Mit tegyünk, áthúzódott hét elejére a hosszú hétvége, a fű sem nő, nincs egy árva hír sem a tors közt kelőben. A sajtószakma ezért utálja a hétvégéket, az ilyen hosszút meg különösen. Külföldön is félgázzal zajlik az élet, nálunk alig pislákol, esetleg délutánra jön valami bejelentés a Merkel-Orbán találkozóról, sajtótájékoztató mindenképpen lesz, de addig itt állunk, mint Éliás próféta a pusztaságban, hírek nélkül.

Mondjuk, ha csak az én bajom lenne ez, azt mondanám: magam tehetek róla, nem figyelek eléggé. De a többi napilap is abból él, hogy emlékezik, kinyitja az archívumot vagy a kincstári benyalások mellett semleges közéleti jegyzeteket adnak le, amiknek igaz, hogy politikához nincs közük (vagy alig van), de senkit sem fognak lázba hozni. Nem fogják elönteni őket a panaszos levelek az írás nyomán járványszerűen terjedő aritmiás zavarok és felszökő vérnyomásos esetek miatt, sőt, az sem valószínű, hogy fáklyásmenet indul megjelenésük okából a Parlament elé.

No, ha én is nehezen bírom ezt a hírtelenkedést, lássuk, hogy bírja a Magyar Nemzet?

Pont, ahogy én, csak ellenkező előjellel. Kevés a friss anyag, az is főként MTI-ből jön, az olvasók nem fogják szétkapkodni a lapot az Udvarnoky László pálos szerzetessel készült interjú miatt, a Szent István-i gondolat mélyelemzése sem az a kifejezett címlapsztori, csupa nóvummal – a jegyzetrovatban viszont felbukkan egy önálló írás. Köze nincs ugyan sem politikához, sem dátumhoz, sem semmihez, de legalább önálló. Írta maga a főszerkesztő, Ballai Attila.

Látszik, hogy főszerkesztő, ugyanis a lap más anyagaival ellentétben ez legalább meg van írva. Hogy a téma minimum háromezer éves, az más kérdés, nincs új a Nap alatt, ahogy egy friss és izgalmas sajtótermék, a Prédikátor könyve is megjegyzi, az a címe, miszerint: „A telefon őrültjei és áldozatai”. 

Lényege: régenmindenjobbvót.

Naná. Régebben például, olyan harminc éve én huszonegy éves voltam, ami mindenképpen jobb volt, mint ötvenegynek lenni, ebben maradéktalanul egyetértünk, az már kevésbé volt jó, hogy akkortájt havi ötezerhétszázért voltam számítógépes operátor a Szekszárdi Mezőgazdasági Kombinátnál, és hát ez akkor sem volt komoly jövedelem, mondjuk állandóan halasztgattam a mértéke miatt a számítógép-vásárlást, ugyanis havonta ennyiből még egy Primo vagy Plus 4 sem jött volna ki, nem, hogy álmaim C-64-ese. (Aztá persze vettem később – körülbelül akkor, amikor mindenki eladta a hatvannégyesét). De fiatalnak lenni mindenképpen jobb, mint ez a „szép, érett férfikor” a lumbágóval együtt.

Meg jobb volt az, hogy pont akkortájt úgy nézett ki, van remény, földindulásszerű politikai változások zajlottak, a remény pár év alatt azért elenyészett, a változások sajnos nem, most is folynak, a rosseb egye meg őket, legalábbis az utóbbi tíz év változásait, de korábban sem sok mindennek lehetett örvendezni, szóval kezd már nem lelkesíteni a szimbolikus politika, akit igen, az szóljon, hogy tudjam elkerülni a jövőben.

Na, de miért volt minden jobb régen eszerint a jegyzet szerint?

Mert nem volt okostelefon.

Ugyanis aki azt használja, az végképp a romlás útjára lépett, velejéig rothad, valamint közlekedni sem lehet tőle. Viszont fiatal.

Ami a közlekedést illeti, abban van igazság: sok baleset köszönhető annak, hogy a telefonáló emberke lehetetlen helyzetben próbált kommunikálni vagy zenét hallgatni, ebben még egyet is lehet érteni Ballai úrral: csak hát késsel is öltek már embert, mégsem tiltották be, nem kanállal vágjuk a kenyeret. Okos ember tudja, hogy használja a szerszámot, a buta meg pórul járhat. Nem mondom, hogy megérdemli, mert nem is érdemli, hogy elgázolják mondjuk, de az egyénnek is van felelőssége a saját sorsát illetően.

Hanem ezt elmondhatták – és el is mondták! - ifjúságunk walkmanjéről is. Az sem volt éppen a közlekedés nagy barátja. Ráadásul én például Black Sabbathot vagy Led Zeppelint hallgattam rajta, maximális hangerővel, szóval lazán elmehetett volna mellettem egy közepes tehervonat, ha nem látom, nem veszem észre.

