Kérem szépen, bolond egy időszak ez. Amúgy is kivételes hely ez a Budapest, ahol néhány említésre sem érdemes kivételtől eltekintve bármi előfordulhat, de választási kampányban még ezek a kivételek sincsenek. Azért remélem, hogy a hőslelkű, fanatikus kampánylovagoknak szereztem tegnap pár izzasztó percet – bár ki tudja, az sincs kizárva, hogy már magasabb fórumokon van az ügy.

Szóval, az egyik tanulsága ennek a hülye kampánynak, ami azért kezd eljutni a szavazópolgárok agykérgéig, bár sokuknál a koponyacsont után megáll és tanácstalanul keresgél szegény tanulság, nem leli a célpontot – szóval az egyik fontos tanulság, miszerint a legértékesebb dolog a politikában és az üzletben a saját, személyes és bizalmas adatbázisunk. Gondoljunk például arra, hogy a kamupártok még tavaly egy 2006-os népszavazás adataival sikerült bekavarjanak a választásokba – a népszavazás kezdeményezői egészen egyszerűen megtartották a sok személyi azonosítószámot, lakcímet és mamák lánykori nevét, aztán a 2006-os aláírók döbbenten tapasztalták, hogy ők 2018-ban sosem hallott nevű pártokat ajánlgatnak, de eszünkbe juthat a fideszes képviselő is, aki lányos zavarában megosztotta a Facebook-oldalán, amint éppen jelölgeti a választópolgárokat egyenként, minősíti őket a Kubatov listán, miután felhívta őket telefonon. (Ugyebár, ezen a listán három kategóriába sorolják a szavazót: támogató, elutasító és bizonytalan).

Régebben, a kopogtatócédulás világban elég volt megkergetni az aktivistákat vasvillával, manapság, az informatikai korban viszont akárki elérheti az embert akárhol, még a lakás legkisebb helyiségében vagy az ágyában is, mert az az átok Messenger pittyen, ha üzenet érkezik, és megnézzük, mert félő, hogy az éjféli levél fontos lehet. Így volt tegnap, éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón s furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár, lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant, Messenger az, mi rám vár...

Bizony, és különös volt az Ismeretlen üzenete (tényleg ismeretlen volt, majd taglalom).

„Kedves Tamás! Mink nem ismerjük egymást, hisz nagyon távol nevelkedttünk egymástól. Én B. B. vagyok. De ha isten úgy akarja akkor vannak még csodák, kérem önt hogy egyetlen kérdésemre válaszoljon hogy hívják az édes anyát? mert ez a válasz mindent elmond a szív minden szavát. Köszönöm és nem zavarom önt.”

Hát csodák, azok vannak, főleg Pesten és főleg választási kampány idején. De nem hatódtam meg könnyekig, és főleg nem adtam meg édesanyám nevét ugyanis az első gondolatom az volt: miért kell ez az adat bárkinek is, aki ráadásul saját bevallása szerint nem is ismer, sőt, helyesírása alapján én sem vágyom az ismeretségére, mi több, olvasóm sem lehet, hiszen nem tud sem írni, sem olvasni?

Lehet, hogy ez a szentimentális hangnem egyeseket meghat, engem kevésbé: az ember édesanyjának neve (és, ha már itt tartunk, a lánykori neve is) Magyarországon kulcsfontosságú népességnyilvántartási adat. Hiszen sok az egyforma keresztnév, vezetéknév, valahogy meg kell egymástól különböztetni a sok embert, és nem mindenki Sheldon Cooper, hogy a személyi azonosítójukat egyből megjegyezze, tehát egyszerűbb ügyekben ez az információ nagyon fontos lehet. Például Szele Tamásból én ötöt ismerek, magamon kívül, az egyik magas rangú rendőrtiszt, a másik bőrfejű Heves megyében, és a többiek is aktív polgárai a honnak. Szóval, kampányidőszakban, anyám nevét kérdi egy ismeretlen? Ki ez?

Nem csak előttem ismeretlen, mások sem ismerték az adatlapja szerint. Nem volt se rokona, se ismerőse, se utódja, se boldog őse, maga volt az Észak-fok, titok, idegenség és a lidérces messze fény, ha már ilyen lírai vagyok ma. Az, hogy iskolai végzettsége nem volt, már látszott az üzenetéből is, az meg, hogy munkahelye sem, nem volt meglepő – ékes szavakat írtam néki búcsúzóul, bár édesanyám nevét nem kapta meg, de emlékezni fog a tegnapi levélváltásunkra, míg él. Aztán letiltottam, hogy hallgasson örökké.

Kis adatkufár.

