Forgókínpad

Forgókínpad

A zimonyi rézlovag

2019. július 24. - Szele Tamás

Hölgyeim és uraim, a „Hét műtárgya” című műsorunk következik, melyet ez alkalommal egyesítettünk a „Miért szép?” című képzőművészeti sorozattal. Adásunk tárgya (vagy alanya, esetleg állítmánya, hiszen felállították) Hunyadi János zimonyi szobra. És ezen alkotás esetében teljesen jogos a kérdés, miszerint „miért szép?”, csak a hangsúlyt kell eltolnunk, mint a szobrász a művét.

hunyadi_zimony.jpg

(fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

Miért?

Szép?

Hát, az egész alakos kompozícióra tekintve az, aki a múlt század kilencvenes éveiben volt gyerek vagy serdülő, azonnal elkiáltja magát: „Krisztofóró! Krisztofóró!” és elkezdi keresni Treffhetest, a lovat. Nyugalom, Treffhetes most nem jött el és ez nem gyurmafigura, vörösrézből készült, hegesztés útján, szóval fogadjuk el munkahipotézisnek, hogy Hunyadi Jánost látjuk, a nándorfehérvári hőst, ráadásul közel állhat a szobor ahhoz a helyhez, ahol 1456. augusztus 11-én pestisben elhunyt. Ugyanis az valahol Zimonyban történt.

Hát rendben van, nem Krisztofóró, nem Don Quijote, nem Asterix és nem is az egyik zsoldos a Süsüből, ne legyünk tiszteletlenek, történelmünk egyik legjelentősebb alakjáról van szó – de miért kellett pont ilyenre megformálni? Senki sem akarná számon kérni az alkotótól a hiperrealizmust, de azért az ember valahogy nem egészen ilyennek képzelné ezt a bátor és képzett katonát. Mert hát mégis Ozorai Pipótól tanult ő fegyvert forgatni, de élt Visconti milánói herceg udvarában is vagy két évet, szóval ne gondoljuk valamiféle őserejű, ám pallérozatlan Botondnak: a maga idejében nagyon is európai műveltséggel rendelkezett, ha latinul esetleg nem is tudott, tudott olaszul. Nyilván, ha nem jön a török, vagy nem fegyverrel jön, hanem kereskedőkaravánnal, Hunyadi is kevésbé mozgalmas életet él, de hát jött, a többit meg nem kell magyaráznom – tanulta mindenki.

Viszont a szobor fogadtatása elképesztő. Maga a műtárgy is az, de a közönség reakcióit nehéz leírni. Főként a jobb- és szélsőjobboldali önkéntes műítészek okádják a lángot ideológiai alapon, emlegetik a magyarság kigúnyolását, pedig hát ennek a műnek aztán igazán kifogástalan a származása: Madarassy István Kossuth-díjas szobrászművész koncepciója alapján készült el. Az emlékműállítást a Professzorok Batthyány Köre kezdeményezte, és a Külgazdasági és Külügyminisztérium, valamint a Magyar Alkotóművészeti Nonprofit Kft. támogatásával valósult meg. Szóval, ezt csak kormányközeli kéz érintette, engedélyezte, mégis ilyen lett.

De milyen?

Hát, hogy is mondjam csak... kissé drabális és népmesei. Igen, ez egy nagyra nőtt mesefigura, és valahogy az jut róla a szemlélő eszébe, hogy „de bevághatta maga mögött a kocsmaajtót, mikor kijött a térre”. Mármint a szoborról jut ez az eszünkbe, nem a történelmi Hunyadiról. Durva, elnagyolt arcvonások, akkora orr, hogy a koponya többi része függeléknek tűnik hozzá képest, konya bajusz, borzas, fésületlen sisak – sőt, ha közelebbről nézzük, láthatjuk, hogy a mellvértje alatt a biztonság kedvéért láncinget is visel, ami óvatosságnak túlzás volna, de lehet, hogy attól félt: megfázik. Különben a vért alá tényleg fel kellett öltözni akkoriban, már csak azért is, hogy a lovag ne zörögjön a dobozában, gambesont, fegyverkabátot vettek alája, steppelt, lószőrrel alaposan kitömött ruhadarab volt, még a sisak alatt is viseltek így kibélelt sapkát, ezek fogták fel az ütések erejét – ahogy a fegyverek élét meg a vért maga. Szóval, épp létezett ugyan sodronyszövésű gambeson is, de láncinget lemezvérttel együtt értelmetlen lett volna hordani. Meg nehéz is.

Pedig ha a Thuróczy-krónika leírását vesszük alapul, akkor a szobrász nem sokat tévedett az arc megformálásakor:

A gróf úr közepes termetű volt, erős nyakú, hullámos gesztenyeszín hajú, nagy szemű, barátságos tekintetű, piros arcú, egyéb tagjaiban olyan arányos és olyan szép felépítésű, hogy ezer ember közül is meg lehetett ismerni fejedelmi személyét.”

Mondjuk a testfelépítés a szobron nem egészen ilyen, de az arcra rá lehet fogni, hogy rendben volna, mármint a nagy szem és a hullámos haj. Két fametszet is kering, amiről azt mondják, a Thuróczy-krónika autentikus ábrázolása Hunyadiról – csakhogy a krónika 1488. márciusában jelent meg, harminckét évvel hősünk halála után, az illusztrátor nem ismerhette Hunyadit személyesen, szóval ő is inkább az írott szöveg alapján dolgozhatott, de tény, hogy a mostani szobor bizony erősen hasonlít az egyik metszetre.

hunyadi_metszet.jpg

Hát, végül is lehet, hogy nem az a bajunk, miszerint Hunyadi nem ilyen volt (bár nem tudjuk, milyen lehetett), hanem az, hogy nem ilyennek képzeljük. De arról már nem a szobrász tehet, aki viszont a fentiek alapján nem képzelte semmilyennek sem, hanem vett egy fametszetet és annak alapján dolgozott, a rézvitéz még a pajzsát is úgy fogja, ahogy az elődje a krónikában.

Mit csináljunk, negyven millióból ilyen lett, mindenkit vigasztaljon az a tudat, hogy ha négyszáz millió lett volna rá a keret, nagyon más akkor sem lenne, csak esetleg még ilyenebb.

Nem épp egy romantikus hősalak, bár ki tudja, a pestisben szenvedő hadvezér mennyire érezte magát romantikusan utolsó, Zimonyban töltött napjaiban, szerintem semennyire, mert az egy nagyon kellemetlen betegség.

Szóval, lehet vitatkozni azon, szép-e az emlékmű, amit Áder János és Aleksandar Vucic felavattak, elképzelhető, hogy a leleplezésekor volt némi hökkenet és az úri közönség kissé meglepődött, de az semmiképpen sem képezheti vita tárgyát, hogy eredeti. Az avatáson lehetett volna még fokozni a meglepetést azzal, hogy meghívják rá Erdogan elnököt is, mint érdekelt felet, de ez szerencsére senkinek sem jutott eszébe, mert ugyan a magyar kormány aktuális külpolitikájába belefért volna, a szerbébe is esetleg (bár nem annyira), de ettől még a rézlovag is leszállt volna a talapzatáról és szétcsap a közönség között, az is biztos.

Szóval, Erdogant nem hívták, szép lett ez nélküle is.

Szép?

Kinek hogy tetszik. De mindenképpen érdekes.

Érdekes, hogy ez egy szobor.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása