Kérem, és még azt mondjuk, nincs sajtószabadság. Meg hogy válságban a szakma. Meg ilyen és efféle marhaságokat beszélünk, holott lám, remekül állunk, az uniós statisztika alapján nem kevesebb, mint 13,3 ezer ember dolgozik ebben a kis drótoktól öleltben újságírói munkakörben. Csak az eredményét nemigen látom.

Szóval, én azt elhiszem, hogy a statisztikai adat ezt mondja, sőt, azt is elhiszem, hogy a statisztikai szempontokat véve nem hazudik. Illetve, ezek 2018 végi adatok, a 2017-esek is hasonlóak: akkor 12,9 ezren foglalkoztunk sajtóval az országban. Akkor se sok látszatja volt. Sőt, mi több: a rendszerváltás idején is körülbelül ennyi sajtómunkás dolgozott Magyarországon, emlékeim szerint körülbelül 14 ezer volt akkor a létszám (lehet, hogy tévedek, sehol sem találok pontos akkori adatot).

Szóval, ez egy viszonylag stabil mennyiség, ekkora a keresztmetszet, az országnak körülbelül ennyi a kapacitása. Azért annyit megjegyeznék, hogy Németországban ez a szám, 78,9 ezer fő, igaz, Németország nagyobb is, gazdagabb is, de Franciaországban, Olaszországban és Romániában is 50 ezer főnél többen dolgoztak ilyesféle munkakörben.

Hogyhogy „ilyesfélében”? Ja, úgy, hogy a magyar statisztikában újságíró a szerkesztő, a riporter – az is! - de az operatőr és rádióknál, televízióknál a műszaki személyzet is annak számít. Sőt, az elektronikus médiában mindenkit sajtómunkásnak vettek, ami tulajdonképpen nem baj, bár mondjuk a sminkesek esetében kicsit különös. Elképzelek egy értekezletet a Gumibunda, bocsánat Kunigunda utcában:

- Mit írsz ma?

- Szemöldököt a bemondóknak, meg alapozót a műsorvezetőnek.

Így már valamivel könnyebben érthető, hogy jött ki ez a szám a haldokló magyar sajtó állapotáról. No, de mondjuk vagy tízezer újságcsináló ember még így is kéne legyen.

Hol vannak?

A KESMA-ban vannak, kérem. Annak van vagy ötszáz orgánuma, ha mindegyik csak húsz „újságírót” jelent be, azzal együtt is együtt a tízezer. Hogy az ő munkájuk miféle, azt döntse el az olvasóközönség: dönti is, erősen zuhannak az eladott példányszámok, zuhannak már évtizedek óta, de most mentek át bukófordulóba, sőt, a kormánymédia olvasottsága szerintem már rég a tengerszint alatt van, épp ezért kell merülnünk, ha követni akarjuk, jó mélyre, búvárharanggal – ha ez a tendencia folytatódik, rövidesen ütközik az olvasottságuk a színvonalukkal, és elsüllyednek.

Esetleg találkozik mindkettő a négyes metróval egy váratlan kanyarban és elgázolja őket.

Sok dolga lesz annak a szerelvénynek, mert nem csak kormányoldalon érnek el ilyen kimagasló színvonalat, hasonló képességű versenyzők indulnak az ellenzéki pártlapok, a bulvár és az álhírlapok színeiben is. Hosszú a sor, inkább nem nevesítenék orgánumokat, megtettem már máskor, sokszor.

Jó, de hát az álhír nem sajtó. Nem bizony, és a névtelen, bujkáló munkatársai nem is számítanak bele a statisztikába, azonban minden pártsajtó és minden bulvár viszont igen, és tőlük tanultak a Manyikák, akik az álhírlapokat hegesztgetik minden nap, nagy népszerűség közepette. A közvélekedés pedig újságírónak tartja őket, mert megjelenik, amit összeförmednek.

A közvélekedéssel egyébként is sok baj van, mármint a valódi, független sajtónak van sok baja. Ugyanis egészen nagy szamárságokat hisznek az újságírókról.

