Valami folyik a szélsőjobboldalon, valami, ami egyáltalán nem ejt kétségbe, viszont kissé elgondolkodtat: bomlási folyamatot látok, már régóta, a „nemzeti radikalizmus” szelleme kóvályog, útját keresi, nem tud mit kezdeni a világgal, az sem ővele, csak hát szellemet palackba, citromot lóba visszatenni igen nehéz feladat.

Együtt élni sem lehet ezzel a helyzettel, szóval most igen jó kérdés, hogy mi legyen, de hát lássuk a híreket. A hírek azt mondják – a HVG alapján – hogy a hét végén néhány óra leforgása alatt három alapító tag is kilépett a Mi Hazánk nevű pártból. (https://hvg.hu/itthon/20190616_Sorra_lepnek_ki_a_tagok_a_Mi_Hazank_Mozgalombol?_ga=2.185683561.1905970928.1558759315-61942426.1558759315&fbclid=IwAR3OpRXEbiz42KFHD1fj4JdnwX_QVV2LuG9nDdIM3bZQlYeSpHTWIshFEbA)

„Előbb Orbán Imre, a párt pápai szervezetének a vezetője, a Veszprém Megyei Önkormányzat képviselője fakadt ki, így: „Nem volt jó érzés viszontlátni a Mi Hazánk Mozgalomban azokat a senkiket, akiket a Jobbikból azért szórtunk ki, mert az állandó szarrágásukkal, parttalan okoskodásukkal csak hátráltatták a munkánkat”. Egy pozitívumot emelt ki: nem kellett megélnie a Jobbikban, hogy a párt „összeállt a bukott baloldallal”.

Nem sokkal később jelent meg Ferenczi Gábornak, az egyik alapítónak a posztja, amelyben a pártvezetést okolja a szakításért. Szerinte a mozgalom „olyan súlyosan eltért az Alapító Nyilatkozatban vállalt útról, hogy azt már hitelesen javítani esélytelennek tartom”. Hasonló indokot sorolt fel reggel ugyancsak a Facebookon Bartha Barna, a ceglédi pártszervezet - most már csak volt - vezetője is.” (HVG)

Barthának azóta még a profilja is eltűnt, bottal üthetjük a nyomát – de hát mi dolog ez? Ez semmi egyéb, mint szükségszerűség. Ugyebár, a magyar belpolitika viharai először még a kilencvenes években dobták felszínre a szélsőjobboldali szervezeteket, ezek igen kellemetlen, agresszív csoportok voltak, de politikai súlya Ekrem Kemál Györgynek vagy Szabó Albertnek nem volt. Általában megalakultak, mint mondjuk a csodálatos nevű Világnemzeti Népuralmista Párt (Szabó Alberté), lett vagy száz-kétszáz tagjuk, mindig ugyanazok vándoroltak pártról pártra, aztán a sokadik botrány után betiltották őket és alapítottak másikat. Lényegében véve az 1998-as kormányváltásig csak a kisgazdák és a MIÉP próbálkoztak szélsőjobboldaliak körében szavazatszerzéssel, mint például Király B. Izabella, Szaddám Husszein nagy híve, aki át akarta nevezni a bőrfejűeket „apróddá”. A százhatvan kilósak is apródok lettek volna. Na, de ezek a daliás idők, ez még az „Aranykopjások” ideje, 1998 után már sikerült rájönniük, hogy tisztes pénzt is kaphatnak az államtól, ha nekiállnak hagyományt őrizni. A hagyomány szép és érdekes dolog, hogy a szélsőjobbnak maximum a szélsőjobb hagyományokhoz lehet köze (mert sajnos vannak) az meg senkit sem érdekelt. A Jobbik is ilyen kis „kulturális” egylet volt, míg - hadd idézzem a párt honlapját (https://www.jobbik.hu/jobbikrol/kezdetek-jobbik-megalakulasa):

„A Jobbik Magyarországért Mozgalom elődszervezete az 1999-ben alakult Jobboldali Ifjúsági Közösség volt, melyet egyetemisták alapítottak, s célja a nemzeti gondolkodású ifjúság összefogása volt.

Az „elbukott” 2002-es országgyűlési választás után több neves közéleti személy (Wittner Mária, Pongrátz Gergely, Tóth Gy. László, Lovas István, Usztics Mátyás) kérésére a Jobboldali Ifjúsági Közösség 2003. október 24-én a Jobbik Magyarországért Mozgalom nevet felvéve párttá alakult. Fő céljuk az volt, hogy a MIÉP bomlásával és háttérbe szorulásával reális alternatívát nyújtsanak a radikális jobboldali szavazóknak.”

A neves közéletiek közül kihagytak egy nevet: Orbán Viktorét, aki Vona Gáborral egy polgári körbe volt tagként bejegyezve, a „Szövetség a Nemzetért”-be, tehát nehezen hihető, hogy nem volt befolyása a pártalapításra. Nyilván a polgári körök is, a Jobbik is, a később alakult Magyar Gárda is alapvetően azt a célt szolgálták, hogy ha már kikerült az ország kormányzása a Fidesz kezéből, legalább tegyék nehezebbé vagy lehetetlenné azt a győztesek számára. Persze, csak míg vissza nem szerzik a hatalmat. 2006-ban nem sikerült, pedig az volt a fordulópont: konkrétan akkor sikerült elszabadítani azokat a legaljasabb politikai indulatokat, amik most annyi gondot okoznak, akkor nyertek azok polgárjogot a nyilvánosságban. Persze, az akkori tiltakozások valós oka sokrétű és nem redukálható a Fidesz puccskísérletére, de anélkül a magyar társadalomban fel sem merült volna a szélsőjobboldaliság, mint alternatíva.

