Forgókínpad

Venezuela és egyéb csodák

2019. május 03. - Szele Tamás

Tetszik tudni, a tárgyilagos újságírással az a legnagyobb baj, hogy igazából semmi szükség nincs rá. A politikai propagandára egy picit nagyobb van, a legnagyobb arra lenne, hogy mind a tízmillió magyar személyesen megrendelhesse, mit akar olvasni a lapban, aztán akár megkapta, akár nem, fenébe rúghassa a sajtómunkást.

montypythonbbc.jpg

(Képünk illusztráció)

Szükség és igény erre volna, a tények sokadlagosak.

Történt pedig, hogy én két napig többek között Venezuela eseményeivel foglalkoztam. Nincsenek az említett államban olajkutaim, gumiültetvényeim, rokonaim vagy boldog őseim, egyszerűen azért foglalkoztam Venezuelával, mert ott történtek az események. Hogy pontosan mik is történtek, azt már óvatosabban írnám le, részint dicsőséges másrészt dicstelen egyrészt forradalom másrészt ellenforradalom, de az is lehet, hogy az egészet az amerikai propagandasajtó találta ki, sőt, ahogy a véleményeket nézem, az sincs kizárva, hogy én. A legvalószínűbb, hogy ilyen nevű ország egyáltalán nem is létezik. És ennek a nem létező országnak, valamint ellenzéki és kormánypárti köreinek, nemkülönben Soros Györgynek, Vlagyimir Putyinnak, Donald Trumpnak és Manfred Webernek vagyok én a fizetett ügynöke.

Hát, ha legalább megfizetnének, de az se sűrűn esik meg...

Az ugyanis a helyzet, hogy a caracasi eseményeket tényleg nem lehet egyféleképpen értelmezni. Egy borzalmas, pokoli helyzetben lévő államban zajlott valami puccskísérlet-féle, csak mivel a hadsereg menet közben kiszállt a kísérletezők mögül, márpedig katonák nélkül elég nehéz katonai hatalomátvételt végrehajtani, végül is annyi történt, hogy elég sok embert megvertek, elgázoltak terepjárókkal és most mindenki nyomoroghat tovább. A dolog azért fontos, mert ebben a nem létező országban, ahol egyébként sem történt semmi, de főleg annak az ellenkezője, hatalmas olajkincs található, mely azért a legtöbb nagyhatalmat izgatja, jelen is vannak, melyik így, melyik úgy.

Mármost én képességeimhez mérten leírtam a meglehetősen ellentmondásos eseményeket, körülbelül olyan érzés volt, mintha 1956. október 23-24 budapesti eseményeit akarná az ember apróra leírni, azzal a különbséggel, hogy nekünk pár nappal több időnk volt – de ha mindent egyszerre elővennénk, ami akkor történt, abból sem egyértelmű kép bontakozna ki.

Én, kérem, nem tudtam, hogy darázsfészekbe nyúlok. Én azt hittem naiv lelkemmel, hogy beszámolok némely történésekről, arra nem is számítottam, hogy békaemberekkel fogok találkozni. Ürgebőrbe kötve. Fogalmam sem volt arról, hogy úgy Maduro elnöknek mint Guaidó elnöknek komoly tábora van ebben a mi kis országunkban – én csak azt tudtam, hogy beszéltem már venezuelai menekülttel, és azt az iszonyatot, amiről ő beszélt nem lehet kitalálni. Annak igaznak kell lennie. Ott mérhetetlenül nagy baj van.

Természetesen azzal kezdődött, hogy bizonyos olvasók szerint hazudtam. Amerikai támadás érte a szegény kis szocialista országot, ahol különben minden idilli, nagy a jólét és a nők az utcán ropják a szambát. Ja, a szamba Brazíliában van. Mindegy, ropnak valamit. Igen, az Iszlám Állam is eleinte azt állította, hogy ők csak egy „békés kis kalifátus”, és ennek a nézetnek is sok híve volt a radikálisabb olvasók között... Hát, nem mondom, Guaidó se kisangyal, ne idealizáljuk, azért jóban van ő Washingtonnal, de nem hinném ezt a verziót, már csak azért nem, mert ha ezt a jenkik csinálták volna – akkor sikerül. Nekik sem sikerül minden, de azért ez nem a Disznó-öböl, amit alaposan elszúrtak, itt azért lett volna tér és lehetőség arra, hogy egy közepes alakulat is nagyot alkosson, ha megfelelően ki van képezve és fel van fegyverezve.

De hát nem ez történt.

