborba. Nem egy, nem is két dalai lámával végzett kínai fegyver vagy méreg: hiába akart eleget tenni a meghívásnak az Élő Isten, Lhásza népe fellázadt és nem engedte oda. 1959. március 10-én kora reggel a vallási vezető védelmére közel 30.000 ember gyűlt össze a Norphu Lingka palota előtt. A tömeg tiltakozni kezdett a kínai megszállás ellen. Azt kiáltozták: „Ki a kínaiakkal! Tibet a tibetieké!” Egy hét múlva, mikor már a fel-fellángoló lövöldözések a palotát is érintették, a dalai láma kíséretével együtt éjjel elindult jakháton Assszám felé, átcsúsztak a kínai ostromzáron és eljutottak Indiába. A kínai bosszú kíméletlen volt. Csak Lhászában tizenkétezer embert öltek meg, az egész országban körülbelül nyolcvanhétezerre rúgott az áldozatok száma – akkor. Csakhogy azóta eltelt hatvan év és a kínai elnyomás nem, hogy enyhült volna, inkább fokozódott. A mai technikai háttér majdnem legyőzhetetlenné teszi a kínai hadsereget az egyébként is fegyvertelen tibetiek számára – és az az igazság, hogy Tibetről 1959 óta nagyon kevés egzakt számadatot tudunk független forrásból. Az biztos, hogy hatezer templomból és kolostorból a Kínához tartozó területen huszonhat maradt annyira-amennyire ép, a könyvtárakat felégették, képzelhető, de nem dokumentálható vagy tudható, a lakosság mennyit szenvedhetett a kulturális forradalom éveiben... Teng Hsziao-ping idején az általános helyzet sokat javult, de Kína fikarcnyit sem enged álláspontjából. A dalai láma mára lemondott Tibet függetlenségének követeléséről a maximális önkormányzat és a vallásszabadság ellenében, de Peking változatlanul azzal vádolja, hogy az autonóm terület elszakítására törekszik. Peking szerint „Tibet nem idegen ország”, és azzal vádolta a dalai lámát, hogy „nemzetközivé kívánja tenni” a tibeti kérdést.

De miért kell Kínának ilyen rettentően a Hó Királysága?

Nagyon egyszerű az, kérem. A Himalája tibeti területein vallási és kulturális, valamint szegénységi okok miatt soha nem folyt érckitermelés. Geológiai felmérések sem voltak. Tibet tele van ásványkincsekkel, első sorban arannyal és uránnal – kell folytatnom? Köszönöm.

Hogy mi folyik most Tibetben, afelől nem sok pontos tudomásunk lehet, valamivel többet tudunk a világtól kevésbé elzárt Hszincsiang-Ujgur tartományról, ahol bizony milliók kerülnek munkatáborokba és mindenkit név szerint nyilvántartanak a legkorszerűbb eszközökkel, pusztán amiatt, hogy – ujgurnak születtek. Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk: Tibetben sem járhatja más világ.

Szóval, itt nem egyszerűen egy sárba tiport nemzeti függetlenségről van szó, amiről különben már le is mondott a dalai láma, itt egy totális rendszerről van szó, ami pokollá tette az életet Tibetben, anyagi haszna érdekében.

Ha a magyar politikusok tiltakoznak Kína tibeti jelenléte ellen – és jól teszik – akkor bölcs lépés, ha emlékezetükbe idézik, hogyan történt, mi történt Lhászában azon a hideg márciuson. Ott azóta milliók halhattak bele a megszállásba: és ezért érzem hamisnak a hangot, ami a magyar kormány gazdasági törekvéseit, európai ideológiákat, budapesti rendőri intézkedéseket emleget: igen ez is igaz. De a fő baj mégsem csak ennyi.

Kérem, ha utána tetszettek volna olvasni, lehetett volna kevésbé semmitmondó dolgokat mondani, olyanokat, amik tényleg fájnak Pekingnek.

Ja, hogy a tiltakozás nem Pekingnek szólt és nem Lhásza mellett állt ki, hanem Budapest volt a célközönsége?

Ez esetben elérte célját.

Vegyék úgy, hogy nem mondtam semmit.

Csak mi szükség volt ehhez Tibetre?

Szele Tamás