No, de mondom, a szellem akkor szabadult ki a palackból, a citrom a lóból, akkor lett a kisebbségek elleni gyűlölködés reális politikai összetartó erő minálunk. Most nem térnék ki a részletekre, terjedelem híján, de az ezt követő út minden stációja logikusan következett az előzőből: az is, hogy Vona Gábor gárdamellényben tette le a parlamenti esküjét, az is, hogy amint lehetett, szabadulni akart a veszélyes és a párt vezetésének a hatalmi pozícióban már kínos gárdistáktól. Aztán egy idő után amilyen kínosak voltak korábban a gárdisták a Jobbiknak, olyan kínos lett a Jobbik a Fidesznek.

Mert jó szerszám a buzogány várostrom idején, jól lehet vele döngetni a kaput, csakhogy békeidőben semmi haszna, és tán még veszélyes is lehet. Lett is: a G-nap után a Fidesz nyíltan hadat üzent korábban hű jobbikos szövetségeseinek, akik aztán Simicska kebelére bújtak, lett is a dologból akkora politikai bukás, hogy tanítani fogják.

Ebben a kampányidőszakban alakult meg a Mi Hazánk, volt pechem olvashatni a kilépők által most számon kért alapító nyilatkozatot: teljesen semmitmondó panelrengeteg, annyira nem tartalmaz konkrétumokat, hogy akár baloldali szervezet is írhatta volna. A vezetőség sem új emberekből állt, hanem főleg ismerős arcokból: borítékolni lehetett, hogy a bejutási küszöb alatt vagy annak a környékén vegetálva – ne feledjük, a közvélemény-kutatások idén március-májusban két százalék körülire mérték a népszerűségét, ennél sokan tudnak többet, sőt, jóval többet is – némi fű alatt juttatott kormánytámogatásból, guruló rubelkékből, miegymásból elvegetál majd a Mi Hazánk megélhetési pártként, míg meg nem hal. Mármint, a vezetői megélnek majd belőle.

Vagy már el sem vegetál. Úgy tűnik ugyanis, hogy bár a Fidesznek mindig kell egy szélsőjobboldali mumuspárt, ami velük szavaz és csak névleg ellenzékük, ám minden mocskos munkát hajlandó elvégezni, de az is szükséges, hogy időről időre lecseréljék a pitbullt. Lecserélték annak idején a MIÉP-et, bár mindent mondhatunk, csak azt nem, hogy kezdtek volna veszélyesen megerősödni, a Jobbikot elég hosszú ideig megtartották, de a választási kampány alatt már a néppártosodási cukikampány miatt párton kívülre került Toroczkai lett a kormánysajtó kedvenc interjúalanya, és amint látom, mivel a Mi Hazánk nevű kifizetőhely még a mostanra harmatgyenge Jobbiknak sem volt méltó ellenfele, őket is le fogják cserélni.

Jó, de kikre?

Azt egyelőre még nem tudnám pontosan megmondani, de nem lenne csoda, hogy ha a közeljövőben előkerülne a talonból Budaházy és az ő eszmei, külső vezetésével – ne feledjük, problémás jogi háttere nem teszi lehetővé számára személyesen a pártalapítást – zászlót bontana egy újabb gittegylet, nagyjából a mostani Mi Hazánk tagságával. Mondjuk a Nemzeti Légiót elképzelhető, hogy nem fogják erőltetni, mert az már a Mi Hazánknak is parádés bukása volt, létszám tekintetében mindenképp.

Budaházy előkerülésére utal az a videó is, amely pár hete járta be a közösségi oldalakat, és amelyben a Mi Hazánkat a Fidesz által támogatott szervezetnek nevezte – az is, természetesen, de ő sem különb – valamint a tény, hogy tegnap a Pride egyik rendezvényét személyesen Budaházy és testvére, Budaházy Edda zavarták meg, nyolc fő kíséretében, ami ugyan nem hadsereg, de egy filmvetítés megzavarásához elég volt. Különben végül úgy sikerült megakadályozniuk a rendezvényt, hogy valamelyik ellentüntető hősiesen kiment pisilni, és tönkretette, összetörte a mosdót, a helyszínt adó kávézónak meg emiatt a hatályos szabályok értelmében be kellett zárnia.

A „sikeres” homofób akció éppen lehet kezdete Budaházy politikai comebackjének, az ilyesmi mindig nyerő kártya a szélsőjobboldalon, de nem jósolok egy új szélsőjobboldali mozgalomnak nagyobb esélyt, mint a régebbieknek.

Hogy is mondjam csak: ez a piac már telítve van, a kormánynak annyira szüksége van a szélsőjobb szavazókra és emiatt már annyi szélsőjobboldali gesztust tett, hogy a kisipari megoldások már el sem érnek a vevőkhöz, ezt a piacot már monopolizálta a kormány.

Maximum egy apró részét adja át időről időre a kisvállalkozóknak.

Ilyen ez a popszakma, kérem.

Szele Tamás