Ez így, ilyen formában fel sem merült, ellenben elmagyarázták nekem a vérmesebbek, hogy Guaidónak nincs tömegbázisa, különben ugyanis győzött volna – igen, az a sok sebesült, akiket láttunk, az mind abból a tömegbázisból származik, ami nincs – hogy egy független újságírónő ott járt és azt látta, hogy nem látott semmit a nagy jóléten kívül, mely pokoli nyomor kizárólag az Egyesült Államok embargójának köszönhető, és bizonyítsam be az ellenkezőjét.

Hát izé, miért én bizonyítsam? A hölgy írását olvastam, nem bizonyít ő semmit, csak állít. Mutatom a tudósításokat, BBC-től Reutersig – ja, hát azok mind hazudnak.

Egymásnak is hazudnak.

Összehangoltan hazudnak.

Nem tudom, ha nem találkoztam volna már jó pár alkalommal a BBC budapesti tudósítójával, még tán el is gondolkodtam volna a dolgon, de ismerem mr. Thorpe-t, és kizártnak tartom, hogy ez a derék, kifogástalan úriember akár csak álmában vagy véletlenül is hazudjon. Egyenes, mint a római kard. Különben is. Sok száz tudósító sok ezer munkatárs mind hazudik, és senki sem szólja el magát, hát mi ez? „Világsajtó” - zúgta a kórus.

Én utoljára ilyesmit az érpataki polgármestertől hallottam, de aztán az megbukott. Biztos a világsajtó buktatta meg, és egyáltalán nem sikkasztotta el a közmunkások béralapját.

Amikor már ott tartottunk, hogy egy Ausztráliában élő nyugalmazott motoros küldönc közgazdaságtanra és angol nyelvre okított egy nyugalmazott bankigazgatót Venezuela kapcsán, aki Londonban tanult – azt meghagyom, ő az angol nyelvet beszéli, szemben a Nullarbor Plain lakóival, akiknek dialektusához ezer Shakespeare is kevés volna – akkor már nagyon untam. Rendben van, nem azt olvassák a cikkben, amit szeretnének, illetve pár ezren teljesen elégedettek a beszámolókkal, tízen-húszan meg keresztes hadjáratot vívnak a tényekkel, de hát ez mégis napisajtó, nem étlap, hogy a kedves vendég igényeihez igazodjon. Kicsit olyan volt a dolog, mint mikor régebben, 2010-14 között kiment az ember tudósítani egy-egy flashmobra, azon rendszerint megjelent harminc ember – mindig ugyanaz a harminc! - flesseltek, moboltak, és a végén félrehúzták a sajtómunkást: „Írd már azt, hogy legalább százan voltunk...” Inkább nem írtam számot, megbántani nem akartam őket sem, de csak nem hazudhatok írásban. A rekord az a rendezvény volt, amin matematikai pontossággal ketten vettünk részt: a szervező a maga részéről és én a sajtó részéről. De még abból is kihozott a szervező egy nyilatkozatot az Al-Jazeerának.

Még megérteném az igényeket, ha a kedves közönség pénzt adna a sajtótermékért, de ingyen kapja – így az még lehetne a baja, ha nem kapna hírt, de az a baj, hogy kap. Csak nem tetszik néhányuknak.

A csúcs viszont az volt, amikor levelet írt nekem a síron túlról maga Camilo Cienfuegos!

Én egészen komolyan azt hittem, hogy ez a derék kubai elvtárs 1959 október 28-án eltűnt Cessna 310-es repülőgépével valahol a floridai vizek fölött, Camagüeyből Havannába tartva. A részletekbe már csak azért sem érdemes belemenni, mert azokat senki sem ismeri, forradalmak idején és közvetlenül utánuk sok minden és sok mindenki el szokott tűnni, aranyórától népvezérekig, ritkán hívnak tanút ezekhez a tranzakciókhoz.

De hát nem véletlenül van arrafelé a Bermuda-háromszög is – Camilo előkerült és e-mailt írt nekem. Ennél jobban azt hiszem, már csak akkor lepődtem volna meg, ha maga Marx Károly interpellál személyesen, vagy felhív telefonon Lenin a Szmolnijból.

Jó. hát természetesen nem a valódi Camilóról van szó, csak valakiről, aki ezt a nicknevet használja, és igazából nem is panaszkodnék a levelére: ahhoz képest, amiket nekem írni szoktak, amiket ígérgetnek, ő egy finom úriember, akivel legfeljebb nem értünk egyet pár világnézeti kérdésben, de egy szavam nem lehet ellene – adna Isten ezerennyi ilyen Camilót, legfeljebb vitatkozunk kicsit, de hát az ilyen emberrel még lehet is, ez nem akar akasztani vagy agyonverni, meg is köszöntem neki, hogy emberségesen írt.