Az első legenda az, hogy minden sajtóterméket az állami költségvetés tart el, a befizetett adókból. Nem: hivatalosan csak a közmédiát, de a KESMA finanszírozásához azért van köze. Máshoz nincs.

A második: az újságíró celeb. Nem, a valódi újságíró szinte sohasem az, ugyanis ez a szakma – amennyiben jól csinálják – rengeteg munkával jár, én ma például reggel hattól olyan déli kettőig csak írni és szerkeszteni fogok, utána kezdem legalább este tízig a holnapi munkák előkészítését, dokumentálását, körbejárását, ami azért mégis tizenhat óra elfoglaltság, emellett nincs celebkedés. És a többi valódi kolléga is ennyit dolgozik.

A harmadik: vagyonokat keresünk. Nem, erről szó sincs: ha megkaptam volna a múlt havi összes javadalmazásomat, három különböző munkahely után, akkor kerestem volna a hivatalos átlagbérnél valamivel kevesebbet, de nyugalom, nem is kaptam meg, tehát nem fenyeget az a veszély, hogy az én yachtomra várjon a tenger vagy komolyabb összeget ruházzak be szaúd-arábiai olajipari részvényekbe.

Vannak pofátlanul magas, indokolatlan honoráriumok, bérek – de csakis az közmédiában vagy a KESMA-ban. A televíziós bérek más lapra tartoznak, de független televízió is kevés van mostanság Magyarországon. A hatalmas jövedelmek még a hetvenes években sem voltak igazak, akkor inkább arról volt szó, hogy a korabeli sajtómunkások részesültek pár szolgálati juttatásban: telefont kaphattak soron kívül, esetleg szolgálati kocsit (bár az akkoriban inkább a szerkesztőségi járműparkhoz tartozott) és lehetett olcsón ebédelni a MUOSZ kiváló vendéglőjében. Ebből indulhatott el a dőzsölő újságírók meséje.

A negyedik: az újságíró mindenkit ismer, mindenkit elér, mindenhol van befolyása. Ez megint állampárti korokból maradhatott ránk: hogy legyen nekem olyan állam tisztviselőire befolyásom, amely még csak nem is tekint újságírónak? A sajtóigazolvány egészen pontosan arra jó, hogy pár múzeumba beengednek vele és ha tüntetésről tudósít az ember, elkérjék, hogy aztán ne vegyék figyelembe: például a bírósági tudósítások esetén nem is kérik, külön kell jelezni, hogy nem közönségnek jöttem, hanem dolgozni, olyankor tiltják meg a felvétel készítését általában.

Az ötödik: az újságíró semmihez sem ért, de mindenbe belepofázik. Ezt rendszerint olyan emberek mondják, akik tényleg nem értenek semmihez. A rohingya válság idején (bár máig tart) az egyik írásomhoz kellett volna egy fontos adat, éspedig az, hogy mikortól létezik egyáltalán rohingya nép? Mert ugyebár a burmai kormány szerint még ma sem létezik, sőt, soha nem is létezett, de azért erről az állításról világos, hogy propaganda. Átnéztem vagy húsz-harminc forrást, többségét angolul, egyre inkább elmerültem a múltban, a második világháborúban mindenképpen katonai tényezőnek számítottak, ugyanis harcoltak a japánok ellen, az dokumentált, de korábban is említik őket, a tizenkilencedik században is, de mikori az első említés? A végén a Brit Kelet-Indiai Társaság online archívumában találtam meg, a 18. századból... Ehhez a kis, mintegy tizenkét órás kutatáshoz ismerni kellett az angol nyelvet, ismerni Burma történelmét, ismerni a brit gyarmati történelmet, ismerni legalább nagy vonalakban a térség etnikai és vallási összetételét (részletesen nem is lehetett volna, hiszen állandóan változik), ismerni a rendelkezésre álló források helyét... meg különbséget tenni a hamis és a valós adatok között. Ilyen munka hetente több is akad. Így nem értünk semmihez: persze, ha valaki tévedésből elírja a sarkalás egyik szakkifejezését, fellázad ellene a csizmadia-társadalom és a vérét követeli.