Csak láttam, mert figyeltem.

No, de jön a konklúzió:

„Ha csak két-három évtizeddel ezelőtt halljuk, olvassuk az efféle híreket, vagy csupán nézzük a mai utcán, strandon, kocsmában, egyéb közösségi tereken készült felvételeket, az egymástól független, párhuzamos valóságukba révedő, a villódzó képernyőkbe vesző, néma emberi egyedeket, azt gondoljuk, sci-fi regénybe, filmbe csöppentünk.

Napjaink valósága mégis ez. Valamint az, hogy soha az emberiség története során nem kerültünk olyan szoros, általános, tömeges, folyamatos és intenzív függésbe tárgytól, mint a harmadik évezredben az okostelefontól.”

Ja, korábban meg a tévé volt a baj, a zenehallgatás, még azelőtt a rádió, a hangerő, azelőtt meg a Gerő... de például a Tudor-kori Angliában komoly vita folyt a könyvnyomtatás betiltásáról, ugyanis létezett egy olyan törvény, mely szerint az ifjaknak vasárnap délután íjászatban kell gyakorolniuk magukat, és ha ehelyett olvasnak, megromlik a látásuk, minek következtében Anglia meggyöngül és elvész. Nem tiltották be, aztán mégis lett belőle valami Brit Világbirodalom, mostanság az már nincs, tehát gyengülés valóban mutatkozik. Lám, ha akkor betiltják a könyvnyomtatást, hol tartanának most!

Valószínűleg a barlangban, vagy inkább nem is léteznének. De jöjjön az újabb tanulság:

„Most minderre itt a telefon. A fiú nem a lány kezét fogja, a papa és a mama nem a gyerekét, hiszen mindenkinek csak két keze van, azzal meg a gombokat kell nyomkodni, különben végzetesen kimaradunk az információáramlásból. Hogy mellettünk is ül valaki? Semmi gond, neki is megvannak a maga körei.”

Oh, elvesztek az emberi kapcsolatok. Arra mondjuk felhívnám a szerző figyelmét, hogy az okostelefon elsősorban kommunikációs eszköz. Amit ő „nyomkodásnak” lát, az az esetek maximum tíz százalékban játék, tízben informálódás, újságolvasás, ami ellen kevés kifogása lehet, szakmánkat tekintve, nyolcvan százalékban meg kommunikáció. Kikkel kommunikálnak ezek az emberek? Nem fogja elhinni: az emberi kapcsolataikkal.

Én értem, hogy mindenki azt hiszi: ha ő üzen vagy telefonál, az mérhetetlenül fontos, ha más, az mindenképpen felesleges marhaság, esetleg erkölcstelenség vagy fertő, netán összeesküvés, de tessék nekem elhinni, ha már az eszükre nem hallgatnak: másnak is van magánélete, üzleti élete, nem oktalan szamárságokról beszélnek ők sem. Én a napi kommunikációm legnagyobb részét online végzem, ennek mintegy húsz százaléka valóban teljesen felesleges, engem is zavar, mikor mindenféle csatornákon felesleges vicceket és politikai agitációt kapok ráérő ismerőseimtől, de a maradék nyolcvan százalék nélkül felkopna az állam és tönkremenne a magánéletem.

Másé is.

Szóval hallgassanak el azok a vészharangok, nincs vége a világnak egy már nem is új kommunikációs eszköz használata miatt. Ennek is megvannak a határai, hibái, vannak benne még lehetőségek is, de ha lesz vége a világnak emberi szempontból, ahhoz a digitális kommunikációnak nem sok köze lesz, nem az fogja majd okozni.

Ja, hogy régen jobb volt?

Néhány dolog feltétlenül, például az életkorunk és az egészségi állapotunk. Az enyém legalábbis.

Azért abba nem mennék bele, hogy ha nem használunk okostelefont, sőt, buta mobilt sem, mert már attól is prüszköltünk, azt is hívtuk bunkofonnak, akkor szükség esetén lovasfutárral kell mentőt vagy tűzoltót hívnunk, ami csodás és hagyományőrző módja a kommunikációnak, csak kissé lassú.

De vigasztalódjunk – itt egy háromezer éves ékírásos szöveg, egyenesen Babilonból!

„A fiatalság velejéig romlott. A fiatalok elvetemültek és semmirekellők. Sohasem lesznek olyanok, mint a régi idők fiatalsága. A mai fiatalok nem lesznek képesek megőrizni kultúránkat.”

Tetszik látni?

Már régen, sőt, nagyon régen is jobb volt minden, ami még régebben volt!

Nem látok én más megoldást, másszunk vissza a fára.

Szele Tamás