Nem értünk egyet, az egy dolog – de a mai világban már az is valami, hogy sem nem bánt, sem nem sérteget. Meg kell becsülni.

Különben is, ahogy azt a klendevi csodarabbi mondta: „Azt nem lehet, fiam, hogy mindenki szeressen.”

De azért nagy kár, hogy senki sem fotózott le, amikor megláttam, hogy egy hatvan éve elhunyt kubai forradalmár ír nekem levelet. Olyan képet vághattam, hogy bármelyik hollywoodi zombifilmben azonnal főszerepet kapok és most nem lennének anyagi gondjaim.

Volt nekem már részem hasonlókban, nyúltam én már korábban is darázsfészekbe. Egyszer még a vizes VB kezdete előtt összeadtam, hogy addig mennyibe került az előirányzott költségvetéshez képest a sportesemény (azóta ez az összeg jelentősen megnőtt még az akkorihoz képest is, sőt, tudtommal máig pénzünkbe kerül, csak már kevesebbe), és ez az írás valahogy a, hm, „nemzeti” oldal látókörébe került. Az még hagyján, hogy kommentekben elhordtak mindennek, ez egy ilyen szakma, aki kurvának állt, ne panaszkodjon, ha baszogatják, de mikor naponta harminc-negyven privát üzenetben részletezték, hogy fognak felkoncolni, az már kissé zavaróvá vált, lévén, hogy én a magánjellegű üzenőcsatornát magánéleti célokra tartom fenn.

Aztán pár hét alatt az is lecsengett – és érdekes módon nemzetiék között is volt olyan, akivel lehetett beszélni, egy nyugdíjas Dél-Dakotából például nem anyázással kezdte, tehát én sem úgy válaszoltam neki, elkérte a sarokszámokat, én elküldtem, forrással együtt – és elnézést kért. Szóval, ott is van kivétel, de azért a nagy többség mégis koncolós.

Az is emlékezetes volt, mikor egy sportlapnak dolgoztam, és híre jött, miszerint az orosz foci-világbajnokság előtt a mérkőzések helyszínéül szolgáló városokban kiirtották a kóbor kutyákat. Elég sokat, ami azt illeti. Valami véletlen folytán ez az írás is nagyobb figyelmet kapott a várhatónál, és megint elindult a népharag, mármint ellenem – először azt követelték, hogy mutassam meg a forrásaimat. Megmutattam. Aztán az illusztrációt kifogásolták – valóban nem a helyszínen készült, az ember ritkán utazik el Novo-sztaromensevijszkbe egy fotó kedvéért, kéne, de van az úgy, hogy a rögös út helyett a képszerkesztő keres egy képet halott kutyákról és alája írja: „Képünk illusztráció”. No, erről a fotóról – amit később le is vettünk – sok minden kiderült. Akadt olyan lelkes olvasó, aki megesküdött, hogy látta: az én zalakarosi nyaralóm kertjében készült, ahol is kutyákat mészároltam direkt a fényképezés kedvéért. Ebben csak annyi a hiba, hogy életemben nem jártam Zalakaroson, sosem volt kutyám, állatot még nem öltem, maximum, ha szúnyogot és a nyóckerben lakom, gangos bérházban, tehát a kertem is elfér egy cserépben.

De az olvasó látta, ahogy kutyákat ölök, és az onnantól kezdve úgy is volt.

Ennek is vége lett, Venezuelának is vége lesz, én még mindig kurva leszek Miskolcon, mikor ők már rég nem lesznek rendőrkapitányok, ahogy a régi vicc tartja – de nagyon fárasztó bír lenni az ilyesmi.

Velem lehet beszélni.

Mától Venezuela nem is létezik, tessék fogni egy radírgumit és szedjék le a térképről, ami nincs, ott nem is történhetett semmi, a világnézetünkbe nem illő hírek sincsenek, és Mohácsnál is győztünk. (Hoppá, ez nem jó: egy kutatócsoport tudtommal épp most dolgozik azon, hogy bebizonyítsa, miszerint tényleg győztünk Mohácsnál).

Nem igazán értem, miért pont Venezuela keltett ekkora felhorgadást, mert Pesten nem lett tőle sem drágább, sem olcsóbb a kenyér, de kérem.

A továbbiakban pedig azoknak, akik nem kedvelik a makacs és kellemetlen tényeket, azt tudnám ajánlani, hogy vegyenek elő egy papírt és írjanak rá saját és kellemes híreket, aztán olvasgassák.

De a honoráriumot küldjék el nekem.

Tényekre semmi szükség, míg van véleményünk, ugyebár.

Jó szórakozást.

 

Szele Tamás