Forgókínpad

Forgókínpad

Lyra McKee halála

2019. április 20. - Szele Tamás

Ártatlan ember haláláról írok így, Húsvétkor, sajnos, most is aktuális – és ebben az esetben nem egy názáreti prófétáról van szó, hanem egy fiatal kollegináról, Lyra McKee újságírónőről, akit hivatásának gyakorlása közben ért halálos lövés, Észak-Írországban, Ulsterben. Emlékezzünk most rá is: és gondoljuk át, miért kellett meghalnia.

ira_children.jpg

Első sorban is: egyáltalán nem kellett volna meghalnia. Az eset leírásából kitűnik, hogy egy valószínűleg háborodott férfi lőtt rá anélkül, hogy tudta volna kicsoda Lyra McKee vagy miért van a helyszínen. Tulajdonképpen az egész zavargás azzal kezdődött, hogy a rendőrség behatolt helyi idő szerint tegnapelőtt este kilenckor egy hagyományosan republikánus körzetbe, hogy fegyverek és robbanóanyagok után kutasson: tették mindezt az 1916-os Húsvéti Felkelés évfordulóján, amit a köztársasági érzelmű helybéliek nyugodtan szerettek volna megünnepelni.

Érthető, hogy zokon vették az ünnepi házkutatást, ráadásul az esti órákban, de nem csak köztársasági érzelműek lehettek, hanem alaposan fel is zaklathatta őket a gesztus az angol karhatalom részéről, ugyanis rövid idő alatt elég nagy tömeg verődött össze, mintegy száz fő, amely körülbelül ötven Molotov-koktél segítségével felgyújtott két rendőrségi járművet. Egy dolog bizonyos: vagy pokolian gyorsan készítették a Molotov-koktélokat, vagy fel voltak készülve a házkutatások lehetőségére.

Azonban a halálos lövés akkor érte Lyra McKee-t, aki a helyszínről tudósított, mikor éjféltájban kitört a lövöldözés. Az egyik szemtanú szerint egy fegyveres férfi kifejezett célpont nélkül kezdett a tömegre lőni. McKee egyik kollégája azt írta a Twitteren, vele volt, amikor találat érte a nőt. Egy rendőrségi autó mellé esett, mire a kollégája azonnal mentőt hívott, de a rendőrök azonnal elhelyezték a nőt a hátsó ülésen, és kórházba szállították, azonban ott már nem tudták megmenteni.

A hivatalos szervek a gyilkosságot az „Új IRA” nevű szervezetnek tulajdonítják, amely 2012-ben jelent meg a nemzetközi terrorpiacon, és mindez idáig csak egy pokolgépes merénylet írható a számlájukra, egy áldozattal: arról még folyik ugyanis a vita, hogy az idén március elején a Heathrow repülőtéren, a londoni Waterloo állomáson és a főváros Newham kerületében, valamint a skóciai Glasgow Universityben talált levélbombákat az új, vagy a régi IRA küldte, esetleg az igazi, mert az sem lehetetlen. (Igazi IRA-nek az Ír Köztársasági Hadsereg azon szárnyát nevezzük, amely ellenezte az 1998. április 10-i Nagypénteki Egyezményt, és annak aláírása után bombamerényletekbe kezdett).

Az ír politika sosem volt egyszerű, könnyen áttekinthető dolog, mint a mellékelt ábra is mutatja, de most valamiféle egyetértés mutatkozik, legalábbis ebben az esetben, az Index szerint (https://index.hu/kulfold/2019/04/19/uj_ira_eszak-irorszag_agyonlott_ujsagiro_terrorszervezet_londonderry/?fbclid=IwAR07Fnzol8Enn6lJ-3cu–7Og21NLM2mBhrhrXa6Fc5mAEs1TV1kJYwBluU):

Az incidenst a katolikus és a brit párti protestáns oldal vezető politikusai egyaránt elítélték. Michelle O'Neill, a britellenes katolikus mozgalom legnagyobb pártja, a Sinn Féin alelnöke, a párt észak-írországi vezetője pénteki Twitter-üzenetében az egész békefolyamat, a megbékélés alapjául szolgáló nagypénteki megállapodás elleni támadásnak minősítette a történteket, „úgynevezett szakadároknak” nevezve az újságírónő haláláéért felelősöket.

Arlene Foster, a legnagyobb britpárti protestáns erő, a Demokratikus Unionista Párt (DUP) vezetője pénteki Twitter-bejegyzésében „ész nélküli cselekménynek” minősítette az incidenst. Hozzátette: senki nem akar visszatérni az elmúlt évtizedek erőszakhullámához.

A brit kormány észak-írországi ügyekért felelős minisztere, Karen Bradley tűrhetetlennek nevezte a Londonderryben történteket. Nyilatkozata szerint az újságírónő halálát okozó erőszakcselekményeket a helyi közösség elsöprő többsége elutasítja.” (Index)

Utólag persze kötelességük elítélni ezt az értelmetlen gyilkosságot, de nem tehettek volna valamit a megelőzésére? Dehogynem, csak akkor nem politikusok lennének a mostani pozíciójukban, hanem másfajta munkából lennének kénytelenek eltartani magukat. Ugyanis az utcán lövöldöző, gyújtóbombákat hajigáló, illetve a másik oldalon máig a hajdani Brit Birodalom nagyságán nosztalgiázó és tűzzel-vassal rendet tenni kívánó szavazók voksai nélkül oda sem kerültek volna, ahonnét most nyilatkoznak. Úgyhogy akármennyire is elítélik a történteket, így vagy úgy, de szükségük volt a fanatizáltak voksaira is. És meg is szerezték azokat.

Az ír politika és történelem sosem volt egyszerű, könnyen áttekinthető vagy egyszerűen megmagyarázható dolog – ebben Írország nagyon hasonlít a Kárpát-medencére. A baj talán ezer évvel ezelőtt kezdődött, mikor a nem különösebben megszervezett, ám annál harciasabb skandinávok nem csak fosztogatni kezdték Írország királyságait (melyek, minden ellentétes híresztelés dacára igenis komoly kultúrát őriztek, sőt, latin és kelta nyelvű írásbeliséget is), hanem jelét adták annak, hogy meg is kívánnak telepedni a szigeten, ugyanis Igazgyöngyös Olaf megalapította Dublin erődjét majd városát. Őket Brian Boru főkirály még kikergette – hosszas küzdelmek után, akkor egyesült Írország – és véres fejjel távoztak később kilencven év uralom után a normannok is, de az angol hódítást (1542) már nem lehetett visszaverni.

Az ám, csakhogy az angolok nem egyszerűen hódítottak.

Gyarmatosítottak is: a 17. század elején skót és angol (protestáns) telepesek érkeztek Írország északi területeire. Bevezettek egy sor diszkriminatív törvényt, mely elsősorban az ír katolikusokat sújtotta. Akkor vetették el a viszály magját, és az kikelt, sőt, szárba is szökkent, akkor alakult ki a mai Írország és Észak-Írország között a törésvonal: északon protestánsok és katolikusok éltek, délen katolikusok, protestáns uralom és őket megbélyegző törvények alatt. Ezt bonyolította Második Jakab király kora, mikor a katolikusokat visszahelyezték ugyan jogaikba, ám a király lánya a protestáns Orániai Vilmoshoz ment feleségül (később III. Vilmos angol király) aki Második Jakabot legyőzve trónra lépett és újból bevezette a jogfosztást – elsősorban hűséges ulsteri protestáns híveinek kérésére, akik ebben látták a garanciát maguk és vagyonuk biztonságára.

Aztán lázadás lázadást, akasztás akasztást követett, míg 1916-ban ki nem tört a Húsvéti Felkelés, amit ugyan a brit hatóságok szintén levertek és meg is toroltak, de az ezt követő események kövezték ki azt az utat, ami a mai Ír Köztársaság megalapítását lehetővé tevő Anglo-Ír Egyezmény 1921-es aláírásához vezetett.