Ugyebár, a születési helyemet, dátumomat megtalálja az adatlapomon, a lakcímemet egy geolokációs kereséssel megkapja, a személyi azonosítómat senki sem fogja ellenőrizni, ha mégis, majd azt mondják, hogy elgépelték, de az anyám neve stimmel – és máris benne vagyok valamilyen listában, ajánlani fogok pártokat, esetleg cégeket is alapítok, netán kiváltanak a nevemre egy másik személyit, lakcímkártyát és hipp-hopp, izgalmassá válik az életem, de nem kicsit. Talán felvesznek a nevemre némi hiteleket is. Szóval, ha kedves nénikék kérik az ember édesanyjának nevét egy mézeskalács házikó kapujában, nem biztos, hogy jó ötlet megmondani, kedves Jancsi, kedves Juliska.

De a tegnapi nap adatvédelmi vicce nem ez volt. Ez már csak a nap lezárása volt. Tettem én előtte cifrábbat is.

Ugyebár, tudni kell, hogy mint újságíró, Magyarország elég sok pártjának sajtólistáján szereplek. Nagyobb baj, hogy ezeket a sajtó- és egyéb levelezési listákat igen alkalmatlan emberek kezelhetik, ugyanis az rendben van, hogy meghívnak egy-egy sajtótájékoztatóra, bár ritkán megyek el – én is tudom előre, mit hazudnának nekem, ők is tudják, mindketten tudjuk, le is írhatom előre, minek ehhez nekem még oda is menni? Kérdezni úgysem lehet, ha lehet, akkor sem kapok érdemi választ... és elnézést, nem csak a kormánypártról beszélek. Ellenzéki pártokról is. No, mindegy, azért a sajtólistán érdemes fent lenni, akkor is ha sok levéllel jár naponta, lehet haszna időnként, azonban már évek óta tapasztalom, hogy ez a lista legalább két pártnál, de tán a többinél is összekeveredett a támogatók és aktivisták listájával. És olyan akciókra is kapok meghívást, amikhez a világon semmi közöm, sőt, őszinte ellenszenvemet bírják. Szóval, ha kapok egy valószínűleg nem nekem szóló levelet vagy telefonhívást, én nem csodálkozom, majd fognak ők csodálkozni, rutinom van már az ilyesminek a kezelésében.

De tegnap sikerült a legjobban megoldanom a problémát.

Cseng a telefon délután, ismeretlen szám keres, csak hát mivel másodállás után járkálok, most mindenkinek felveszem, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy kényelmeskedésből lemaradjak egy munkáról. Annyit megteszek, hogy hagyom elsőként megszólalni a hívót. Női hang:

- Jó napot kívánok, van pár perce?

Ügynök lesz, ki lenne más, majd megpróbál rábeszélni egy életbiztosításra vagy valami ingatlanvásárlásra a Holdon...

- Elnézést, dolgozom...

- A Fidesz-KDNP megbízásából szeretnék önnel beszélgetni a vasárnapi választásokról!

Ügynök, de politikai, nem biztosítási. Szabaduljunk meg tőle.

- Ebben ön teljesen biztos? A vasárnapi választásokról akar beszélni, a Fidesz-KDNP megbízásából?

- Igen, biztos vagyok benne.

- Egy pillanat, adom az illetékest. Soros úr! Soros úr! A Fidesztől keresik! Végre tárgyalni akarnak!

A vonal másik végén kattanás. Azonnal letette.

Miután felkeltem a földről, mert fetrengtem egy darabig a röhögéstől bérleményem padlatán, elképzeltem, mit okozhattam a pártközpontban. Óriási zavart kelthettem az Erőben, annyi biztos: szerintem elhitte a néni, hogy félretárcsázott és sikerült felhívnia Soros György szigorúan titkos budapesti főhadiszállását. Az ám, de ha ismerik a telefonszámomat, azt is tudják, hol vagyok éppen. Kinéztem az ablakon: még nem jöttek a csapatszállítók, de azért a ma reggeli kormánysajtót kicsit félve nyitottam meg. Elképzeltem a szalagcímeket:

„Soros György Budapesten!”

„Beszéltünk a Soros-iroda vezetőjével!”

„A budapesti kapcsolat”

„Soros-ügynökök a fővárosban”

„Összeesküvés!”

Jelentem, ilyen még nem volt egyelőre, de ha lesz, akkor tessenek tudni, hogy az én marháskodásomból származik.

Mondom én, választási kampány alatt Budapesten semmi sem lehetetlen.

Kubatov imákba fogja foglalni a nevemet, ha lesznek követőim...

Szele Tamás