A hatodik legenda: az újságírónak azt kell írni, amit a közönség kér tőle. Nagy tévedés. Komoly szempont a lap számára a népszerűség – ha pénzért adják. Olyan esetben az olvasó több joggal is reklamál, amennyiben nem tetszik neki valami, ugyanis akkor ő pénzt adott az áruért. Az más kérdés, hogy akkor is előfordulhat, miszerint nem az áru hibás, hanem csak neki nem nyerte el a tetszését, de mégis: akkor fizetett valamit. Azonban ha valaki egy ingyenes, online lapban olvas egy írást, utána elkezdi követelni vagy a levételét vagy a teljes módosítását az ő saját szempontjai szerint, és azzal érvel, hogy „ő az olvasó, az ő ízlése szent” - az nagyot téved. Szent még akkor sem volna senki ízlése sem, ha fizetne a sajtótermékért, de ha fizetne, az mégis tárgyalási alapot jelentene. Csakhogy nem ad egy vasat sem: márpedig ritka az olyan ingyenkonyha, ahol lehet válogatni. Maximum beírhat a panaszkönyvbe, ezt hívjuk kommentnek.

Ide tartozik még a „feljelentő” olvasó esete is, olyanból hetente kettő-három van, „hatalmas sztorit” ígér, persze, „nem ingyen”, aztán feljelenti a szomszédját vagy valamelyik intézményt. Ezeket meg kell hallgatni, mert hátha valódi a sérelem, de minden szavukat el kell osztani tizenkettővel: emlékszem egy kilakoltatás előtt álló, valóban súlyos beteg hölgyre, minden indokolta, hogy írjunk az esetéről, csak éppen – ő egy fantasztikus történetet adott elő kémekkel, kábítószer-kereskedőkkel és földönkívüliekkel, amit nem lehetett sem leírni, sem - az udvariasság miatt - helyben kiröhögni. Azt kértem tőle, hozza el az üggyel kapcsolatos iratait, abból már meg lehetett írni a valós történetet, meg is úszta a kilakoltatást, de nagyon megsértődött, mert nem azt írtam, amit mondott. Hát, ha egyszer nem lehetett azt írni... de attól, hogy valakinek nem tiszta az esze, mégse kerüljön a híd alá vagy az utca kövére. Viszont vannak egészen komoly, elfajult ügyek, főleg válóperek, vagyonmegosztási és gyermekelhelyezési eljárások, de akár ingatlanügyek is, amikbe belebukhat a derék sajtómunkás, ha elcsábul és hisz az „ártatlan” feljelentőnek. Én a magam részéről ha valaki nagyon hazudik, el szoktam küldeni a kormánylapokhoz, azzal, hogy ott többet tehetnek érte (náluk van külön keret a sajtóperekre, nálunk nincs).

De mondom, ezek a hamis legendák a valódi szakmáról szólnak. Tegyünk pár distinkciót.

Ha 13,3 ezer embert tekintenek a statisztikák újságírónak, abból minimum tízezer a KESMA alkalmazottja, pár ezer a közmédiáé, mely nem része a KESMA-nak, pár százan bulvárlapoknál és pártlapoknál dolgoznak – hol vannak a független sajtó munkatársai?

Erős a gyanúm, hogy sehol, főként, mivel nagyon kevesen vagyunk.

Erős hátszéllel körülbelül ötszáz ember írhatja azt a sajtót ma, ebben az országban, amit függetlennek nevezünk, de ebben már a takarító néni és a portás is benne van, sőt, a portás kutyája is.

Szerintem olyan kis csoport vagyunk, hogy ebből a statisztikából tán ki is maradtunk.

De azért nem feledkezett meg rólunk mindenki: Kocsis Máté a tegnapelőtt egy lakossági fórumon, melyet véletlenül, de egészen véletlenül a Nemzetközi Sajtószabadság Napján rendeztek, az bírta mondani, hogy a sajtó és az újságírók a Fidesz valódi politikai ellenfelei, nem az ellenzéki politikusok.

Azért ez a Kocsis Máté sem egy Leonidász: egy teljes állampárttal és államapparátussal a háta mögött megijed pár száz embertől...

Semmi gond.

Jövőre, ahogy elnézem, ennyien sem leszünk már.

Szele Tamás