Az ám, de Ulster, Észak-Írország kilenc vitatott, vegyes felekezetű megyéje része maradt Nagy-Britanniának!

Az Ír Republikánusok csak a teljes Írországot voltak képesek elfogadni államként, így a harcok – az Ideiglenes (Provisional) IRA vezetésével 1969-től újra fellángoltak, most már észak-írországi és angliai terrorakciók, bombamerényletek formájában. A britek sem maradtak adósok egy alkalommal sem, így aztán valóságos áldásként érte a szigetet a Nagypénteki Egyezmény 1998-ban, ami nem csak a békét és a prosperitást hozta el, hanem nyitva is hagyta az Ír Köztársaság és Észak-Írország határát. Jelen pillanatban a 499 kilométeres határszakaszon semmiféle fizikai ellenőrzés nincs.

Így hát Írország mégis megkapta Ulstert, ha nem is teljesen az övé – de bármikor átléphető a határ, az már csak egy vonal a térképen máshol sem fontos, csak a dublini meg a londoni politikusok fejében.

Nos, emiatt lázadoznak Észak-Írország lakói. Ugyanis ha megvalósul a Brexit, ez a határ szigorúan ellenőrzött, vámmal sújtott valódi határrá változik, amit kemény poroszlók kell őrizzenek. Ez pedig igazából csakis az Ulsteri Unionistáknak (mai nevükön Demokratikus Unionista Párt) kedvezne. Ők is csak azért szavazták meg azt az átkozott Brexitet, mert egyfelől nem is érdeklődtek a következményei iránt, másfelől pedig ettől reméltek kormányzati befolyást a londoni tory kormányban – megkapták, ők lettek a konzervatívok egyedüli koalíciós partnerei Theresa May kormányában.

Tehát a zavargások – és az ellenük való küzdelem – fő oka az, hogy az íreknek, éljenek délen vagy északon, nem tetszik, hogy az angolok közéjük húztak egy határt, amit rövidesen nem lesz túl egyszerű átlépni. Tulajdonképpen már 1921 óta ez az, ami nem tetszik nekik.

De meg kell halnia ezért élete virágjában, huszonkilenc évesen egy munkáját végző, túlzás nélkül világszerte ismert kolleginának azért, mert a zavargásokban részt vesz egy őrült, puskával és nem nézi kire lő?

Nyilvánvalóan nem. Az újságírás nem nyugalmas szakma, nem is életbiztosítás, de ezt a gyilkost mindenképpen el kell fogni, el kell ítélni, a törvény legkeményebb szigorával.

Legyen az ír törvény, vagy angol.

Tetszenek látni? Már a Brexit is halálos áldozatot követel, pedig ősi kultúrájú, civilizált országok között zajlanak egyelőre még csak a nézeteltérések. Ezek még csak zavargások, és életbe sem lépett végső soron az Egyesült Királyság kilépése – sőt, még azt sem tudják az illetékesek, hogyan is gondolnák.

Azért az újságírókat már ölik, őket legelőször.

És gondoljuk át: egyes lelkiismeretlen, aljas európai politikusok most is vígan célozgatnak arra, hogy „a Brexit csak az első lépés az Unió felbomlása felé”, a saját hatalmuk, szuverenitásuk növelése, pecsenyéjük sütögetése érdekében. Hát, ha egy még meg sem valósult kilépésnek csak a tervezete gyújtogatásokkal, tudósítók meggyilkolásával jár, képzeljék el mi lesz ott mikor tényleg kilép az Egyesült Királyság?

Vérontás.

És ha más államok lépnek ki, azokban is.

Jelen pillanatban az Európai Unió léte az egyetlen garancia a békére a mi kontinensünkön.

Bár mindig elfelejtem: a béke csak minket, polgárokat érdekel, a megválasztott vezetőinket már kevésbé.

Nyugodj békében, Lyra McKee.

Nyugodj békében, Európa!


Szele Tamás

süti beállítások módosítása